... a jubileumi tizedik ...

 ... ünnepeljünk, mert holnap kapom a tizediket. És amúgy is annyiszor olvastam az utóbbi napokban már, hogy elég volt ebből az évből, hogy azt gondolom, itt az ideje kicsit átgondolni, nekem mit hozott. Régen irkálgattam már itt, ráadásul a tavalyi szicíliai nyaralás utolsó két napjával is adós vagyok ... ezek az utolsó napok mindig olyan nehezemre esnek, biztos azért, mert ilyenkor már tudom, hogy vége lesz és nem akarom, hogy így legyen. Na mindegy, azt még azért bepótolom majd, most lássuk ezt az évet. 

Indult a januárral. Ami ettől azért összetettebb sztori, mert végül is elég kiterjedt előtörténete van a dolognak. Még valahol egy gyerekkori emlékkel kezdődik, amikor az anyai nagymamám, aki nekem csak Mamuska volt, már annyira beteg volt, hogy egyedül a mosdóba sem tudott elmenni, és mivel csak én voltam kéznél, engem kért meg, segítsek neki. Mondanom sem kell, nem bírtam megtartani, az lett a vége, hogy kórusban kiabáltunk a nagyapámnak, aki berohant és végül ő segített Mamuskának eljutni a fürdőszobáig. Aztán folytatódott anyával, aki 50 évesen szintén beteg lett, ráadásul későn is ment el orvoshoz, így még kisebb esélyt adva magának. Azt hiszem, elrettentette, hogy látta nagymamámat ugyanezzel küzdeni és a félelem pont a rossz döntés felé lökte. Mire rászánta magát arra, hogy orvoshoz menjen, már elég előrehaladott volt az állapota.

Amikor kiderült, hogy anyával mi a helyzet, ugyan még nem volt kötelező, de elkezdtem rendszeresen ellenőrzésre járni, évente egy alkalommal, minden egyes alkalommal összeszoruló gyomorral várva, míg kimondják az eredményt. Pár év után egy másik doktornőhöz kerültem, aki hallva, mennyire halmozódik a családban a dolog, elküldött genetikai vizsgálatra, azzal a felkiáltással, ha tudjuk, hogy nagyobb az esély, jobban oda tudunk figyelni. 2013-ban aztán persze kiderült, hogy az anyai örökségem nem csak a kreativitás, meg a könyvek szeretete, hanem egy gén is, ami "hajlamosít". A doktornő elmondta, hogy ez nem jelenti azt hogy ténylegesen beteg is leszek, de köbö 50 %. Vagy igen, vagy nem. És ne tipródjak rajta, de vigyázzak magamra. Hmmm...

Anya közben belefáradt a harcba és feladta, idén 13 éve, hogy meghalt. Nem voltam mellette, ritkán találkoztunk, de az utolsó időszak még így is nehéz volt. Látni, hogy mi lett abból az örökvidám, mindig nyüzsgő, akaratos valakiből, akinek én ismertem. 

Én meg szorgalmasan jártam ellenőrzésre, vizsgáltam magam rendszeresen, odafigyeltem. És itt jön a képbe az idei január, pontosabban január 6, hétfő, amikor találtam egy köbö egy centis csomót. Az első pánik után jött a telefonálás, majd miután nem vették fel a rendelőben, buszra ültem és odamentem személyesen. Közöltem a recepción ülő, időpontokat egyeztető hölggyel, hogy én addig innen nem mozdulok, míg olyan időpontot nem ad, de hamarost, amikor a doktornő is itt lesz, mert nincs időm hónapokat várni. Azt hiszem, elég elszánt voltam, mert végül kilencedikére sikerült egy 10 perces "lyukat" találni a rendelésben. Amikor elmentem a vizsgálatra, legbelül már tudtam, mit fogok hallani, de azért csak sikerült elbőgnöm magam, amikor a fiatal, végtelenül kedves doktornő azt mondta: "Ne izguljon, időben jött, meg fog gyógyulni." Mert az ember azért hiába számít rá a lelke mélyén, hogy bekövetkezik valami sz@r, az attól még nem lesz könnyebb. Szóval a doktornő. Ő volt az is, aki azt tanácsolta, azonnal sebészt keressek, aki majd később konzultál a megfelelő szakorvosokkal. És az is ő volt, aki két hét múlva rám telefonált, hogy megkérdezze, hol tartok és hogy sikerült-e orvost találni. Ez a gesztus akkor és ott többet ért, mint bármi.

