Szóval az előrejelzés, az időjárás, és az, mennyire jön be mindez. Reggel arra ébredtünk, szakad az eső. Vagy ömlik. Vagy egyszerre, illetve felváltva mindkettő. Meg fúj a szél és nagyjából 12 fok van.
Tehát mégiscsak jó ötlet volt mondjuk elhozni a meleg felsőket. (... lehet, hogy többet is kellett volna.)
Ja, amúgy ebben az időszakban errefelé nem szokott ám esni, legalábbis Birgit tegnap ezt mondta, szóval bocsi, de ez egy egészen különleges alkalom. Csak nekünk. Nos, anno Caprin is azt mondták, max évente egyszer esik, az meg pont akkor volt, amikor mi ott voltunk. :) Negyed kilenckor kaptunk reggelit. A szemben lévő apartmanban, csak nekünk lett megterítve. Tiszta luxus. Kétféle lekvár, szalámispecialitás, sajt, zsemle, csokis és sima croissant, erdeigyümis és epres joghurt, forró kakaó a fiúknak, cappuccino nekünk. Aztán levezetésként kaptunk meleg, kis lepénykéket is, amik paradicsomos kencével voltak megkenve.
És mivel az eső csak esett, reggeli után következett a relaxálás mindenféle formája. Szunyókálás az ágyban, olvasás az apartman nappalijának heverőjén, játék a tableten és blogírás a laptopon. A tervezett látogatás Assisibe kicsit csúszott, mert szakadó esőben azért várost nézni sem a legjobb opció. De ami csúszik, az később valósul meg. Vagy valami hasonló. :) Aztán nagyjából egy óra körül végre csendesedni látszott az eső és elindultunk. Assisi pont jó választásnak tűnt a tegnapi több, mint ezer kilométeres, hosszú túra után. A falu a Monte Subasio hegyoldalában épült, Olaszország egyik legszentebb és legnépszerűbb zarándokhelye.
A központi mélygarázsba mentünk, felfelé battyogva a lépcsőn találtunk egy térkép-automatát, gondoltuk, rászánjuk azt a két eurót, hátha kisebb eséllyel fogunk eltévelyegni a városban. Bedobtuk a kétszer egy eurót, majd vártunk, de ez az abszolút antiszociális kis műszer megtartotta az eurónkat és nem volt hajlandó meglepni bennünket cserébe a térképpel. Egy emelettel feljebb megint megpróbálkoztunk egy hasonló cserével és most végre hozzá is jutottunk a vágyott tárgyhoz. Így tulajdonképpen lezavartunk egy fordított akciózást, azaz kettő áráért kaptunk egyet.
Így felfegyverkezve elindultunk a városba. Itt született Assisi Szent Ferenc. Eredeti neve Giovanni di Bernardone volt, de francia származású édesanyjától kapott beceneve után mindenki Francescoként ismerte. Apja befolyásos, gazdag ruhakereskedő volt. Ferenc gyerekkorát tanulmányokkal töltötte, több nyelven folyékonyan beszélt. Amikor Assisi Perugia ellen vonult, 1201-ben ő is csatlakozott a harcolókhoz, majd egy sebesülés után, súlyos betegen tért haza. 1205-ben ismét be akart állni a hadseregbe, de útközben, Spoletonál egy látomás visszafordította. Ezután került minden világi dolgot és a leprások ápolásának szentelte magát. Zarándoklatra indult Rómába, De közben San Damiano templomában, Assisi mellett Krisztus képmása életre kelt neki, így szólt hozzá: "Menj és támaszd fel düledező egyházamat!" Ferenc meglehetősen szó szerint vette eme felszólítást, mert első dolga volt, hogy a templomot, amelyikben imádkozott, újjáépítette. Majd visszatért a városba, több romos templomot rendbe hozott, szakított apjával, aki megpróbálta észhez téríteni, - először verbálisan, majd fizikai érvekkel is, - de Ferenc hajthatatlan volt, lemondott az örökségéről is.
1209-ben elzarándokolt első tizenegy követőjével Rómába és a pápa engedélyét kérte egy új rend megalapításához. Az új rend gyorsan gyarapodott. Hallotta őt prédikálni Assisi Szent Klára is, majd később együtt megalapították a klarisszáknak elnevezett rendet. 1223-ban amikor Ferenc a Szent Verna hegyen imádkozott, megjelentek rajta a stigmák, amelyekről azonban haláláig senki sem tudott. Assisiben halt meg, a szerzetesközösség első lakhelyén.
