... ismét ...

... vége egynek. Az évértékelés viszont gagyi, meghagyom a hivatásos mellébeszélőknek, tehát nem értékelek, csak ötletszerűen jegyzetelek.

Ez egy olyan év volt ...

- amikor végérvényesen ráébredtem, hogy elegem van a közoktatásból és képtelen vagyok tovább ezt csinálni, mert egyre kevésbé bírom a folyamatosan sokasodó korlátozásokat, ... az ilyen-olyan főnököket, ... a felesleges adminisztráció-hegyeket, ... az összezártságot rengeteg emberrel, ... az egész napos, szűnni nem akaró zajt, ... hogy én tulajdonképpen most fáradtam bele és már nem akarom más gyerekét nevelni, csak a sajátomat, azt is a magam feje után, ... hogy már "csak" tanítani akarok, elég a pedagógus hivatásból, én most már végre megint "csak" némettanár akarok lenni és semmi több ... hogy végre megint örülni akarok annak, hogy taníthatok, ... hogy nem úgy akarok nekiindulni minden munkanapnak, hogy közben az zakatol a fejemben, túlélésre hajtok és már úgy, ahogy van, utálom az egészet.

- amikor "magán" lettem, jöhettek a tanítványok, a nyelviskola, a mindig változó feladatok, a kötetlen munkarend - minden előnyével és hátrányával - és a kisimult idegek, a mosoly az arcomon, a jóleső fáradtság, a visszatérő öröm a tanításban, a sikerélmények, új emberek és történetek, ... az érzés, hogy ezt szeretem.

- amikor elkezdett fájni, alattomosan, nem nagyon, de ahhoz épp eléggé, hogy kicsit belerondítson az általános jóba és elkezdjek azon agyalni, mi nem akar odabent működni ... na meg jött a para is, naná ... aztán a magyar egészségügy lassan őrlő malmai - némi fizetős, magánakció ráhatására - kiderítették, hogy meg kell szabadulnom egyik szervemtől, ezáltal az utóbbi években megkövesedett keserű epétől. :D Ha most nagyon mélyebb rétegekbe akarnék belemenni, azt mondanám, nem véletlen, hogy ez az epekő csapat, élen a másfeles zárókővel pont mostanra alakult ki és érte el, hogy ki kelljen onnan költözniük. De a lényeg, hogy még az idén "kiszadiztuk", ahogy a doki fogalmazott. És ez a szadizás - a műtét estéjétől eltekintve - nem is volt olyan vészes. Eltelt három hét ... és kösz, jól vagyok. A diétának köszönhetően a karácsony sem a nagy zabálásokról szólt és sokakkal ellentétben én nem kerekedtem az ünnepek alatt. (Ami nem olyan nagy baj. Sőt. :D ) Ráadásul megtapasztalhattam a fentebb említett magyar egészségügyben dolgozók nagyon pozitív hozzáállását is, ... Zsuzsi nővért, aki gyorsan bevitt a rendszerbe és közben annyira lazán szervezte legalább három orvos menetrendjét, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga... Erzsikét, "A" főnővért, aki egy másodpercre meg nem állt, míg a műszakja tartott, sőt, gyanúsan úgy tűnt, azon túl sem, akinek mindig, mindenkihez volt legalább egy szava és aki az osztályra felvételkor idegenvezetőként megmutatta a lakosztályt, a kilátást a tengerpartra, és ráadásul egy cuppanós puszit is lenyomott üdvözlésül :D ... a halkszavú, visszafogott, de nagyon határozott dokit, aki a legszükségesebb infókkal, abszolút gördülékenyen elintézte nekem, hogy karácsonyra tényleg semmi se akadályozzon az ünnepezésben ... meg a többieket, akiknek a nevét sem tudom ...

- amikor újabb "hiányzó" miatt rövidebb azok listája, akiknek karácsonyra meglepit választok, ... 

- de amikor nagyjából minden úgy van, ahogy kell. Mert velük megvan minden. A többi meg majd alakul. :)

Szóval, csak annyit, a következő is ...

... legyen boldog, békés, izgalmas, nyugodt, változatos, kalandos, kiegyensúlyozott, ... meg amit még akartok. :D 

 

... a sütipecsét esete a gondolatátvitellel ...

