Luigi, meg a "liget" :) - 2016.07.20.

Az utolsó reggelinket a medence partján kaptuk. Nagy eséllyel azért, mert a kétszemélyes apartmanba érkezett egy páros Porschéval, Hollandiából. Lehet, hogy nem nagyon örültek volna neki, ha reggel negyed kilenckor nekifogunk reggelizni az ablakuk alatt a kertben. :)

Az összes macska, szám szerint öt, élükön a legbátrabb, fehérzoknis szépséggel, ott nyüzsgött az asztalunk körül, köszönhetően az előző nap adott sonkának, meg - mint később kiderült, - a medence melletti apartmanban lakóknak, akik szállították nekik a száraztápot reggelire.

 Lerendeztük a reggeli árát is Birgittel, kiderült, hogy éppen rohan, mert időpontja van a fogorvosnál. Annyi ideje azért még akadt, hogy érdeklődjön, merre jártunk, hogy tetszett a szállás és a környék. Miután megnyugtattuk, hogy minden teljesen rendben volt, még megbeszéltük, hogy ha netán esetleg Budapesten jár, - ahol még sosem volt, - nyugodtan csörögjön ránk, szívesen látjuk. Elvégre az ember sose tudhatja, mi sülhet ki bármiféle kapcsolatból.

Begyömöszöltünk mindent az autóba, - valahogy nem lett kevesebb a cuccunk, pedig az apartman jelleg miatt azért főztem is  ezt-azt ez alatt a pár nap alatt, - fél 11 körül elindultunk. Búcsút vettünk Serre di Parranotól és célba vettük San Marinot. 
Illetve beterveztünk egy "kisebb" kitérőt, mert nemrég egy ismerősünk felhívta a figyelmünket arra, hogy "majdnem" útba fog esni Sirolo, ahol állítólag az egyik legszebb olaszországi tengerpart található.

Kanyarogtunk ide-oda, füldugulós, nagy szintkülönbséges, kis utakon, aztán kerestünk egy benzinkutat, mielőtt a hegymenet túl gyorsan kiürítette volna a tankot.
Szokás szerint tartottunk némi egészségügyi szünetet egy Autogrillnél, ahol a kispasik felszerelkeztek a chips-adagjukkal, én meg megint beszereztem egy pár könyvet. Az egész onnan indult, hogy kiválasztottam egy hármas csomagot, amiben relatíve könnyen érthető, nem túl nagy agymunkát igénylő könyvek voltak. Majd amikor a pénztárhoz indultunk volna, felfedeztem egy extra vastag, 5000 olasz receptet tartalmazó szakácskönyvet.

Gondoltam, lecserélem arra a hármas csomagot, de aztán azuram azt mondta, vegyük meg mind a kettőt. És ahogy már mondtam korábban is, könyvre sosem mondok nemet, tehát mind a négy hozzám vándorolt.

Miután tengerszint alatt is jártunk útközben, Siroloba megérkezve nem ért túl nagy meglepetés bennünket, amikor megláttuk a rengeteg autót. Keskeny, meredek úton lehetett lekanyarogni a tengerpartra, minden talpalatnyi helyen autók parkoltak. 

Végül egy - majdnem - szabálytalan parkolást követően gyorsan lerongyoltunk a partra, fotóztam, meg videóztam egyet, aztán tovább indultunk. 

Most kimaradt a tengerparton a strandolás, de igazából nem bánta senki, inkább szerettünk volna időben odaérni San Marinoba.

Illetve a Le Bosche-ba, ami szintén agriturismos szálláshely, de mégis teljesen más jellegű, mint Serre di Parrano volt. Az utóbbi tipikusan a toszkán területen megszokott kőházas, vidéki jellegű, az előbbi pedig kissé a luxus kategória felé hajlik, legalábbis kivitelben és ötletekben mindenképpen.

Bekanyarodtunk a kapun, lesétáltunk a recepcióra és ott ült egy pocakos, csokibarnára sült, félmeztelen pasi, fülig érő vigyorral az arcán. Gyorsan bemutatkozott, elhadarta a nevét, - amit persze azonnal elfelejtettünk, csak az maradt meg, hogy valami E betűs, később azért sikerült kideríteni, hogy Emilionak hívják, bár a pasik folyamatosan Luigiként emlegették, mert szerintük ő tipikusan olasz és akkor meg nem lehet más, csakis Luigi. Szóval ott ült a pasi, vigyorgott rendületlenül, elhadarta, hol lesz a reggeli, meddig használható a medence, majd felkapta a kulcsot és elkísért bennünket az apartmanig. Utána vigyorogva elbattyogott a medencéig és csobbant egyet a többi vendéggel.