1228-ban IX. Gergely pápa szentté avatta, ezután tették le az Assisi Szent Ferenc-bazilika alapkövét. A bazilika gótikus stílusban épült és 1253-ban a pápa szentelte fel. Tulajdonképpen két templom van egymás fölött, az alsó a Basilica Interiore, a felső a Basilica Superiore.
A bazilika jelenleg körül van kerítve kordonnal, két bejáraton lehetett megközelíteni, ahol - kifejezetten jóvágású - felfegyverzett katonák ellenőrizték mindenkinek a táskáját, méretesebb cuccát. Valószínűleg, mivel ide mindig nagyobb tömeg jár, a pillanatnyi helyzet miatt magasabb a készültségi szint. Kedvesek voltak és mosolygósak, de senkivel sem tettek kivételt.
A belépés teljesen ingyenes, de sajnos odabent nem lehetett fotózni. Prospektust, meg könyveket viszont árultak.
A legalsó szinten található Szent Ferenc sírja, körülbelül 500 évvel a halála után tárták fel a sziklába vájt kriptát. Pontosan az egyszerű kőkoporsó felett helyezték el az alsó- és a felsőtemplom oltárait. Végigsétáltunk mind a két szinten, tartottunk egy kis pihenőt a belső kerengő részen, mielőtt bementünk volna megnézni a templom kincstárát.
Ahogy elnézegettük a különböző festményeket, freskókat, megállapítottuk, hogy a szentek közül egyik sem volt túl vidám. De valószínűleg nem is volt könnyű dolguk akkoriban. Azok az apácák és szerzetesek, akikkel most szembetalálkoztunk, sokkal lelkesebbnek tűntek. És teljesen modernnek.
A felső templom melletti téren a sövényből a PAX feliratot alakították ki, amely onnan ered, hogy a szerzetesrend feladatai közé tartozott a "békés egymás mellett élés" megteremtése.
II. János Pál pápa ennek emlékére tett kísérletet két alkalommal is, amikor meghívta a világ összes vallásának képviselőit, hogy együtt imádkozzanak a békéért. Az összejövetel emlékére alakították ki ezt a sövényt.
A templom mellett egy viharvert csónak is ki lett állítva, amellyel szíriai menekültek érkeztek a tengeren át.
Mivel úgy gondoltuk, a város felett álló Rocca Maggiore pont megfelelő célpont ahhoz, hogy mára kellően lefárasszuk magunkat, elindultunk felé.
A PAX felirat másik oldalán elsétáltunk egy kókadt lovon üldögélő még kókadtabb vándor mellett, akitől elfelejtettük megtudakolni, ki is ő valójában. De lehet, hogy amúgy sem válaszolt volna.
Az apró kis utcákon keresztül egyre feljebb jutottunk. Közben rábukkantunk néhány kerámiákat árusító üzletre is, és persze rögtön az elsőben felfedeztük azt a házszámot, amit - vagyis ehhez hasonlót - tulajdonképpen már évekkel ezelőtt Sirmionéban kinéztünk, csak akkor nem vettünk meg. Nos, most nem mulasztottuk el újra eme nemes feladatot, igaz, csak akkor mentem be megvenni, amikor már lefelé jöttünk a hegy tetejéről.
Ahogy haladtunk felfelé, egyre szélesebben tárult elénk a lenti város és a táj képe.
Középtájt tartottunk némi szünetet, magunkhoz vettünk egy kis energiát, miközben tanulmányokat folytattunk a háztetőn nyüzsgő galambok társasági életével kapcsolatban. Remélem, teljesen jól látjátok, hol is vannak a szárnyasok. :)
Elsétáltunk egy szökőkút mellett, egy téren keresztül, ahol fáradt vándorként megpihent cserkészeket próbált a vezetőjük újra mozgásba lendíteni.
És aztán jött 163 lépcső,
meg még egy kis gyaloglás
és már fel is értünk a toronyhoz.
Amit egyébként valószínűleg Nagy Károly építtetett egy ókori védelmi erődre. A mai formájában a XIV. század óta áll ott.
A bejáratnál lévő tájékoztató szövegben az állt, klausztrofóbiásoknak és a mélységet nehezen viselőknek nem ajánlott, hogy felmásszanak. Bementünk. A portán ücsörgő bácsi megkérdezte, a fiúk diákok-e, mert akkor olcsóbb jegyet ad nekik. Anno Pompeiben is ugyanez történt, de engem, bevallom, még mindig meglep, hogy nem lenyúlni akarnak automatikusan - ahogy mifelénk szokás - hanem azonnal természetesnek veszik, hogy rákérdeznek, hátha tudnak kedvezményt adni.