Orvosom meg úgy lett, hogy családilag más is érintett, pár éve őt is ez a doki műtötte. Telefonszámot elkértem, felhívtam, elmondtam, mi a helyzet, az asszisztens egy héttel későbbre be is hívott a rendelésre. Elmentünk. Vártunk, órákat, mellettünk rengeteg fiatal és idősebb nő, sok-sok beteg, mindenféle stádiumban. Végül beléptünk a dokihoz. Akiről kiderült, hogy mosolygós, kedves, nyugodt és tárgyilagos, Meg hogy velem egy idős. És a gyerekeink is nagyjából egykorúak. Sokat nem kerülgettük a témát, ő elmondta, mi jön, én rábólintottam, aztán kiderült, a mintavételt ott helyben csak egy hónap múlva intézik, mert nincs időpont, de látva rajtam a bejelentés hatását, azt mondta, a volt évfolyamtársát hívjam fel, rá hivatkozva, ő tuti hamarabb el tudja intézni. Aznap este beszéltem a másik dokival, másnap reggelre behívott, várt, az osztályvezető főorvossal, aki csak ezért jött oda a dokival együtt, ketten megcsinálták a biopsziát és igéretet kaptam, 3 napon belül eredményem is lesz, csak telefonáljak. Mindezt ingyen, szívességből, mert az idő kincs. Lett eredmény, időben, ...

Az eredményekkel a kezemben, jó pár vizsgálaton, vérvételen túl a bizottság is rámondta az áment, megkaptam a műtét időpontját is. Elvben február 13 lett volna, naná, hogy pénteki nap. Aztán egy héttel előtte jött egy telefonhívás, hogy tudnának hamarabb, vállalom-e. Azonnal igent mondtam. Február hatodikán volt a 21. házassági évfordulónk, aznap reggel kellett bevonulni a kórházba, de a főnővér azt mondta, mivel másnap nem én leszek az első, alhatok otthon. Úgyhogy meglógtam és azt az éjszakát még a saját ágyamban aludtam át. Másnap reggel újra kórház, izotópos vizsgálat, doki felrajzolta a szabásmintát a jobb mellemre, kaptam nyugikoktélt infúzióban, jött a műtősfiú, betolt a műtő előterébe, ahol még vagy húsz percig azt hallgattam hanyatt fekve, hogy próbál az előttem műtött, éppen felébresztett bácsi meglógni a műtőasztalról és hogy próbálják viszatartani a bent lévők. Az előkészítésnél még elbeszélgettünk a műtőben sertepertélő "teammel", még megtudtam, hogy az egyik fiatal doktornő is besegít, aztán számomra némi adásszünet következett. Utána már csak a műtősfiú rémlik, aki benézte a liftben az emeletet és felvitt az ötödikre és csak az ajtóban jutott eszébe, hogy ez nem lesz jó, mert ez nem a női részleg. Majd a megfelelő emeletre készülve, liftre várva közölte, nézzek csak ki az ablakon, innen pont látszik a Szabadság szobor, tulajdonképpen direkt hozott ide, hogy gyönyörködjek a kilátásban. Mire bekerültem a szobámba és a saját ágyamba, teljesen felébredtem, gyorsan telefonáltam is, amit a doki érkezése szakított félbe. Rámnézett, hogy vagyok a műtét után, és szóvá tette, ilyenkor még nem kéne telefonálni, soha nem tudhatja az ember, altatásból ébredve miket beszél össze. Meg vissza. A kórházi pár nap tulajdonképen eseménytelenül telt, bár a csővel az oldalamban azért nem volt nagy élmény a közlekedés. Meg az alvás se. Meg semmi se. Viszont minden egyes nővér, orvos, takarító, asszisztens kedves, segítőkész és türelmes volt. Ami azért nagyban megkönnyítette a kényszerű várakozást a hazamenetelig. 