Az apartman első látásra is eléggé szimpatikusnak tűnt, sokadikra meg, amikor egyre több rejtett ötletet fedeztünk fel, még inkább.
A galériás megoldás,
... a rusztikus kőburkolat,
... a lépcső,
... a felső szinten lazán a szobába beépített jacuzzi, ledes fényekkel, felé fordítható tévével,

... a kispasik által kifejezetten szórakoztatónak talált, elektromos vezénylésű függöny, amivel jól eljátszottak egy darabig, mire belőtték, számukra mennyire is kell elhúzva lennie, hogy az pont megfelelő legyen. Bár, gyanítom, inkább csak szórakoztatni akarták magukat egy ideig.

... és a még jó pár apróság.
Szóval miután ezt gyorsan szemrevételeztük, jöhetett a medencés hűsölés, Emilio vigyorgásával kísérve. 

A vacsorát a teraszon ettük meg, utána a fiúk kártyáztak, én az újonnan beszerzett maxi szakácskönyvemet lapozgattam és próbáltam rájönni, melyik recept mit is takar pontosan, na meg a naplementét fotóztam nekik 5 percenként, amikor felhívták rá a figyelmemet, hogy már megint lentebb van a nap, nehogy ne sikerüljön valamelyik részletét megörökíteni és lemaradjanak valamiről.

Egy nap, amikor (majdnem) sehová sem mentünk - 2016.07.19.

A mai nap össznépi punnyadás volt. Egyrészt, mert nem terveztünk semmi különöset a holnapi indulás előtt, másrészt tegnap éjszaka a kisgyerekes belga családok hajnalig randalíroztak, rohangáltak a lépcsőn, a ház körül, meg amerre láttak. A reggelit nem Birgit szervírozta, hanem egy fiatal csajszi, nagy eséllyel a kisegítője, mint kiderült, Sarahnak hívják. Vegyesen elbeszélgettünk, velem németül, a kispasikkal angolul tárgyalta meg a tudnivalókat.

A kertben terített nekünk, így aztán madárdal és macskanyávogás kíséretében fogyaszthattuk el a lekvárok, felvágottak, csokis croissantok hadseregét. A macskák persze nem teljesen érdekmentesen sertepertéltek körülöttünk, mivel előtte a fekete cicus három szelet sonkát kebelezhetett be a készletünkből.

  Reggeli után tartottunk egy kis relaxációs szünetet az apartmanban, olvasás, bambulás, szendergés címen, közben azért egy darabig figyelemmel kísértem azt is, hogyan játszottak a kismacskák az udvaron, majd követték a takarítónőt az éppen üres szobába és slisszoltak ki onnan nagy sebesen, amikor kizavarták őket.

Délelőtt a pasik a medencét vették birtokba, és mivel mindenki elporzott az autókkal, tulajdonképpen egyedül őrjönghettek. Előkerültek a tollasütőink és hármasban vízitollasoztak, több hanggal, kevesebb sikerrel.

 Dél körül a nap eléggé rákapcsolt, tehát megint bevonultunk a szobákba, kicsit hűsölni. A pasik olvastak és szunyáltak felváltva, közben lezavartak pár kártyapartit is, én meg végre megnéztem a laptopon a Til Schweiger filmet, a Kokowääh-t, ráadásul németül, szóval mégsem zajlott a pihenés sem teljesen németmentesen. :)

Délután beautóztunk Nocera Umbrába, hogy keressünk egy kis boltot. Tekeregtünk egy darabig, mire végre kiválasztottunk egy parkolót, ráadásul aprónk se volt, még jó, hogy az újságos bódéban a hölgy volt annyira rendes, hogy felváltotta a pénzünket. Aztán valahogy nem kerültünk a helyzet magaslatára ezután sem, mindenki csak ásítozott, tébláboltunk egy darabig céltalanul a szűk kis utcákon, végül a főtéren, a városka lakóinak árgus tekintetétől kísérve, beültünk egy pizzázóba, illetve a Porta Vecchia Pizzeria Snack Bar-ba, ahol azért lehetett egész pizzát is rendelni. A pincér csaj kedves volt és segítőkész, a pizzára meglehetősen sokat vártunk, - közben azért a szakács is kisétált megnézni, kik azok, akik nem szeletet kértek, hanem egy egész pizzát le akarnak tolni így estére, - de végül elkészült, mindenki dugig ehette magát, aztán fizettünk, elköszöntünk és a figyelő tekintetek kereszttüzében a távozás hímes mezejére léptünk.