... az egész úgy kezdődött, hogy már egy ideje eldöntöttem, az idén én karácsonyra sok-sok sütizéshez való cuccot kérek és majd a rendelkezésemre álló ajándék-keretből bevásárolok szépen. A bevásárlás ugye mindenféle tényezők miatt még nem valósult meg, ha minden igaz, akkor vasárnapra halasztottuk a célirányos, rövidtávú utazást a "szajréért". De persze közben elkezdtem nézelődni mindenfelé - főleg a világháló zegzugos utcáin, ahol ugye nem is olyan nehéz egy pontból kiindulva valahol teljesen máshol kikötni. És rábukkantam az általam már régóta kiszemelt, az utóbbi időben pedig egyre népszerűbbé váló sütipecsétekre. Nézegettem, sóvárogtam, majd úgy döntöttem, a projekt még várhat, mert egyenlőre vannak fontosabb dolgok is, amiket be szeretnék szerezni "karira". És nem rendeltem meg egyiket sem. Hősies önuralomról téve tanúbizonyságot. Pedig motoszkált a tudatalattimban rendesen a vágy. :) És még elhaló sóhajként sem említettem senkinek itthon, hogy "jajjdenagyonszeretnékegyilyet" ...

Aztán az egyik délután azuram egy csomaggal a hóna alatt érkezett haza, amiben állítása szerint apróságok voltak, hogy "legyen valami a fa alatt" ... aztán a doboz felbontódott, a cuccok kipakolódtak és hopplá, ott somolygott két eléggé ismerősnek tetsző, pecsétformájú izé a kezében ... azt hittem, képzelődök. Kiderült, hogy nem a vágyaim által elém vetített délibábot látok, hanem tényleg AZT a két sütipecsétet, amit én kinéztem magamnak, de aztán senkinek nem téve róla említést, elhalasztott projektnek nyilvánítottam. Ő meg megrendelte. A csomagküldő becsomagolta. A futár kiszállította. Én meg örültem. :D
És ki is próbáltam, elvégre, ha már kibontottuk, akkor a főpróba után is a fa alá kerülhet. :)

 A recept innen: http://csakapuffin.cafeblog.hu/2011/03/02/kokuszos-lime-os-keksz/ Lime helyett citromhéjjal, mert lime az éppen nem kucorgott a polcomon. 

 Ééés ... kicsit renitenskedtem, mert ugyan nem ehetek éppen semmi vajas/zsiradékos cuccot, de a fotóról hiányzó fél kekszet nem és nem bírtam kihagyni. Tehát a minimál-tesztelés után tapasztalati úton szerzett élmény alapján bátran állíthatom, hogy ez a keksz finom. És HOME MADE, ahogy a felirata is jelzi. 
Ja és azuram meg gondolatolvasó. Vagy a karácsonyi angyalok súgnak neki. Vagy egyszerűen csak ismer. :D Egy kicsit. :P

... kövek ...

... a folyóban, a tengerparton, simára csiszolva, gömbölyűn és kereken. Kicsik, nagyok, aprócskák és hatalmasak ... színesek, szürkék, csíkosak, foltosak, ... törékenyek, törhetetlenek. Kövek, amelyek elkopnak és egy kő, amely szépen lassan növekedésnek indul. Rakódik rá időről-időre egy-egy újabb réteg, míg egyszer csak úgy dönt , nem elégszik meg a nyugalmi állapottal és elmozdul. És akkor leleplezi magát a tompa, szűnni nem akaró fájdalommal, ami nem elviselhetetlen ugyan, de arra pont elég, hogy ne élhess úgy, ahogy eddig. És kiderül, neki ott nincs jó helye, el kell szakadnia a "gazdatesttől", de magával kell rántania az őt eddig dédelgető burkot is ... ezáltal megváltoztatva mindent. És azt a követ eltávolítják, de te örökre emlékezni fogsz arra, hogy valaha ott volt, mert innentől minden egyes falatot úgy kell kiválasztanod, hogy tudod, AZ a kő létezett.

... visszaszámlálás ...