Szóval bementünk. Először az alsóbb régiókban néztünk szét, ahol mindenféle középkori lovagi cuccot lehetett látni, a páncéloktól a ruházatig.
Találtunk egy kiállítótermet, ahol különböző foglalkozásokkal kapcsolatos szerszámok és egyéb érdekességek voltak kiállítva. Kicsit elcsodálkoztunk két érdekes tárgy előtt, aztán meg is tárgyaltuk, milyen célt szolgálhattak. :)
Bevallom, a toronyba nem mentem fel, a kisebbikkel karöltve, az alsó szinten megvártuk a bátrabb részleget. Addig tanulmányoztuk a kiállított fotókat, amelyek az Asisiben rendszeresen megrendezett hagyományőrző ünnepségeken készültek.
Azuram, meg a nagyobbik közben felmászott a csodás, klausztrofóbiásokat riogató csigalépcsőn és körbefotózta nekünk a kilátást.
Lefelé menet azért - szeles, borús, hűvös időjárás ide, vagy oda - leellenőriztük egy fagyizó kínálatát is. Szemrevételeztünk egy halom malomkerék méretű habcsókot,
egy másik édességbolt kirakatában pedig az abszolút fogyókúrás és cukormentes mályvacukor kellette magát, mindenféle magokkal ízesítve.
Megzavartunk pár macskát is a délutáni relaxálásban.
Találkoztunk sárkányokkal.
És persze fotóztam a virágokat is, amik minden talpalatnyi szabad helyet elfoglalnak.
No meg Szent Ferencet és Szent Klárát mindenféle formában. :)
A szállásra visszafelé még tettünk egy kisebb kanyart Spello óvárosába. Egy apró, sötét kis bejáraton jutottunk át a városfalon, szóval sikerült megteremteni a kellő alaphangulatot. :)
Már pár lépés után belebotlottunk egy szomorú szemű Máriába,
... egy kaktuszt őrző ragadozómadárba, vagy egy ragadozómadarat őrző kaktuszba???
... egy burjánzó leanderbokorba,
... és egy fura névtáblába. Ami lehet, hogy a helyi jósnőé volt, de az is előfordulhat, hogy egy sok ezer éves boszorka vállalja fel így nyíltan a foglalkozását.
A téren, ameddig eljutottunk, az egyik kis kapubejáró mögött pedig egy hortenziakertre bukkantunk, ahová éppen akkor érkezett egy bácsika, hogy tápoldatozza a növényeket.
Aztán sarkon fordultunk, és aznapra megunva a bolyongást, visszaautóztunk a szállásra. Ahol megint esett az eső. A változatosság kedvéért. Elvégre nyaralunk, vagy mi.
Indulás. Hajnali kettő óra két perckor. Mert ugye azt mondani, hogy kettőkor indulunk, az olyan unalmas. Szóval tegyünk rá még két percet és induljunk pont akkor. Ami azzal járt, hogy a kispasikat negyed kettőkor ébresztettük, tehát mi előtte kellett, hogy kimásszunk az ágyból. Azuram előző este relatíve hamar elvonult, én még gyorsan eltüntettem a mosnivalót egy menettel, a fiúk meg addig tévéztek egyet. Este 10 körül mi is úgy gondoltuk, hogy ideje elpihenni, addigra a frissen mosott ruhákat is kiteregettem. Aztán csak hallgattam, hogy szakad az eső, dörög és villámlik és közben azon agyaltam, a mi kis panziózó négylábúnk vajon hogy bírja ezt az időt. És hogy most benti kennelben alszik-e, vagy a "szokásos" kinti helyén. Szóval hajnali indulás. Előtte nap sem unatkoztam azért, az egy kiló lisztből gyúrt sajtos rúd, meg a minifasírtok gondoskodtak róla, hogy a délelőttöm se teljen láblógatással, délután meg akadt még pár elszánt tanítvány, akikkel utolsó nekifutásból még lezavartunk pár órát. A cuccok csomagtartóba gyömöszölése, elrendezése, be- és átpakolása azuram feladata volt, amit végül meg is oldott, hajnalra már csak pár apróság maradt, amit a "lyukakba" begyömöszöltünk, aztán indulhattunk is. Pont kettő óra két perckor. Amikor az eső kicsit enyhült, de azért nem állt el, nehogy túl egyszerű legyen a dolog.
Nem állítanám, hogy totál éber és friss voltam, erre még rátett egy lapáttal a sötét és az ömlő eső is, ráadásul néha olyan érzésem volt, mintha nem igazán tudnánk, merre, csak megyünk előre, mert mi eldöntöttük, hogy elindulunk, és kész.
