Before - after, avagy amit szétbombáztunk és ami lett belőle

 ... az egész akkor kezdődött, amikor több, mint 20 éve beköltöztünk. Vagyis még előtte. Mert igazából már akkor szerettük volna megcserélni a konyhát a fürdőszobával, hogy tágasabb legyen a hely, na meg a nappalihoz is közelebb legyek. Aztán persze elmaradt, mert a kereteinkbe akkoriban nem nagyon fért bele a dolog. 

Az alatt a jó pár év alatt, amíg a konyhám külön volt, azt hiszem, elég sokszor elmondtam, hol nyugodtan, hol kevésbé türelmesen, hogy a munkafelület mérete a panelkonyháékkal vetekszik, ergo nem nagyon férek, bármibe is fogok. A körülmények meg elkezdtek összejátszani, így tavaly végül keresgélni kezdtünk, hátha találunk egy belsőépítészt, aki segít formába önteni az elképzeléseinket. Hosszas keresgélés és némi kitérő után sikerült egyeztetnünk Klárával, aki ugyan nem Magyarországon él, de online formában is ugyanolyan jól működött vele az egész folyamat. Egyeztettünk, javasolt, tervezett, belekötöttünk, módosított, még mindig nem stimmelt, javított, újabb javaslatot tett, áttervezett, megbeszéltük, kérdeztünk, módosítottunk és végül valami teljesen más lett, mint amiből kiindultunk, ugyanakkor valami olyan, ami mégis nagyon passzolt hozzánk.

Elsőre egy kivitelezővel próbálkoztunk, gondoltuk, egyszerűbb, ha  összehangolja valaki a munkafolyamatokat, de mivel ez horror árfolyamon zajlott volna, inkább megszerveztük mi. Mindenkivel lebeszéltük, köbö mikor számíthat arra, hogy az ő része kerül sorra. Aztán eltelt pár hónap és idén júniusban nekifogtunk. A pasik leszedték az összes lambériát - amitől én speciel alig vártam, hogy megszabaduljak -, elkezdték szétverni a boltíveket, eladtuk a konyhabútort, a nappaliból a szekrénysort és kiürült a lakás. 

Megérkezett a kőműves, és tovább rombolt. Hegyekben állt a sitt, zuhant és döngött a kalapács, megtelt az első konténer. Beindult a "kempingezős" időszak, amikor a hűtőt a nappali sarkába állítottuk, nejlonnal volt letakarva, kerülgettük a dzsuvát, szörnyülködtünk a romboláson és reménykedtünk, hogy tényleg kivehető az összes fal, anélkül, hogy az emelet leszakadna. 

A régi vezetékek lógtak a szoba közepén, a por szállt, a rombolás folytatódott. A régi fürdőszoba két kicsi ablakából lett egy nagy, kinyílt a tér és elkezdett előtűnni az új elrendezés alapja. Mielőtt a fürdőszoba új fala felépült volna, még 20 centivel megnyújtottuk az alapterületét, lecsípve ezzel ugyanannyit a nappali sarkából. Közben befutott a villanszerelőnk is és elkezdték szétvésni azt is, ami eddig épen maradt. :) 

A kőműves - ha már itt volt - szétverte a terasz külső oldalán a támfalat, mert mióta átláthatatlan kerítésünk van, ez a falrész elveszítette a funkcióját. Így a kert felé is nyitottunk kicsit. Ha már ennyire lendületben volt mindenki... 

A vizesek a kezdéskor összedobtak egy ideiglenes rendszert, alkottak a fenti fürdőszobában egy csinos kis lyukat, telt a második konténer és vártuk, hogy elkezdődjön a burkolás.

Amikor felbontották az első csomagot a "meglátni és megszeretni", nem kifejezetten olcsó fürdőszobacsempéből, kiderült, hogy a sima türkizből egy egész csomag, a díszcsempéből egy darab törött. Némi szívbaj után - mert nem elég, hogy drága volt, de még az utolsó gyártás is, mert kifutó termékként, a gyár többet nem gyártott már belőle -, ismét kiderült, hogy csoda kőművesünk van, aki addig sakkozott, variált, míg az összes törött csempét felhasználta és az eredeti tervtől sem tért el. Én meg csak álltam a fürdőszoba ajtajában és csodáltam az összképet. Végre élőben is, nem csak a látványterven.