... na nem most kezdtem, csak néha úgy érzem, nem mindenki értékelné a túláradó ünnepvárásomat, ezért igyekszem relatíve visszafogottan nyüzsögni és várakozni. :D 
De mához tíz napra lehet gyújtogatni!!!  ... na nem csak úgy, hanem gyertyát ... ja és persze alapból is szoktam gyertyákat gyújtani, mert szeretem, ha ott lobog mellettem a láng ... főleg, amikor már korán sötétedik, akkor valahogy szebb lesz az este és könnyebben elviselhető a hosszú sötétség, ha közben éghet az a gyertya. Szóval tíz nap múlva végre meggyújthatom az első adventi gyertyát. És már bizsereg az ujjam hegye, ha csak rágondolok. :D 
Idén végre tényleg nem csak fontolgatom, hogy lecserélem a jól bevált adventi koszorút, a kis fa figurákkal, amik körbeveszik a gyertyákat. Hanem csinálok valami teljesen mást. 
A neten böngészésnek ez a legnagyobb előnye. Vagy hátránya? Hogy az ember lánya,  - jelen esetben én, - annyi ötletet talál, hogy nagy hirtelen ki se tudja válogatni belőle azt, ami belefér az idejébe. Na meg a lakásába. Mert azért valljuk be, fantasztikus a karácsonyi díszekkel feldobott lakás, de nem biztos, hogy mindenki el lenne ragadtatva, ha minden lépésnél lefejelhetne egy fellógatott adventi koszorút. És mivel nálunk én vagyok a legalacsonyabb - kivéve persze a kutyát, de ő is csak akkor kerül utánam a sorba, ha hagyományosan, négy lábon közlekedik és nem  ugrik örömében a nyakamba, - nagy az esély rá, hogy pasifronton menne erősen a morgás a lógó cuccok miatt. Mert ugye mindenki a saját méreteihez igazítja a díszek fellógatását. És éppen szülinap okán mértük le a nagyobbikat, aki idén a 180 centit is "megugrotta" magasságilag. Én meg lassan már kissámliról sem érem fel. Tehát: NEM lógatom tele a lakást. :D
Itt a hangsúly azért némileg áttevődik oda, hogy nem tele, ... csak félig tele :D És megpróbálom olyan helyekre, ahol talán nem lesz nekik annyira útban. :D 
Elvégre már hetek óta böngészek, keresek, válogatok, tervezek és variálok. Fejben. Látom magam előtt készen. Vagy majdnem készen. Összehangolva, harmóniában, karácsonyillatúan, "otthonmelegen". :D
Kalandra fel, mindjárt itt van az első adventi vasárnap. Már csak 10 nap. Addig meg valahogy kibírom. :D

 
 

... kitérő a jelenbe, azaz nem nyaralás, csak egy szösszenet :)

Két nap múlva lejár a szavatosságom ... akarom mondani, a személyim, amit még akkor kaptam, amikor 15 évvel ezelőtt férjhezmenés okán névváltozás esete forgott fenn ... az a bizonyos, még a szép sötétpiros, füzetszerű kinézetű, ősi példány volt. Néztek is rám sokszor vigyorogva, amikor itt-ott elő kellett venni, hogy igazoljam, tényleg én vagyok én. És jött a kérdés: "Jééé, magának még ilyen van???" ... Nem, dehogyis, passzióból hordom magamnál. Na mindegy, a lényeg, hogy kimúlás előtti állapotban van, a hónap végén már nem leszek vele érvényes, szóval újítanom kellett.

Időpontra érkeztem az illetékes önkormányzati irodába. Mint kiderült, ezzel is oltári mázlim volt, hogy egyáltalán kaptam - mondjuk, az intézéshez kellett azuram ösztönző közreműködése is ... ez van, na ... bevallom, hajlamos vagyok halogatni dolgokat. Még jó, hogy Ő viszont noszogat. :) Szóval mázlim volt az időponttal, mert ott ücsörögve meghallgathattam, hogy sokan már két hónapja nem leltek szabad percekre a netes foglalást intéző oldalon. 

Recepción ücsörgő idősebb - amúgy már ismerős, mert többször is jártam arrafelé az utóbbi időben, elvégre ott kellett intézni a vállalkozós cuccokat is - úriember útba igazított, majd adott sorszámot. Illetve dehogyis adott, csak meglebegtette előttem, hogy ezt a számot figyeljem, ha látom a kijelzőn, akkor sétáljak be oda, és intézhetem is a dolgomat. 

