... oltár, gnocchi, még egy kis séta ... (2017.07.17.)

... miután a Wawelben elbúcsúztunk a sárkánytól is, a főtér felé vettük az irányt, arra gondolva, az ott lévő éttermek közül valamelyikben biztosan találunk szabad helyet. Útközben azért egy-két sárkány még az utunkba került: 

És mivel lépten-nyomon lemaradoztam, mert mindig elém került valami, amit le kellett fotóznom, elég lassan haladtunk előre. 

A pasik meg is jegyezték az egyik cégér alatt, hogy most már értik, miért vagyok olyan lassú, elvégre, aki már 1886-ban is aktívan tevékenykedett, az mára eléggé elfáradhatott. 

Útközben belebotlottunk egy "szuvenyíres" boltocskába is, ahol babákat is lehetett kapni, úgyhogy gyorsan be is szereztem a legújabb tagját a gyűjteményemnek.

Aztán persze, csak megérkeztünk a főtérre, de mielőtt testi táplálékhoz juttattuk volna magunkat, még tettünk egy kitérőt a Mária-templomba.

A krakkói Mária-templom az egyik legszebb gótikus épület. A turisták az oldalbejáraton mehetnek be, a szentélyt és az ahhoz kapcsolódó részt látogathatják. A templom többi része az imádkozó híveknek van fenntartva. 

A templom háromhajós, majdnem 800 éves, építése még azelőtt elkezdődött, mielőtt Krakkó városi rangot kapott volna. Ezért a homlokzata nem illeszkedik be a várossá nyilvánításkor kialakított négyzet alakú tér szélének vonalába.

A templom két tornya közül a magasabbik 81 méter, az alacsonyabbik harangtorony 69 méter. Egy történet szerint a tornyokat egy testvérpár építtette, akik azon versengtek egymással, melyikük tud magasabbat építeni.  A vesztes testvér állítólag irigységből leszúrta testvérét, majd leugrott a toronyból. A gyilkos tőr máig a templommal szembeni Posztócsarnok bejáratánál lóg, emlékeztetve mindenkit  a tragikus végre. A galamb csak ideiglenes pihenőjét töltötte a kés fölött, bár, ahogy a falat elnéztük, valószínűleg nem ő volt az egyetlen az évek során.

A 14. század óta az őrtoronyban minden reggel és este, a város kapuinak kinyitásakor és becsukásakor eljátszottak trombitán egy dallamot, a "hejnalt". (Ez az elnevezés a magyar hajnal szóból származik, a középkorban ez jelentette a katonáknak a reggeli ébresztőt jelentő trombitaszót.) A szájhagyomány szerint ennek a trombitaszónak az eredete a tatárjárás idejére vezethető vissza. A tatárok támadásakor az őr ezzel akarta figyelmeztetni a város lakóit a veszélyre. Az egyik tatár katona azonban torkon lőtte, és azonnal meghalt. Ennek emlékére a dallam minden órában ott szakad félbe, ameddig az őr el tudta játszani ... A trombitaszólót mi is többször végighallgathattuk, a torony felső ablakából kandikált ki a hangszer minden alkalommal.

A belépő mellé fotójegyet is vennie kell annak, aki odabent fényképezni szeretne, hogy ezt ellenőrizni lehessen, a "fotósnak" fel kell matricáznia magát. Nem a homlokomra biggyesztettem, hanem a narancssárga felsőmre a narancsszínű matricát, ... amivel okoztam némi fennforgást odabent, de erről majd később ...  A kissé morcos biztonsági őr ellenőrizte a jegyünket és már mehettünk is befelé. 

Első nekifutásra "hatalmas" távolságot megtéve a padokig jutottunk el és ott le is ültünk. A nyakunkat tekergetve próbáltuk felfogni a díszes templombelső részleteit. A délelőtti járkálás után kifejezetten jól esett a hűvös, árnyékos menedék. Miután egy helyben ülve több fotót is ellőttem, a nagyobbik kispasim be is szólt, hogy alig lesz béna, ha az összes fénykép ugyanabból a nézőpontból lesz. Szóval finoman célzott rá, hogy ideje lenne felemelni a hátsónkat és nem csak ücsörögni az egyik sorban.

Kicsit összekaptuk magunkat és nekifogtunk körbejárni a látogatható részt.