Innen látványosan haladt a dolog, a padló is "pár" nap alatt elkészült - közben hol a bejárati ajtón, hol az erkély felé közlekedtünk, mindig attól függően, merre volt szabad az út - és végre nem tűnt úgy, hogy soha nem lesz vége az egésznek. 

A bejárati ajtó amúgy is tabu volt pár napig, mert persze azt is lecseréltettük, ha már belefogtunk. Rendeződött az új ablak környéke, a terasz, kaptunk ideiglenes lépcsőfokokat, míg a másikat csiszolták, lakkozták. 

Aztán a falak is alakulni kezdtek, az alapozószín kissé bugyikéken világított, a festők meg elsőre kissé meglepődtek a sötét színeken, de miután felkenték a falra, már nem csak én lelkesedtem, bár a pasirészlegnek kellett némi átfutási idő, mire megbarátkoztak vele. Főleg, mire a tapéta is felkerült és már nem csak elképzelni kellett, hogy mutat a látványterv  a valóságban. 

Tovább zajlott a villanyszerelés, kezdett kiürülni a "kapcsolós" doboz, aztán egy péntek este befutott az asztalos, teledobálta bútorral a nappalit. Kicsit elhűlten kerülgettük másnap reggelig, elég hihetetlennek tűnt, hogy mindez be fog férni oda, ahová szánták. Vasárnap estére kiderült, pont annyi és pont akkora, mint ahogy annak lennie kell. 

És amíg mindez zajlott, mi hol lámpákat kerestünk, hol karnis után rohangáltunk, hol pedig online böngésztük, hol találjuk meg, amire szükségünk van. És ugyan így leírva elég egyszerűnek tűnik az egész, na meg minden szakemberrel szerencsénk volt, azért ez mégsem volt annyira egyszerű. Vártunk például három hónapot az Elműre, vagy minek is hívják most, mert a giga főzőlapom miatt kellett a három fázis. Amit - mármint a főzőlapot - az első kiszállításnál nem is hoztak, mert megsérült, ergo újat kellett rendelniük. Itt-ott a covid is bekavart, de mázlink volt, mert szerencsére komolyan senkit nem hátráltatott a dolog. A riasztós "bácsi" sokáig igérte, hogy jön, majd egyszer csak meglepetésszerűen megjelent. A vizesek időnként eltűntek az éterben, ... De végül ...

Az utolsó fázisban megérkezett az ülőgarnitúra, végre lett a folyosón beépített szekrény, kárpitozott kabátakasztós, beülős rész, a babáimnak külön kis szekrény, extra méretűre kihúzható konyhaasztal és a karácsonyi vacsora előtt a függöny, meg a rendelt székek is megérkeztek. Szóval semmi sem állt a szokásos családi ebéd útjába és végre mi is elégedetten hátradőlhettünk. 

És íme a before - after képsorozat életem valószínűleg utolsó ekkora lélegzetű felújításáról, megfűszerezve a látványterv képeivel:

És imádom. Mert elég a hely a konyhában, mert tiszta nyaralás feeling a fürdőben zuhanyozni, mert mindennek van helye, mert ... De most egy darabig tuti csak a kertben tervezgetek újításokat :)

Amikor a lengőajtó szembejön ...

 ... pedig igazából sejtetted már régóta, hogy ez lesz, de amikor bekövetkezik, mégis eléggé padlóra küld.

Szóval nem elég a covid, meg hogy lassan két éve várok arra, hogy másodszorra is megműtsenek, - mert az állami egészségügyben ugye minden überf..., nincsenek várólisták, nem lépnek le sorra az orvosok, meg mindenki más ... a szerdai kontrollon a doki közölte, hogy januártól ő is a magánszférában folytatja tovább. És nem feltétlenül az anyagiak miatt, hanem, mert besokallt. 