Mit mondjak, nem a rövidtávú memóriám az erősségem, de ezt az egy darab, háromjegyű számot sikerült elraktároznom. Aztán azért kicsit ücsörögtem. Akartam olvasni, de az alapzaj miatt nem jött össze, úgyhogy inkább úgy csináltam, mint aki olvas és hallgattam a folklórt. Az elégedetlenkedő nagycsaládot, akik már reggel nyolc óta várnak és a gyerek kezd türelmetlen lenni, mi lesz már ... a pasit, aki csak a  jogsijáért jött, de pechjére pont akkor fagyott le a rendszer, amikor sorra került volna és csak gépen keresztül tudnak kiadni minden iratot, ergo várnia kell, hogy meddig? ...  ja, azt senki se tudja, lehet, hogy tíz perc (nem annyi volt, mert nekem 20 percbe telt, mire végeztem, ő meg még mindig ott ácsorgott ... ), de az is lehet, hogy pár óra. Meg a többieket, akik akkor érkeztek és már nem kaptak sorszámot se, mert a jogsis, meg a lakcímes gépek éppen feladták és az ügyintézőknek halvány lila gőzük se volt, mikor tudnak megint dolgozni ... És ugyan nem vagyok kifejezetten vallásos, de eleresztettem némi könyörgést, hogy az a rész még működjön kicsit, ahol nekem a személyit kell megcsináltatnom. 

Bejutottam, az ügyintéző hölgy kedves, udvarias és gyors volt. Mondjuk alig akarta elhinni, hogy nincs jogsim, amivel átmenetileg igazolni tudnám magam, vissza is kérdezett vagy kétszer. De aztán rájött, reménytelen eset vagyok, és csinált nekem szép, szürke, egy hónapig érvényes, ideiglenes személyi igazolványt. Azzal addig elsétálgathatok, míg megkapom az sms-t, hogy újra érvényesítettek tíz évre. 

A fényképet nem részletezném, ... gondolom, mindenki előtt ismerős a szituáció, amikor próbálsz normálisan kinézni, ha már 10 évig ezt fogod mutogatni minden létező hivatalos helyen, de végül mégis csak olyan lesz a fotó, mintha éppen egy hetes dorbézolás után lennél rohadtul másnapos, és közben valahol elhagytad volna a nyakad is, mert a fejed egyenesen a válladból ered ... végül is felismerhető vagyok ... de úgy érzem, nem ez lesz a "nézd, milyen jól néztem ki anno" néven emlegetett fotóm ... :D

Sorrento - 2014.07.25.

Elérkezett a nap, amikor végre hozzájutottunk az eredetileg lefoglalt szobánkhoz. Ami nem a medencére nézett, hanem a szálloda kertjére és mivel családi szoba néven futott, tulajdonképpen nem is egy, hanem két egybenyíló szobát kaptunk. Szóval átcuccoltunk, szétpakoltunk és elhelyezkedtünk. Aztán jöhetett a punnyadás. Mivel előre tudtuk, hogy ez a nap az átköltözésé lesz, nem is terveztünk semmi távoli programot, a délelőtt folyamán a legnagyobb út, amit megtettünk, a szobából a medencébe vezetett. :) 

Délutánig felváltva alkalmaztuk a "napozunk és olvasunk a medence szélén a nyugágyakban", illetve az "adjuk a műsort a medence szélén napozóknak" című jelenetek megvalósítását. Mivel volt nálunk egy labda, a pasik labdáztak. Meg a szálloda fél vendégserege. Mert a labda időnként félre- és kipattant a medencéből, amikor nem jól fejeltek bele, vagy éppen nem sikerült elkapniuk. És mivel a labda ugye gurul, ezért képes eltűnni a sövény, a napágyak, a bár asztalai és székei alatt, meg egy csomó elképzelhetetlen más helyen is. A szállóvendégek meg tök rendesek voltak, mert mindig utána másztak és visszadobálták.Valószínűleg cserébe a szórakoztató délelőtti matinéért. :)

Kora délutánra úgy éreztük, eleget szórakoztattuk a jelenlévőket, ráadásul meg is éheztünk. Tehát célba vettük Franco pizzeriáját, hogy ismét elfogyasszunk egy-egy vékony tésztájú, finom pizzát. A hely tömve volt emberekkel, végül az egyik sarokban sikerült elcsípnünk egy szabad asztalt.

Nagyüzemi mennyiségben, turbó tempóval készültek az újabb és újabb pizzák, calzonék és mindenféle finom falat. A tömeg pedig folyamatosan érkezett, ... 
Elsétáltunk a  supermercato-ig is, beszerezni egy kis nasit, ezt-azt. Visszafelé pedig azon a citromligeten keresztül vezetett az utunk, amit azuram már a netes keresgélés során is kiszemelt magának. A fákon citromok, mandarinok lógtak, a kert végében pedig kóstolóval várt bennünket egy mosolygós hölgy. És persze lehetett vásárolni is a saját készítésű limoncello-ból, meg a mandarinos változatából is. És mivel a két éve vásárolt, Garda-tótól hazaszállított limoncello egy része a mai napig a hűtőben ácsorog, most egy aprócska üveg mandarinos szegődött utitársul mellénk.