Aztán hetekig jártam vissza, hogy szemrevételezzék, mennyi felesleges lötyi ürül a sebből a kis edénykémbe, amit, mint egy kiskutyát húztam magam után állandóan. Végül attól is megszabadultam, a doki lelkesen elkezdte töltögetni az ideiglenesen behelyezett melltágító szilikonbetétet. Ráadásul a szövettan után az is kiderült, hogy sem a kemo, sem a sugár álnevű kínzási módszerre nincs szükség a további kezeléshez, "csak" hormonbogyót és havi egy szurit kapok. Ami nem tűnt túl soknak, míg az első alkalommal meg nem láttam, mekkora lyuk van azon a tűn. Majdnem szívószálnak is jó lenne. Na jó, némi túlzással, de nem az a kis csinos, hajszálvékony, az tuti. Még jó, hogy az asszisztens, aki beadja, nagyon rutinos. Így azért nem annyira gáz a havi célbadobósdi. 

Szóval én jól voltam, de mivel frissen műtve nem igazán szerencsés repülni, nem vittük el a kisebbik kispasit a 18. szülinapjára szervezett meglepetés útra, a pasik nem hagytak egyedül, ergo síelni se mentek. Viszont a repülőtársaság és a többi cég is meglepően korrektnek bizonyult, mert mindent visszafizettek. Öröm az ürömben. 

Aztán apa is elment. És ugyan az utolsó időszakban kicsit eltávolodtunk egymástól, azért a teljes árvaság mégiscsak más, mint amikor még valakinek a gyereke vagy. Azt hiszem, idő kell még, hogy a hiány tudatosuljon. 

Az első műtét után még úgy volt, valamikor ilyentájt nekifutunk a második menetnek. Hogy szép legyen a jobb, a gén miatt eltűnjön a bal is, hogy kisebb esélyt adjunk a későbbi újrázásnak és majd utána egyszer, egy harmadik alkalommal szép legyen a bal is. És a végén ötven fölött vadiúj mellekkel rohangászhassak. Amit mondjuk, lévén nem túl háklis, magamtól tuti nem csináltattam volna meg soha, - feküdjön a fene önként a kés alá, - de ha már így alakult, akkor hozzuk ki a legjobbat belőle alapon, úgyis befizettem idáig annyi tb-t, használjuk ki, ha már lehet. Na szóval ez volt a terv.  Aztán jött a covid. És most nincs terv. Nem hogy valamilyen nagyjábóli, hanem semmilyen. Várakozás van és reménykedés, hogy nem hatvan leszek, mire túljutok a harmadik műtéten.

Amúgy jól vagyok, köszi. És eddig azért nem nagyon beszéltem róla, mert ebben a szituban a legrosszabb, amikor nekifognak sajnálkozni. Ami általában az első reakció mifelénk. Mert van egy csomó tabutéma, meg a rákról nem beszélünk, így aztán megy a sajnálkozó pillantás, meg a másik elkerülése mindenféle taktikával, ha nem tudod, hogy viszonyulj az egészhez.. Erre meg senkinek nincs szüksége. Csak szólok: szerintem a legjobb taktika, ha őszinték vagytok. Ha nem tudod, hogy viselkedj, mondd el, hogy fogalmad sincs, mit mondj. És azért ezt nekem is fel kellett dolgoznom. Az is időbe telik. Ilyenkor az ember amúgy is átértékel sok mindent. Vannak dolgok, amik totál feleslegesek lesznek, mások meg sokkal fontosabbak. Nem lettem barátkozósabb, mert ahogy öregszem, egyre inkább kerülni kezdtem az embereket. De vannak emberek és dolgok, akikhez és amikhez tényleg körömszakadtáig ragaszkodom. Amúgy a  karanténosdi és a home office az ideális életforma számomra. Vagy majdnem. És akinek fontos vagyok, az megtalál. 

Egyébként már Fodor Ákos is megmondta:

"rajtam úgy segíts
gondjaimból részt ne végy,
csak tudd, hogy vannak."

És ugyan néha nyavalygok én is, de alapvetően inkább igyekszem a jó részét nézni az egésznek és akkor ez az év mégsem annyira sz@r. Élek, jól vagyok, akiket szeretek, velem vannak. Azt csinálom, amit szeretek. Van időm a dilijeimre. Időben vagyok. A helyemen vagyok. ;) Szerintem szeretnek az angyalok. 

Holnap kapom a tizedik dárdát a hasamba. Ünnepelünk. Remélem, százat azért nem döfnek belém. :) 

És egy hónap múlva Karácsony. <3