A templom legszebb kincse Veit Stoss szobrászművész Mária-oltára. A világ legnagyobb gótikus oltára 13 méter magas. Minden nap kinyitják és minden este bezárják. A szárnyakon látható, faragott képek Jézus életének részleteit, illetve a Bibliából vett jeleneteket ábrázolják.

Az oltár tényleg hatalmas, ha az ember megáll előtte, betölti az egész látóterét. Amint elkezdtem fotózni, oldalról azonnal odalépett egy hölgy, aki rám szólt, hogy csak fotójeggyel lehet. Valószínűleg nem tűnt fel neki azonnal a narancssárga felsőmbe terepszínnel beleolvadó matrica, de amint megmutattam neki, elnézést kért és vissza is lépett a helyére. Egy idősebb páros is megpróbálkozott a fényképezéssel, matricamentesnek bizonyultak, a hölgy azonnal le is beszélte őket az akcióról. Kifelé menet Gábor javasolta, adjam át feltűnésmentesen a matricát nekik, de mire döntésre jutottam volna, már kiléptem az ajtón. Így a matrica illegális átörökítése nem valósult meg. Szegények valószínűleg lemaradtak a fotókról.

A szellemi és kulturális táplálék és az egész délelőttös járkálás után végre megcéloztuk az éttermeket. Nagyjából a harmadiknál lehorgonyoztunk, mert a kispasik úgy döntöttek, az ottani pizzakínálat nekik teljesen megfelelő lesz.

Én sem éreztem képesnek magamat arra, hogy valami ütősebb lengyel specialitással fejezzem be a városnézést, szóval nem volt ellenvetésem a dolog ellen. A fülig érő mosolyú pincér le is tett az asztalunkra négy étlapot. Amit mi lendületesen kinyitottunk, majd rádöbbenve, hogy még mindig egyikünk sem tud lengyelül, megkértük a pincért, ha lehet, hozzon nekünk olyan étlapot, amiben esetleg valami más nyelven is benne vannak az ételek nevei. Lebonyolítva a cserét, még mindig nem sikerült választanunk, ugyanis a helyi specialitásokat felvonultató listát kaptuk csak kézhez. Harmadik nekifutásra végül hozzájutottunk a "nemzetközi" kajás olvasnivalóhoz, ekkorra már mi is, meg a két közelben álldogáló pincér is heveny röhögőgörccsel küszködött. A kissé zötyögős kezdet után sikerült kiválasztanunk a pasiknak a három pizzát, nekem a paradicsomlevest, meg a gnocchit. 

Mivel mindannyian eléggé éhesek voltunk már ekkorra, meglehetősen gyorsan eltűntek a kaják. Vagyis tűntek volna, de a gnocchi valahol félúton elakadt. A pincér először azt mondta, 5 perc, majd lett belőle még kettő, aztán visszajött, hogy bocsi, de valamit eltoltak, szóval még kicsit várni kellene, végül sűrű bocsánatkérések közepette beígérte, hogy most már tényleg hamarosan megkapom és mivel ennyi ideig kellett rá várnom, ingyen az enyém lehet. A hosszan elnyújtott várakozást végül tényleg megjutalmazták a négysajtos gnocchimmal, amit persze nem egyedül tüntettem el a tányérról, a pasik is besegítettek, nehogy elrontsam a gyomromat estére.

Amíg mi energiát gyűjtöttünk, a rend őrei szépen sorban elküldték a téren körben, egymás után sorakozó lovaskocsikat. Arra nem sikerült rájönnünk, milyen meggondolásból, de ezek után valahol máshol állomásoztak és onnan indultak a városnéző körökre a kíváncsi turistákkal.

Levezetésképpen végigsétáltunk a Posztócsarnok belsejében, szemrevételeztük a szőrme-, dísztárgy-, krakkói emlékek kínálatot. Megörökítettem a jazz-napok kabalaállatkáit, akik nyugisan ücsörögtek a reklámoszlop tetején.

Desszertként bevállaltunk egy-egy fagyit, és egy kis bolti kitérővel lezártuk a napot. 

Várt ránk a másnap és valami egészen más ...

Krakkó - Wawel (2017.07.17.)

Reggel nagyjából fél óra azzal telt, hogy próbáltuk eldönteni, elinduljunk-e az eredeti terv szerint Krakkóban városnézésre, vagy válasszunk valami olyan programot, ahol az esetleges esőtől is védve vagyunk. Ráadásul abban sem nagyon voltunk biztosak, hogy a Wawel végül is nyitva van aznap, vagy nincs. Ahány helyen megnéztük, annyiféle variációt találtunk. Később kiderült, hogy nagyjából mindegyik helytálló volt, csak nem éppen úgy, ahogy mi gondoltuk. 