A séta után ismét némi medencézés következett, meg egy újabb séta a tengerpartra, hogy szemrevételezzük, másnap hogyan is juthatunk le a strandra. Kiderült, alig 10-15 percnyi lassú, kényelmes menetben elérhetjük a sós vizet. Meg pár lépcsővel, kanyargós lefelé vezető úttal, ... amit persze felfelé is meg kell tenni utána. De aznap csak a sziklafal tetejéig jutottunk, úgy gondoltuk, a többit másnapra hagyjuk.

Nyugis nap nyugis lezárása: alkoholmentes koktélok a bárban, meg Croodék a laptopon a szobában. :D

Capri - 2014.07.24.

A hely, ahol már jártunk egyszer, de rácáfolva a "napfény szigete" jelzőre, akkor hatalmas felhőszakadással, dörgéssel, tőlünk egy méterre becsapó villámmal és eléggé hűvös idővel fogadott.

Ráadásul a tenger is eléggé mozgékony volt aznap, a szigetre vezető út alatt nagyrészt arra koncentráltam, nehogy viszontlássam a reggelimet nagy hirtelen. :D Azóta eltelt két év és úgy éreztük, az nem lehet, hogy megint éppen akkor lesz rossz idő, amikor Caprit szeretnénk látni, tehát teszünk még egy próbát ... 

Sorrentobol rendszeresen indulnak a Jet-ek, meg a különböző társaságok mindenféle hajói Caprira. Mi az előzőt választottuk, mivel ezek a legmodernebbek és a legkényelmesebbek az átjutáshoz. A sziget kifejezetten luxushelynek számít, drágák a szállások, autóval nem lehet átmenni - meg nem is érdemes, az utcák olyan szűkek és kanyargósak, hogy a helyieken kívül nem hiszem, hogy bárki is megpróbálna itt közlekedni.

Capri idén kegyesnek bizonyult: verőfényes napsütéssel és csodálatos idővel fogadott bennünket. Meg a velünk együtt és utánunk érkező rengeteg turistát. :)

Kicsit győzött a lustaságunk, mert nem gyalog indultunk fel a hegytetőre, hanem a funicolare-val, ami nagyjából a mi fogaskerekűnknek felel meg. Mivel a jegy ára sem volt vészes - 1,80 Euro - inkább ezt választottuk a kutyagolás helyett.

A szigeten két város található, Anacapri és Capri. A nagyobb és népesebb Capri, itt van a sziget két kikötője, a Marina Piccola és a Marina Grande. Szállodák, bevásárlóutcák, szórakozóhelyek várják a turistákat. A leghíresebb márkák üzletei között lehet sétálgatni, miközben a helyben sütött tölcsért rágcsálva fagylaltozik az ember.

Elsétáltunk Augustus kertjébe is. Mit mondjak, tudtak élni ezek a rómaiak. A kert gyönyörű, a kilátás csodálatos és tényleg csak dicsérni lehet az egész helyet. Jelképes összeget, egy eurót szedtek belépőként, a bejáratnál, egy kis bódéban ücsörgő csaj lazán letépte a jegyeket és mosolyogva a kezünkbe nyomta. Mi pedig besétáltunk az édenkertbe. 

A Kr. e. 29-ben idelátogató Augustus császárt annyira lenyűgözte a sziget szépsége, hogy a tulajdonában lévő, egyébként szintén gyönyörű Ischia szigetét elcserélte a jóval kisebb Caprira. De Caprit már a rómaiak előtt is lakták. Kr. e. a 8. században görög telepesek költöztek ide.