Én meg kicsit összeomlottam. Mert ugye hiába tudod, hogy nagy eséllyel az örökölt gén miatt nem úszhatod meg, hogy a rák betámadjon, azért, amikor kiderül, mégis úgy érzed, mintha valaki lendületből hasba rúgott volna. És ilyenkor jól jön, ha gyorsan találsz egy olyan embert, aki nem köntörfalaz, közli a tényeket, amúgy mindig nyugodt, sokat mosolyog és nem mellesleg jó szakember is. Akiben tudsz bízni. Akinek elhiszed, hogy minden jól fog menni. Na, én találtam. És ugyan nehezen viseltem, hogy a covid miatt, meg a kilométeres várólisták miatt (is) egyre csak halasztódott a második műtét időpontja, de azért mindig az volt bennem, itt a doki, tudja, mit csinál, majd csak sorra kerülök, aztán jöhet a harmadik műtét is és ha egyszer végre eljutok odáig, akkor x év, sok doboz bogyó és havonta kapott dárdányi tűvel belémvágott szuri után lesz egy második szülinapom is, amit minden évben ünnepelhetek. Plusz ... nos ... magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy kés alá feküdjek, ha nem muszáj. De ha már így alakult, gondoltam, - meg a doki is azt javasolta - kössük össze a hasznosat valami kellemes végkifejlettel, és ha már a sajátjaimtól meg kell válnom, a procedúra végére legyen két szép, új mellem. Elvégre 50 évesen még nem olyan öreg az ember, hogy ne akarjon jobban kinézni, ha lehet... Vagy dobni az önbecsülésén és kihozni a helyzetből a legjobbat, ha már nyakon vágta a családi örökség. 

És akkor a kontrollon kiderül, hogy elmegy. Én meg elsőre csak arra tudtam gondolni, hogy akkor most mi lesz? Pillanatok alatt odalett a fenenagy optimizmus, meg az összes lendület. Mert hogy is lehetne egy folyamat közepén, ami abszolút bizalmi alapon működik, elvégre nem egy nátha miatt lett a kezelőorvosom, hirtelen keresni valaki mást, ... ha egyáltalán találok. Persze, lehet, találnék, nem tudom, de ebben a dologban eléggé ragaszkodnék a számomra megfelelő emberhez. Alapvetően nem vagyok az a foggal-körömmel az eredeti elképzeléséhez ragaszkodó ember, de itt igen. Mert az ő személyisége is kellett, hogy ilyen lazán eljussak idáig. Hogy ne azon pörögjek, mi lett volna, ha... Na, szóval megzuhantam. Persze, azóta már inkább azon agyalok, az örök legnagyobb támogatómmal közösen, aki mindig, minden helyzetben mellettem áll, - és G betűvel kezdődik a neve :D - hogy hogyan is lehet ezt az egészet megoldani. És meg is oldjuk. Tudom. De attól még ez a szerda nem úgy fog bevonulni az emlékeim közé, hogy a legjobb napjaim egyike volt... és lehet, pont jól jön, hogy nyakunkon  a karácsony és lehet készülődni. :)

Várok, de meddig ...