Estére már csak a bambulás maradt, meg a naplemente, elvégre egy ilyen fárasztó nap után muszáj az embernek kipihennie magát  ... a legjobban ugyanis akkor fárad le, ha éppen semmi megerőltetőt nem csinál. :)

Gubbio - 2016.07.18.

Reggel: Macska a forró bádogtetőn. Na jó, nem bádog, nem is forró (még), de macska, az volt. Mindig meglepődök azon, milyen lehetetlen helyeken képesek eltölteni az időt. Először csak játszott a pálmalevelekkel, aztán valószínűleg rádöbbent, hogy itt a reggeli mosakodás ideje, mert bőszen nekiállt a tisztálkodásnak. Persze, azt sem tartom kizártnak, hogy a meleg napsütés felébresztette a bundájában lappangó bolhákat és azért volt ennyire sürgős ez a művelet. Mindenesetre elnézegettem egy darabig, az ablakban ácsorogva.

Megint verőfényes napsütésre ébredtünk, már egy ideje szerencsére semmi nyoma nem volt a pár nappal ezelőtti esős, szeles időnek, bár reggelente itt a hegyen elég hűvös van még. És újra megállapítottam, hogy milyen jó is lenne minden reggel valami ilyesmire ébredni.
Reggeli a szokásos üres apartmanban zajlott, Birgit megkérdezte, szeretnénk-e, hogy holnap kint terítsen a kertben, mert hogy már szép az idő, ha van kedvünk, ott is ehetünk. Bőszen bólogattunk az ötletre, szóval másnap már változott a helyszín.
Ma Gubbioba kalandoztunk. A város 44 kilométerre van Serre di Parranotol, odafelé egy-két mellékvágányra is ráfutottunk, néha a GPS szerint út sem volt arrafelé, amerre mi mentünk. Azt hiszem, hagy némi kívánnivalót maga után az olaszországi rész frissítése. De azért egy kis kitérő után visszajutottunk a "térképre". És persze Gubbioba is.

Megtaláltuk a nagy parkolót is a város lábánál, de ott, ahol éppen megálltunk, kiderült, hogy nem lehetett parkolni, mert éppen valami fesztivál zajlott, - valószínűleg rengeteg gyereknek, mert a hangjukat hallottuk, nagyon nagy volt a zsivaly, az én aprónépet "kedvelő" kispasijaim azonnal mondták is, hogy remélik, nem oda kell mennünk, ahol ezek vannak, - a kitett táblák az autók elszállításával fenyegetőztek, ... de végül kiderült, az oldalsó rész teljesen "free", így aztán ott hagytuk magára a "kispirosat", míg mi felfedeztük a várost, illetve egy részét.

Gyalog indultunk el, először a Piazza Quaranta Martirin néztünk szét, ezt a teret a II. világháborúban elesett partizánok tiszteletére nevezték így el. 

Itt áll a San Francesco templom is. Azt mondják, Szent Ferenc egyik látogatása alkalmával itt aludt a sekrestyében.

Egy utcával odébb pedig, egy kis terecskén, az a templom áll, amely Terence Hill, Don Matteo című filmjében is szerepelt.

 Na és rögtön mellette az "Il giardino di Don Matteo" nevű étterem. Mert a hírnév adta lehetőségeket ki kell használni.

Elmentünk a "Taverna del Lupo" mellett is, mint később kiderült, ennek is Szent Ferenchez volt köze, hiszen ő volt az, aki itt jártakor megszelídítette a vad állatot. Azon a helyen, ahol ez állítólag történt, ma egy szobor áll. 

Viszonylag hamar odaértünk a szűk kis utcákon keresztül az első lifthez. A város ugyanis annyira ráépült a hegyre, hogy annak, akinek éppen nincs kedve hegymászótúrához, ajánlanak egy kicsit gyorsabb és kényelmesebb megoldást: két liftet, amelyek egy-egy szinttel magasabbra szállítják fel az embert. Mi is a lusta variációt választottuk, az utóbbi napokban már elég vádliedzést lezavartunk városnézés közben, most kicsit kevesebb sportot terveztünk be.

A Piazza Grandéról az egész környéket be lehet látni.