A reggeli és némi tipródás után aztán csak elindultunk egy nagyobb lélegzetű sétára. Az eső is elvonult, az ég is kezdett kiderülni, szóval semmi sem tántoríthatott el bennünket a Waweltől. Vagy majdnem semmi ...

Ismét átsétáltunk a Visztula másik oldalára, aztán úgy döntöttünk, közvetlenül a parton megyünk el a vár felé.

A híd lábánál és a vár alatti részen is láttunk olyan területeket, ahol a vadvirágokat nem irtották ki és helyettesítették városi gyeppel, hanem meghagyták teljes pompájukban. Ráadásul a kevésbé botanikus hajlamúak kedvéért még tájékoztató  táblácskákat is kitettek a virágtenger mellé. Igaz, csak lengyelül, de ez a tudásra szomjas elvetemülteket úgysem hátráltathatja semmiben. És a mézvirágot nálunk már a pasik is simán felismerik, még növényhatározót sem kell a kezükbe venniük.

 Közben felfedeztünk egy háton fekvő disznót a Visztula közepén, amiről akkor fogalmam sem volt, mit keres ott. Aztán persze nem hagyott nyugodni a dolog, próbáltam utánanézni, de sokkal okosabb nem lettem. Az tény, hogy a lengyel konyhában fontos szerepe van a sertéshúsnak és mivel a szobor a zsidó negyeddel egy vonalban van, akár arra az időszakra is emlékeztetheti az embereket, amikor a krakkói állatkertben tenyésztett disznókat az akkori igazgató titokban becsempészte a gettóba, ... de biztos információim nem lettek a szoborral kapcsolatban. Úgyhogy a disznó-ügy tisztázása még folyamatban van.

 Aztán újabb rejtélyes figurákba botlottunk, most a hídon, amelyik lábánál végül elkanyarodtunk az óváros, illetve a Wawel felé.

A Wawel dombon már a 11. században is állt egy román stílusú vár, amit később, a 14. században Lokietek Ulászló és Nagy Kázmér idején gótikus, majd egy tűzvész után reneszánsz stílusban építettek újjá. Fénykorát Öreg Zsigmond idején élte, akkoriban Európa legszebb királyi rezidenciái közé tartozott.

A külső udvarra belépve persze azonnal elcsábítottak a kertben lévő virágok. Amíg a pasik utánanéztek a jegyvásárlásnak, én virágról virágra haladva fotózgattam, és csak utána foglalkoztam az épületekkel.

Ezen a ponton derült ki, hogy valamennyi tájékoztatónak igaza volt, amit a nyitvatartással kapcsolatban olvastunk. Ugyanis a vár egy része valóban zárva volt aznap, illetve voltak olyan helyek, ahová már a nyitás után egy órával elfogyott az összes jegy. Így aztán leültünk egy padra és az útikönyvből tartott felolvasás segítségével tettünk egy képzelt sétát azokon a részeken, ahová esélyünk sem volt bejutni. Persze teljesen nem adtuk fel, tettünk egy kört az udvaron, bementünk a székesegyházba, ahol sajnos fotózni nem lehetett, de láthattuk Szent Hedvig szarkofágját, több híres uralkodó, és Chopin síremlékét is.

Hedvig Nagy Lajos magyar király lánya és Jagelló Ulászló felesége volt. Számos legenda fűződik a nevéhez, nagy népszerűségnek örvendett uralkodása alatt a lengyelek körében. Nagyon fiatalon, 25 évesen halt meg, gyermeke születése után. Koronázási ékszereit felajánlotta a Jagelló Egyetem újjáalapítására. A teológiai kar megalapításának 600. évfordulóján II. János Pál pápa avatta szentté.

Átlépve Pál apostol híres szavai alatt ("Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?") bejutottunk a vár belső udvarára.

A fal felső részén még épségben megmaradtak az eredeti, 16. századi freskók.

Kicsit megpihentünk, valahogy úgy éreztük, ránk fér az ücsörgés. Miközben a belső udvaron ide-oda mászkáló turistákat tanulmányoztuk, a kispasik újabb részeket olvastak át az útikönyvben. Én meg a mellettünk letelepedő olasz család beszélgetésére füleltem, kíváncsi voltam, mennyit sikerül megértenem belőle. A lényeget azért sikerült: a kamasz fiúk unták már, az apa szeme előtt az ebéd lehetősége lebegett, az anya pedig próbálta rávenni a csapatot a továbbhaladásra.Nem túl sok sikerrel ...