 ... nem célom a lázítás. Csak információként hozzátenném az "oltassunk-nem oltatom be magam, mert chipet ültetnek belém", "horjunk maszkot-nem hordok, mert ez a betegség egy baromság, én egészséges vagyok, úgyse lesz semmi bajom, különben is vigyázzon mindenki magára", "nyissunk, lazítsunk - szigorítsunk, maradjon mindenki otthon, meg engem amúgy sem érdekel" és hasonló, mostanában mindennapos vitákhoz: Szeptember óta nem végeznek például olyan műtéteket, amire nekem most második lépésként szükségem lenne. Mert nem életmentő, "csak" megelőző és mondjuk jót tenne a lelkemnek is, hogy haladok előre, még akkor is, ha utána még egy vár rám, mire esztétikailag is rendben lesz minden (és kényelmi szempontból is elérem a helyzetből kihozható maximumot), de tulajdonképpen nem sürgős, mert némi kényelmetlenséggel, felemás állapottal igazából jól vagyok, és alapvetően amúgy is pozitívan fogom fel a dolgokat, de néha nekem is vannak rossz napjaim. Olyankor azon pörög az agyam, mennyire utálom a bizonytalanságot, ami aláássa az ember lelki nyugalmát és hiába tudom, hogy ezzel nem csak én vagyok így, hanem még sok ezer másik ember, aki hónapok (lassan egy év óta) hiába vár arra, hogy továbbléphessen, ez engem bevallom, nem nagyon vigasztal. Tudom, máshol se sokkal jobb a helyzet, de a legrosszabb az egészben, hogy még mindig azt látom, hogy megy a totyorgás, mintha beakadt volna egy fogaskerék és az istennek se akarna tovább fordulni ez az egész. Nem a bulik hiányoznak (mondjuk egy jó koncertet azért bevállalnék, de lassan már az is elég lenne, ha egyszerűen csak beülhetnék valahova megenni egy pizzát, vagy meginni egy kávét, azt se bánom, ha közben egy "buborékba" leszek bezárva), hanem az, hogy tovább léphessek a cél felé, amit egy éve kitűztem magam elé, a dokival egyeztetve. Ezt szeretném. Mert egyelőre csak egy halvány reménysugarat kaptam a tegnapi kontrollon, amikor a lapom a dossziéba került, rózsaszín sorkiemelővel, jól láthatóan megjelölték rajta, hogy "az operációs listán BRCA2 miatt előnyt élvez", és a mosolygós, kedves, kedvenc dokim azt mondta, amint beindul a dolog, léphetünk. Ami ugye mindenképpen több, mint a semmi, de ... Szóval most ez van. Meg hó és süvítő szél odakint. De a kertben már virágzik a hóvirág és bújnak kifelé a többiek is, ... úgyhogy lassan itt a tavasz, hiába morcog a téli időjárás odakint.

Egy év ...

 

Ma is évfordulóm van, mondjuk, ebből még csak az első. 

Tavaly ilyenkor már magam mögött tudtam a kora reggeli izotópos vizsgálatot, ami után a doki rárajzolta a szabásmintát a jobb mellemre, a délelőtti várakozást, a műtétet, ahol a szabásminta alapján eltávolították az egész mirigyállományt és továbbküldték vizsgálatra, már felébredtem és olyan hihetetlennek tűnt, hogy már túlvagyok az első szakaszon, hogy igazából fel sem fogtam az egészet. 

Feküdtem a kórházi ágyon, a nővérke 10 percenként benézett, jól vagyok-e, nem kérek-e valamit és kétségbeesetten próbált rávenni, hogy még ne pattogjak ki az ágyból, ráér az, kibírom még egy-két órát mosdólátogatás nélkül. Aztán olyan hét óra körül feladta a hiábavaló küzdelmet és segített felkelni. Ami sitty-sutty ment is, csupán 10 percet vett igénybe, mire sikerült felülnöm és elindulni délceg léptekkel a mosdó irányába. Akarom mondani, sziszegve, csoszogva, kínomban szélesen vigyorogva, az oldalamból kilógó csövet tartva elbotorkáltam odáig, miközben a nővér mögöttem állt és szerintem titokban azért imádkozott, nehogy eldőljek, mint a zsák. Az alatt a pár perc alatt, míg bent próbáltam úgy elintézni mindent, hogy a csövet közben ne tépjem ki az oldalamból, nagyjából két másodpercenként feltette a kérdést, jól vagyok-e. Miután a szabadnapos csiga tempóját megszégyenítő sebességgel visszatotyogtam az ágyamig és lefeküdtem, végre megkönnyebbülten kiszaladt a szobából, hogy az éjszaka folyamán még vagy ezerszer benézzen hozzám, tényleg minden rendben van-e. Én meg minden alkalommal megnyugtattam, hogy igen, jól vagyok, nyugodt vagyok, nem fáj, nem kérek semmit...

Nem nagyon aludtam, járt az agyam, kicsit újjászülettem aznap. Persze végleg akkor fogok, ha még a maradék két "szabászati" folyamat is lezajlik és az előírt idő eltelte után majd egyszer gyógyultnak nyilvánítanak. Addig meg - a jól bevált forgatókönyvet követjük: kihozzuk a helyzetből a legjobbat, amit csak lehet. ;) 

Születésnap...