Miután bolyongtunk kicsit a városban, a lefelé menetet bevállaltuk lábon. A kikötőbe olyan kis sikátorokon keresztül vezetett le az út, ahol sokszor két ember alig fért el egymás mellett. Szembetalálkoztunk jó pár elszánt, vállalkozó kedvű turistával, akik gyalog tették meg a hegytetőre vezető utat. Odafent a "teljesen elcsigázott, végre felértünk"- állapotban lévőkkel, minél lejjebb értünk, annál frissebb és gyorsabban haladó emberekkel. Párszor el is mormoltam az orrom alatt, majd nem fognak vigyorogni, mire felcaplatnak. :)

A kikötőben kibéreltünk egy motorcsónakot. A fiúk kaptak angolul egy pár perces kiképzést, aztán kihoztak nekünk egy járgányt a parthoz, a pasi kimanőverezett a kikötőből, megmutogatta gyorsított eljárással, hogyan kell előre, hátra, hol a horgony, mi legyen, ha leáll a motor, ... majd egy másik csónakkal elhúzott a part felé. Mi meg elindultunk. Kaptunk egy kis térképet, amin jelölve voltak a nevezetességek, támpontok, a strandok, egyszóval minden fontos a szigeten, illetve a partjainál.Persze mi pont visszafelé indultunk el. :)

  A pasik nagyon élvezték. Fülig ért a szájuk. Én meg elfehérülő kézzel kapaszkodtam a korlátba, ültem a csónak orrában és próbáltam legyűrni a torkomat szorongató halálfélelmet. Főleg, amikor egy-egy nagyobb hajó jött szembe, haladt el mellettünk és az általa keltett hullámok megdobálták "kicsit" a csónakunkat. Esküszöm igyekeztem élvezni a látványt, mert tényleg élvezetes volt, ... de nem igazán tudtam túllépni azon a gondolaton, hogy ott ülök egy aprócska csónakban, alattam, körülöttem rengeteg víz és kicsi vagyok és gyenge ... pedig tudok úszni is, nem kellene ennyire félnem ... de a tengert mégis inkább a partról szeretem, vagy maximum a mellkasig érő vízben. Engem megrémít, mennyire hatalmas ... szóval nem vagyok egy sellő-típus, na ... és azt hiszem, úszóhártyákat sem fogok az ujjaim közé növeszteni soha. De azért igyekeztem nem túlzottan engedni a parának. Amit nem nagyon sikerülhetett leplezni mégsem, ... mert a fiúk egy strandolóhelyen sem álltak meg inkább, hanem folyamatosan haladtak a sziget körül. 

Aztán elértünk a sziget egyik különlegességéhez: A sziget szimbólumának számító Faraglioni sziklákhoz. Mindháromnak külön neve is van: A Stella 110, a Mezzo 80, a Scopolo pedig 102 méter magas. És át lehet menni a sziklában található alagúton csónakkal. Csak arra kell figyelni, hogy egyszerre csak egy hajó legyen bent. Mire bekanyarodtunk, szemből is megjelent egy hatalmas kirándulóhajó ... és figyelmeztetőleg dudált, ... nem, nem előtte, mielőtt bekanyarodott volna, hanem, amikor már bent volt ... nem reagáltam túl finoman és nőiesen ... de Balázs a számítógépes játékokban megedződve, nagyon lazán visszatolatott, a kirándulóhajó elúszott mellettünk ... a csónakunk és a sziklafal között alig egy méter maradt ... a szívem meg a torkomban ... és végre kiértünk ... 

 Aztán lassan közeledett a kikötő, kezdett felengedni bennem a görcs, gyanítottam, innen már kijutok élve ... :P
A parton megmártóztunk a tengerben - ha már miattam nem tudtak megállni sehol és fejeseket ugrálni a vízbe ... Rengetegen voltak, külföldiek, olaszok vegyesen. Mindenki élvezte a napsütést, a meleget, a vizet ...

Jöhetett a visszaút Sorrentoba, a séta a kikötőből a szálloda felé, megszakítva egy vacsora erejéig a Pizzeria da Francoban. Ez az étterem mind a helyiek, mind a turisták által sűrűn látogatott, amikor mi odaértünk, még nem volt telt ház, de folyamatosan érkeztek az éhes csoportok. :)

Korgó gyomorral, a fejünk fölött lógó sonkák ínycsiklandó illatától ingerelve választottunk pizzát, majd ettük meg az utolsó morzsáig. Illetve nekem ez nem nagyon jött össze, mert akkorra már a migrén teljesen letaglózott. Eléggé rosszul éreztem magam, apró falatokban próbáltam a  pizzát a gyomromba juttatni, de egy negyed után így is fel kellett adnom a dolgot, pedig nagyon finom volt itt is. Nem olyan, mint a Brandiban, de azért nagyon jó. Így a pasik kaptak még egy kis ráadást, szóval mégis eltűnt az én pizzám is a tálcáról.

Zárásként rövid séta következett a szállodáig, ücsörgés a citromfák alatt és pihenés a fárasztó nap után. :)