Úgy döntöttünk, zárásként utánanézünk, mi igaz a waweli sárkány legendájából. Valaha állítólag egy sárkány élt ugyanis a Wawel-domb mélyén. Mivel elég jó étvággyal rendelkezett, a környéken lakó emberek kénytelenek voltak az állataikat feláldozni, ha nem akartak a sárkány vacsoraasztalára kerülni. A szörny azonban így is kedvet kapott néha egy-egy szűzlányhoz. Végül Krakkó alapítója, Krakus herceg felajánlotta fele királyságát és leánya kezét annak, aki megszabadítja a várost a sárkánytól. Egy szegény cipészlegénynek sikerült ravaszul kijátszania a szörnyeteget. Egy birka belsejébe, amelyet áldozatul ajánlott fel a sárkánynak, ként tett. Miután a sárkány megette a birkát, a kén miatt gyomorégése lett, a Visztulához ment és addig ivott, míg egyszerűen szétpukkadt.

Mielőtt megvettük volna a jegyeinket a bejárat mellett álló automatából, tanulmányoztuk kicsit a folyamatot, hogyan is jutnak hozzá a sorban előttünk állók a belépést biztosító papírfecnikhez. Aztán az ajtóban álló lányok beengedtek az aprócska épületbe és indulhatott a tekergés lefelé a lépcsőn, a sárkány barlangjába.

A barlang bejárata a várban, kijárata a Visztula partján található. Ott áll Bronislaw Chromy szobra is, az időnként valódi tüzet okádó sárkány.

A turisták - főleg a gyerekek - előszeretettel másznak fel a sárkány mellé, hogy a szoborral együtt fotózzák le őket. Mivel a tűzokádás teljesen váratlanul következik be, adódnak olyan helyzetek, amikor nem éppen mosolygós képek készülnek. Akkor is éppen így történt, amikor mi kiléptünk a barlangból. A sárkány mellett ücsörgő kislány úgy megijedt a hirtelen tüzet okádó sárkánytól, hogy bömbölve, kezét nyújtogatva akart minél gyorsabban elszabadulni a szörnyeteg közeléből.

A Wawelt magunk mögött hagyva, egy darabig a Visztula partján sétáltunk tovább az óváros felé, rácsodálkozva a hírességek folyamatosan gyülekező kézlenyomataira. 

... és mivel eléggé megéheztünk, a főtér éttermei felé vettük az irányt, de ez már legyen egy másik beszámoló ...

Nyaralás, de nem olasz ...

... ez a nyaralás egy elmaradt "őszölés". Ugyanis már tavaly ősszel terveztük ezt az utat, de akkor végül nem jött össze. Így aztán most nem a (lassan már szokásos) olasz felfedezőkörutat folytattuk, hanem egy rövidebb lélegzetű kirándulást szerveztünk, ráadásul ellenkező irányba. Azaz eltöltöttünk nagyjából 5 napot Lengyelországban. 

Mondanom sem kell, az indulás előtti napon legyártottam némi harapnivalót, apró fasírt, sült hús, sajtos rúd, meg piskótatekercs képében. Szokás szerint apartman szállásunk volt, oda meg egy kicsit szeretek előre felkészülni, ne azzal teljen a nyaralás fele, hogy főzőcskézek. Nem mintha nem mennénk el étterembe, meg ide-oda enni, de hát tartalék mindig kell. 

Volt bennem némi fura érzés az egésszel kapcsolatban. Egyrészt, mert nagyjából negyven éve, vagy kicsit több is talán, voltam már Krakkóban. De körülbelül annyira emlékszem az egészből, hogy hideg volt, meg hogy ott kaptam az első babát, ami aztán beindította a gyűjtési lázat, ami meg azóta is tart. A gyűjtemény az évtizedek alatt eléggé megsokasodott és nemzetközivé vált, az akkori emlékek meg teljesen elhalványodtak, csak egy-két régi fotóról tudom, hogy arrafelé is jártunk. Másrészt meg akartuk nézni  Auschwitz-Birkenaut is, ... de erről majd inkább akkor, amikor elmesélem, milyen volt.