 Pont hetven éves lenne ma és már tizenhárom éve nem múlnak felette az évek. Elég ellentmondásos kapcsolatunk volt, gyanítom, a "két dudás egy csárdában" szituáció miatt. Anno mindig fogadkoztam magamnak, hogy semmiképpen sem akarok olyan lenni, mint Ő. Hogy ez se tetszik, amit csinál, meg azt is másképpen kellene. Aztán beteg lett, meghalt és az évek során szépen elengedtem ezeket a dolgokat. Megbocsátottam. Neki is, meg magamnak is, hogy sokszor keményfejű voltam és fontosabb volt a saját büszkeségem, mint az, hogy elfogadjam, Ő is ember, tévedhet. És ugyan hiába akarta nekünk mindig a jót, nem mindig sikerült úgy kiviteleznie, ahogy azt elképzelte. 

Szóval a szép részét megtartottam, a kevésbé szépet meg szépen elengedtem. És végiggondoltam, mennyi mindenért lehetek neki hálás:

... az esti mesékért. Amiket először könyvekből olvasott, aztán saját kútfőből rakott össze esténként, amikor mi már az ágyunkban feküdtünk, Ő meg a szobánk melletti fürdőszobában kézzel mosta az aznapi szennyest. 

... a végtelen mennyiségű tejbegríz kavargatásásért.

... a kolbászos-uborkás "katonákért", amit képes volt akkor is feltálalni, ha mi éppen a kádban ücsörögve akartuk megenni.

... a könyvek szeretetéért. A végtelennek tűnő, békés délutánokért az iskola könyvtárában, amikor megtanított arra, hogyan kell katalogizálni a könyveket - és utána velem íratta meg a papírokat, ami nekem szórakozás volt, neki meg könnyebbség. :) A rengeteg megvásárolt könyvért, az olvasás öröméért.

... a kertben termesztett eper minden szeméért, a gyerekfej nagyságú paradicsomért, a meggy alatt roskadozó fáért, a kert végében ültetett málnabokrokért.

... a virágokért. A kertemért. Mert ha neki nem lett volna minden négyzetméternyi helyen virágokkal elárasztva a kertje, - amit Cirmi cicánk évente születő kismacskái minden tavasszal megpróbáltak a földig amortizálni, az őrületbe kergetve ezzel Őt - akkor valószínűleg én sem keresnék minden évben újabb szerelemnövényeknek egy talpalatnyi helyet a kavalkádban és nem dédelgetném féltve azt a hibiszkuszt, amit utoljára kaptam tőle és a sokadik kísérlete volt, hogy a sajátjából végre meggyökereztessen nekem is egy új növényt. 

... azért, hogy megtanított hímezni, horgolni, fonni, rávett arra, hogy népdalokat énekelve, népviseletben meséljek arról, régen hogyan zajlott az élet a fonóban. A saját magam által alkotott dolgok szeretetéért. 

... az osztálykirándulásokért, amikre a kezdetektől magával cipelt, pedig még járni is alig tudtam. A múzeumok szeretetéért, a városnézésekért, a rengeteg érdekes dologért, amit mesélt.

... a babagyűjteményem első darabjáért.

... a zene szeretetéért. A Rolling Stonesért, az ABBÁért, a rengeteg bakelit lemezért, a nagy szalagos magnón hallgatott Beatles összesért. (Hogy szerette volna a Mamma Miá-t...)

... a színház szeretetéért. Hogy fáradhatatlanul szervezte mindig, hogy az isten háta mögötti kis, borsodi faluból eljussunk Pestre, megnézni a legjobb darabokat.

... a kemény fegyelemért, amivel mindig megkövetelte, hogy maximálisan kihozzam magamból, amire képes vagyok. A tanulás öröméért. 

... a legjobb anyósért, aki csak létezett a világon. Mert első látásra "szerelembe estek" Gáborral és ez az utolsó pillanatig kitartott. 

... a hibáiért, amiből tanulni tudtam. 

... a tükörben látott arcért, ami annyira hasonlít rá. 

... a tesómért.

... magamért.

Boldog Szülinapot, Anya! 

... a jubileumi tizedik ...

 ... ünnepeljünk, mert holnap kapom a tizediket. És amúgy is annyiszor olvastam az utóbbi napokban már, hogy elég volt ebből az évből, hogy azt gondolom, itt az ideje kicsit átgondolni, nekem mit hozott. Régen irkálgattam már itt, ráadásul a tavalyi szicíliai nyaralás utolsó két napjával is adós vagyok ... ezek az utolsó napok mindig olyan nehezemre esnek, biztos azért, mert ilyenkor már tudom, hogy vége lesz és nem akarom, hogy így legyen. Na mindegy, azt még azért bepótolom majd, most lássuk ezt az évet. 