Innen indul a Gubbio Express is, ami egy kis városi vonat, a szokásos városnéző túrával. Nagyjából fél óra alatt tesz egy nagy kört, közben 6 nyelven lehet meghallgatni a látnivalókról egy tájékoztató szöveget, illetve egy képernyőn is bemutatnak részleteket a gyertyás futásról, vagy a város híres szülötteiről. A röpke túra 8 euro fejenként, amit egy fiatal olasz lánytól tudtunk meg, aki az ottani megállóban szervezte az utasokat a kis vonatra.

Mentünk egy kört, közben én németül, a kispasik angolul hallgatták a beszámolót az érdekességekről. Azuram szintén a németre szavazott, bár azért akadtak olyan részek, amihez nem volt teljes a meglévő szókincse.
A város római kori részén is átvonatoztunk.

Visszaérve a Piazza Grandéra, már tudtuk, hogy itt van az a magas harangtorony, aminek a harangját kézi erővel kongatják odafent, amikor május 15-én, Szent Ubaldo névnapján, - aki a városi legenda szerint egyszer beavatkozott egy Perugia elleni csatába és így a gubbioiak legyőzték a túlerőben lévő ellenséget, - a gubbioi férfiak vállukon hatalmas, 400 kilós gyertyatartókat cipelve felszaladnak a hegyre, így adva hálát a szentnek. A hegy tetején álló templom a XI. században épült, Szent Ubaldo pedig a XII. században volt a város püspöke.

A templomhoz egyébként nem csak a futás helyszínéül szolgáló úton, hanem egy drótkötélpályán is fel lehet jutni. Elsétáltunk az indulási pontjáig, ahol meggyőződhettünk arról, hogy a neten talált leírás egyáltalán nem túlzott. A kalitkához hasonlatos szállítóeszközök eléggé ingadozva, lassan haladtak hegynek felfelé. A pasi, aki segített beszállni az utazni vágyóknak, majdnem hogy belökdöste a kalitkába őket, rájuk csapta az ajtót és útjára engedte az egész alkotmányt. 

Ezt látva én személy szerint csak meg lettem erősítve azon elhatározásomban, hogy köszi, de nem szeretnék felmenni a hegyre. Kihagyom Szent Ubaldo templomát, bármennyire is érdekelne a dolog. Sajnos ebben az esetben a tériszonyom már a kaland elején elrettentett az egésztől, így a gyávábbik utat választottam, el sem indultam. A pasik egy darabig még tanácskoztak, mi legyen, de végül ők is úgy döntöttek, nem hagynak magamra idelent, szóval Ubaldonak nélkülöznie kellett a társaságunkat.

Lefelé menet még elmentünk a szökőkút mellett, amiről az a legenda járja, ha az ember háromszor körbefutja és a vízzel lefröcsköli utána magát, akkor jutalmul bekerül Gubbio bolondjai közé. :)

Zárásként úgy gondoltuk, igazán megérdemlünk valami finomságot, úgyhogy a városka aljában, egy apró téren leültünk egy teljesen hétköznapi, abszolút nem hivalkodó, nevenincs kis vendéglátóipari egység elé kihelyezett asztalhoz. A pincér - egy tipikus olasz szépfiú, - azonnal ott termett, az orrunk alá nyomta az étlapokat, majd magunkra hagyott bennünket, hogy válogassunk. A fiúk végül pizza mellett döntöttek, a sima Prosciutto 5,50 eurós minimál áron kellette magát, én meg egy Porcini pizzaszeletet ettem, kemény 1.50 euróért. Finom és ropogós, bár kicsit kalácsosabb jellegű tészta volt, mint mondjuk amit Nápolyban ettünk. Viszont mindenkinek ízlett. És miközben mi voltunk az egyetlenek, akik nem a városka lakóiként, törzsvendégként ültünk ott, most is teljesen beigazolódott, hogy oda kell menni mindig, ahol a legtöbb helyi üldögél, mert ők csak tudják, jó-e az adott hely. Hiszen nap, mint nap oda járnak.

A szállásra visszafelé még pár "tájfotót" muszáj volt ellőni, persze mozgó autóból azért nem állítanám, hogy profi minőséget tudtam produkálni, de nem állhatunk meg minden egyes szénabálánál, mert nekem pont azt van kedvem lefényképezni.

Levezetésként medencéztünk még, ami főleg abból állt, hogy a pasik dobálták egymásnak a labdát, majd keresgélték a medencét körülvevő bokros-susnyás részben, ha éppen nem sikerült időben elkapni, én meg néztem a "zenés-táncos" műsorukat a medence szélén ücsörögve. :)