Mázlinkra a távolság nem volt akkora, mintha Rómába indultunk volna, elvégre Krakkó csak pár száz kilométer. De kevésbé mázlinkra, teljesen autópálya mentes útvonal. Garantáltan sok településsel és ebből kifolyólag megközelítőleg 50 kilométer per órás átlagsebességgel. Lelkiekben felkészülve a sétakocsikázásra reggel hét után pár perccel el is indultunk. Még itthon elsuhantunk pár napraforgótábla mellett, ...

Donovalytól nem messze egy ideig egy mezőgazdasági gép kerékméreteit csodálhattuk, ...

... és mivel itt már nem élvezhettük a magyar rádióadók zenei kínálatát, áttértünk először Gábor retro válogatására. Amíg álmodtam, hogy vakít a fény, tombol a nyár e földtekén, addig nem is volt nagyobb gond. Mivel általában nem tudok normális testhelyzetben ülni utazás közben, akkor sem jöttem zavarba, amikor a szélvédőre került a lábam, bár a chardonnayt már régen nem iszogatom, sem asztalnál ülve, sem utazás közben.

De a nézését, meg a járását már nem biztos, hogy bárkinek is tanulmányoztam volna hosszú távon és valahol Csocsesznél végleg megroppant bennem valami. A kispasik is nagyjából ezen a ponton temetkeztek bele a saját telefonjukon a saját zenéikbe. 

Donovalyn áthaladva Gábor nosztalgiázott  kicsit azon, hány évvel ezelőtt járt ott síelni, a lengyel határon tartottunk később pár perc pihenőt, kiélvezve a nagyjából 14 fokos hűvös időjárás előnyeit, aztán Krakkóig meg sem álltunk.

Némi tekergés után - mert hát mikor máskor túrnák fel a fél várost és építkeznének rohamtempóban, ha nem most? - ráleltünk a Garden Cornerre, annak a bejáratára és már ott is találtuk magunkat egy apartmanház egyik lakásában, a tulajjal, aki lelkesen magyarázta, mit merre találunk meg a városban, ha elindulunk szétnézni. 

Az autót a mélygarázsban, a cuccainkat a lakásban hagyva, tettünk egy levezető sétát a hét órás autóút után. Elsőre persze pont nem a belváros felé indultunk, de így legalább rádöbbentünk, hogy a szállástól tényleg csak egy ugrásra található Oscar Schindler egykori gyára, amit mindenképpen be szerettünk volna illeszteni a terveink közé, de aznapra a jegy már elfogyott. Úgy döntöttünk, majd másnap, nem is gondoltuk, mennyire nem lesz ez egyszerű. De erről lesz még szó ...

Második nekifutásra, körülbelül 25 perc séta után, a Visztula egyik hídján keresztül, eljutottunk az óvárosig. 

Ez a rész teljesen le van zárva az autóforgalom elől, csak a kora reggeli órákban engedélyezik az áruszállítást is. Állandó a tömeg, rengeteg turista bóklászik, sétálgat, ücsörög és nézelődik. A főtéren (Rynek Glówny) folyamatosan repkednek és kunyerálnak a galambok, virágárusok árulják a portékájukat a standokon, sorakoznak a lovaskocsik, amelyekkel kisebb- nagyobb köröket tehetnek a turisták, meglehetősen borsos áron.

Körbesétáltuk a teret, nagyjából feltérképeztük, mi hol található, megnéztük kívülről a Posztócsarnokot, a Mária-templomot, az éttermeket és az árusokat.

Aztán leragadtunk a szappanbuborékokat gyártó és kergető gyerekek mellett.A nagyobbik kispasink szóvá is tette, hogy elég egyszerűen le lehet kötni a  szülei figyelmét, elég hozzá pár lebegő, szivárványszínű szappanbuborék és mi lelkesen lessük, meddig jutnak a tér forgatagában.

Aztán komótosan beslattyogott a képbe egy valószínűleg eléggé vénecske bernáthegyi is és némi forgolódás után letelepedett a buborékos csapat mellett.

Miután meguntuk a nézelődést, hátunk mögött hagytuk a teret és visszasétáltunk a szállásra.

Ahol kis fáziskéséssel megtaláltuk az útmutatót a faldekoráció segítségével, hogy is illene felosztani a szobákat és melyiket szánták szülői használatra.

Aztán persze a kispasik csaptak le rá, tehát miután kivigyorogtuk magunkat, az elkövetkezendő pár napra az ő felségterületükké vált a szoba.