Indult a januárral. Ami ettől azért összetettebb sztori, mert végül is elég kiterjedt előtörténete van a dolognak. Még valahol egy gyerekkori emlékkel kezdődik, amikor az anyai nagymamám, aki nekem csak Mamuska volt, már annyira beteg volt, hogy egyedül a mosdóba sem tudott elmenni, és mivel csak én voltam kéznél, engem kért meg, segítsek neki. Mondanom sem kell, nem bírtam megtartani, az lett a vége, hogy kórusban kiabáltunk a nagyapámnak, aki berohant és végül ő segített Mamuskának eljutni a fürdőszobáig. Aztán folytatódott anyával, aki 50 évesen szintén beteg lett, ráadásul későn is ment el orvoshoz, így még kisebb esélyt adva magának. Azt hiszem, elrettentette, hogy látta nagymamámat ugyanezzel küzdeni és a félelem pont a rossz döntés felé lökte. Mire rászánta magát arra, hogy orvoshoz menjen, már elég előrehaladott volt az állapota.

Amikor kiderült, hogy anyával mi a helyzet, ugyan még nem volt kötelező, de elkezdtem rendszeresen ellenőrzésre járni, évente egy alkalommal, minden egyes alkalommal összeszoruló gyomorral várva, míg kimondják az eredményt. Pár év után egy másik doktornőhöz kerültem, aki hallva, mennyire halmozódik a családban a dolog, elküldött genetikai vizsgálatra, azzal a felkiáltással, ha tudjuk, hogy nagyobb az esély, jobban oda tudunk figyelni. 2013-ban aztán persze kiderült, hogy az anyai örökségem nem csak a kreativitás, meg a könyvek szeretete, hanem egy gén is, ami "hajlamosít". A doktornő elmondta, hogy ez nem jelenti azt hogy ténylegesen beteg is leszek, de köbö 50 %. Vagy igen, vagy nem. És ne tipródjak rajta, de vigyázzak magamra. Hmmm...

Anya közben belefáradt a harcba és feladta, idén 13 éve, hogy meghalt. Nem voltam mellette, ritkán találkoztunk, de az utolsó időszak még így is nehéz volt. Látni, hogy mi lett abból az örökvidám, mindig nyüzsgő, akaratos valakiből, akinek én ismertem. 

Én meg szorgalmasan jártam ellenőrzésre, vizsgáltam magam rendszeresen, odafigyeltem. És itt jön a képbe az idei január, pontosabban január 6, hétfő, amikor találtam egy köbö egy centis csomót. Az első pánik után jött a telefonálás, majd miután nem vették fel a rendelőben, buszra ültem és odamentem személyesen. Közöltem a recepción ülő, időpontokat egyeztető hölggyel, hogy én addig innen nem mozdulok, míg olyan időpontot nem ad, de hamarost, amikor a doktornő is itt lesz, mert nincs időm hónapokat várni. Azt hiszem, elég elszánt voltam, mert végül kilencedikére sikerült egy 10 perces "lyukat" találni a rendelésben. Amikor elmentem a vizsgálatra, legbelül már tudtam, mit fogok hallani, de azért csak sikerült elbőgnöm magam, amikor a fiatal, végtelenül kedves doktornő azt mondta: "Ne izguljon, időben jött, meg fog gyógyulni." Mert az ember azért hiába számít rá a lelke mélyén, hogy bekövetkezik valami sz@r, az attól még nem lesz könnyebb. Szóval a doktornő. Ő volt az is, aki azt tanácsolta, azonnal sebészt keressek, aki majd később konzultál a megfelelő szakorvosokkal. És az is ő volt, aki két hét múlva rám telefonált, hogy megkérdezze, hol tartok és hogy sikerült-e orvost találni. Ez a gesztus akkor és ott többet ért, mint bármi.

Orvosom meg úgy lett, hogy családilag más is érintett, pár éve őt is ez a doki műtötte. Telefonszámot elkértem, felhívtam, elmondtam, mi a helyzet, az asszisztens egy héttel későbbre be is hívott a rendelésre. Elmentünk. Vártunk, órákat, mellettünk rengeteg fiatal és idősebb nő, sok-sok beteg, mindenféle stádiumban. Végül beléptünk a dokihoz. Akiről kiderült, hogy mosolygós, kedves, nyugodt és tárgyilagos, Meg hogy velem egy idős. És a gyerekeink is nagyjából egykorúak. Sokat nem kerülgettük a témát, ő elmondta, mi jön, én rábólintottam, aztán kiderült, a mintavételt ott helyben csak egy hónap múlva intézik, mert nincs időpont, de látva rajtam a bejelentés hatását, azt mondta, a volt évfolyamtársát hívjam fel, rá hivatkozva, ő tuti hamarabb el tudja intézni. Aznap este beszéltem a másik dokival, másnap reggelre behívott, várt, az osztályvezető főorvossal, aki csak ezért jött oda a dokival együtt, ketten megcsinálták a biopsziát és igéretet kaptam, 3 napon belül eredményem is lesz, csak telefonáljak. Mindezt ingyen, szívességből, mert az idő kincs. Lett eredmény, időben, ...

Az eredményekkel a kezemben, jó pár vizsgálaton, vérvételen túl a bizottság is rámondta az áment, megkaptam a műtét időpontját is. Elvben február 13 lett volna, naná, hogy pénteki nap. Aztán egy héttel előtte jött egy telefonhívás, hogy tudnának hamarabb, vállalom-e. Azonnal igent mondtam. Február hatodikán volt a 21. házassági évfordulónk, aznap reggel kellett bevonulni a kórházba, de a főnővér azt mondta, mivel másnap nem én leszek az első, alhatok otthon. Úgyhogy meglógtam és azt az éjszakát még a saját ágyamban aludtam át. Másnap reggel újra kórház, izotópos vizsgálat, doki felrajzolta a szabásmintát a jobb mellemre, kaptam nyugikoktélt infúzióban, jött a műtősfiú, betolt a műtő előterébe, ahol még vagy húsz percig azt hallgattam hanyatt fekve, hogy próbál az előttem műtött, éppen felébresztett bácsi meglógni a műtőasztalról és hogy próbálják viszatartani a bent lévők. Az előkészítésnél még elbeszélgettünk a műtőben sertepertélő "teammel", még megtudtam, hogy az egyik fiatal doktornő is besegít, aztán számomra némi adásszünet következett. Utána már csak a műtősfiú rémlik, aki benézte a liftben az emeletet és felvitt az ötödikre és csak az ajtóban jutott eszébe, hogy ez nem lesz jó, mert ez nem a női részleg. Majd a megfelelő emeletre készülve, liftre várva közölte, nézzek csak ki az ablakon, innen pont látszik a Szabadság szobor, tulajdonképpen direkt hozott ide, hogy gyönyörködjek a kilátásban. Mire bekerültem a szobámba és a saját ágyamba, teljesen felébredtem, gyorsan telefonáltam is, amit a doki érkezése szakított félbe. Rámnézett, hogy vagyok a műtét után, és szóvá tette, ilyenkor még nem kéne telefonálni, soha nem tudhatja az ember, altatásból ébredve miket beszél össze. Meg vissza. A kórházi pár nap tulajdonképen eseménytelenül telt, bár a csővel az oldalamban azért nem volt nagy élmény a közlekedés. Meg az alvás se. Meg semmi se. Viszont minden egyes nővér, orvos, takarító, asszisztens kedves, segítőkész és türelmes volt. Ami azért nagyban megkönnyítette a kényszerű várakozást a hazamenetelig. 

Aztán hetekig jártam vissza, hogy szemrevételezzék, mennyi felesleges lötyi ürül a sebből a kis edénykémbe, amit, mint egy kiskutyát húztam magam után állandóan. Végül attól is megszabadultam, a doki lelkesen elkezdte töltögetni az ideiglenesen behelyezett melltágító szilikonbetétet. Ráadásul a szövettan után az is kiderült, hogy sem a kemo, sem a sugár álnevű kínzási módszerre nincs szükség a további kezeléshez, "csak" hormonbogyót és havi egy szurit kapok. Ami nem tűnt túl soknak, míg az első alkalommal meg nem láttam, mekkora lyuk van azon a tűn. Majdnem szívószálnak is jó lenne. Na jó, némi túlzással, de nem az a kis csinos, hajszálvékony, az tuti. Még jó, hogy az asszisztens, aki beadja, nagyon rutinos. Így azért nem annyira gáz a havi célbadobósdi. 

Szóval én jól voltam, de mivel frissen műtve nem igazán szerencsés repülni, nem vittük el a kisebbik kispasit a 18. szülinapjára szervezett meglepetés útra, a pasik nem hagytak egyedül, ergo síelni se mentek. Viszont a repülőtársaság és a többi cég is meglepően korrektnek bizonyult, mert mindent visszafizettek. Öröm az ürömben. 

Aztán apa is elment. És ugyan az utolsó időszakban kicsit eltávolodtunk egymástól, azért a teljes árvaság mégiscsak más, mint amikor még valakinek a gyereke vagy. Azt hiszem, idő kell még, hogy a hiány tudatosuljon. 

Az első műtét után még úgy volt, valamikor ilyentájt nekifutunk a második menetnek. Hogy szép legyen a jobb, a gén miatt eltűnjön a bal is, hogy kisebb esélyt adjunk a későbbi újrázásnak és majd utána egyszer, egy harmadik alkalommal szép legyen a bal is. És a végén ötven fölött vadiúj mellekkel rohangászhassak. Amit mondjuk, lévén nem túl háklis, magamtól tuti nem csináltattam volna meg soha, - feküdjön a fene önként a kés alá, - de ha már így alakult, akkor hozzuk ki a legjobbat belőle alapon, úgyis befizettem idáig annyi tb-t, használjuk ki, ha már lehet. Na szóval ez volt a terv.  Aztán jött a covid. És most nincs terv. Nem hogy valamilyen nagyjábóli, hanem semmilyen. Várakozás van és reménykedés, hogy nem hatvan leszek, mire túljutok a harmadik műtéten.

Amúgy jól vagyok, köszi. És eddig azért nem nagyon beszéltem róla, mert ebben a szituban a legrosszabb, amikor nekifognak sajnálkozni. Ami általában az első reakció mifelénk. Mert van egy csomó tabutéma, meg a rákról nem beszélünk, így aztán megy a sajnálkozó pillantás, meg a másik elkerülése mindenféle taktikával, ha nem tudod, hogy viszonyulj az egészhez.. Erre meg senkinek nincs szüksége. Csak szólok: szerintem a legjobb taktika, ha őszinték vagytok. Ha nem tudod, hogy viselkedj, mondd el, hogy fogalmad sincs, mit mondj. És azért ezt nekem is fel kellett dolgoznom. Az is időbe telik. Ilyenkor az ember amúgy is átértékel sok mindent. Vannak dolgok, amik totál feleslegesek lesznek, mások meg sokkal fontosabbak. Nem lettem barátkozósabb, mert ahogy öregszem, egyre inkább kerülni kezdtem az embereket. De vannak emberek és dolgok, akikhez és amikhez tényleg körömszakadtáig ragaszkodom. Amúgy a  karanténosdi és a home office az ideális életforma számomra. Vagy majdnem. És akinek fontos vagyok, az megtalál. 

Egyébként már Fodor Ákos is megmondta:

"rajtam úgy segíts
gondjaimból részt ne végy,
csak tudd, hogy vannak."

És ugyan néha nyavalygok én is, de alapvetően inkább igyekszem a jó részét nézni az egésznek és akkor ez az év mégsem annyira sz@r. Élek, jól vagyok, akiket szeretek, velem vannak. Azt csinálom, amit szeretek. Van időm a dilijeimre. Időben vagyok. A helyemen vagyok. ;) Szerintem szeretnek az angyalok. 

Holnap kapom a tizedik dárdát a hasamba. Ünnepelünk. Remélem, százat azért nem döfnek belém. :) 

És egy hónap múlva Karácsony. <3

...

Oldódó képed

kicsordul szememből és

arcomra szárad.

(Fodor Ákos)