Nagyjából addig kitartottam, míg elkezdett pirkadni, aztán nem bírtam tovább és a kispárnát a fejem alá téve, az ablakhoz tapadva megszunnyadtam. A fiúk beígérték, hogy szórakoztatják a "sofőrünket", de amikor köbö egy órával később próbáltam nyitottá varázsolni a folyton leragadni készülő szemhéjamat, abszolút nem meglepve észrevételezhettem, hogy édesdeden szunyókálnak a hátsó ülésen. Nagyjából az egész utazás álmos és kevésbé éber időszakokra osztódott, néha becsúszott egy-egy rövidebb, "ébren vagyok, csak bambulok" fázis is. Hiába, no, nem nekem - meg a fiúknak - találták ki ezt a hajnali negyed kettes ébresztőt. Azuram szokás szerint nagyon jól bírta a vezetést, párszor kellett csak egészségügyileg szünetet tartanunk. Az elsőt még a magyar-szlovén határ előtt, ahol persze még mindig esett, és a meleg felsőket is magunkra kaptuk, míg megközelítettük a vizesblokkot. :) Sőt, bevallom, az autóba visszaülve, még az a kóbor ötlet is megfogalmazódott bennem, hogy tekintettel a kialvatlan üzemmódunkra, meg a nem túl nyaralásbarát időjárásra, mi lenne, ha a klímáról átváltanánk a fűtés üzemmódra. De aztán inkább hagytuk, a remegés meg lassan megszűnt, ahogy átmelegedtünk. :) Hipp-hopp elértünk az olasz részre, - azuram szerint - nekünk valahogy kicsit hosszabbnak tűnt az út, de mi csak ide-oda dőltünk, ő meg vezetett, szóval lehet, az ő mértékegysége a mérvadóbb. Velencénél a változatosság kedvéért szakadt az eső.
Pár (száz, na jó, nem csak néhányszor tíz) kilométer után meg sütött a nap.
Naná, hogy útközben is fotóztam, és naná, hogy lett homályos is közte, de az előttünk haladó narancssárga motorcsónakot például pont sikerült megörökíteni.
A szokásos Autogrill-es megálló is megtörtént, a fiúk felszerelkeztek "tök egészséges" és persze tök finom chips-szel, azuram meg megkérdezte tőlem, szeretném-e az "Il Piccolo Principe"-t, ami éppen akciós áron kellette magát a pénztárhoz vezető útvonal mellett. És mivel én könyvre elvből sosem mondok nemet, a kis herceg hozzám szegődött, hogy végigkísérjen a nyaraláson, majd hazaköltözzön velem végleg.
A parkolóból kifelé menet megjegyeztem, hogy most nem tudom eldönteni, ebben a feliratban "sz"-nek kell-e ejteni az "s" betűt. Mert ha igen, akkor nekünk azért kicsit többet jelent a két felirat egymás mellett, mint mondjuk egy erre járó olasznak, vagy belgának. Persze megörökítettük, nehogy feledésbe merüljön.
És aztán amikor már kezdtem úgy érezni, hogy nagyon nem bírom az utazást, végre jött az a táj, ami miatt szeretek ide jönni. (Jó, nem CSAK emiatt, de ez az egyik ... ) Közben a "Levelek Júliának" zenéjét hallgattuk, sütött a nap és már-már giccsbe fordult az egész, amikor a természet rátett még egy lapáttal és muszáj volt megállni, a nagyobbik kispasit megkérni, hogy másszon át a korláton és fotózza le, mert ott volt az a tó ... És egyszerűen szép volt és kész. (Mondjuk kevésbé drága embertársainknak köszönhetően a pihenőöbölben itt-ott hátrahagyott végtermékeik erős bűzfelhőt bocsátottak ki magukból, tehát az élmény csak a szaglóérzékünk kiiktatásával lett volna teljesen tökéletesnek mondható. De a látvány, az minden elvárásnak megfelelt.)
Aztán utaztunk még vagy egy órát, közben eljöttünk Assisi mellett, - ahová persze majd el akarunk menni, - végül kanyarogtunk felfelé kicsit, bőszen követve a GPS furcsán tébolygó útvonalát és megérkeztünk.
Nagyjából a világ végére. Ami természetvédelmi terület, ergo nincs tömeg. És nem tudok rá igazából megfelelő jelzőket találni, mert egyik nagyon egyszerűen hangzik, a többi meg nagyon fellengzős. Inkább megmutatom.
Ez itt Serre di Parrano, egy régi őrtoronyból átalakított kis apartmanház, ahol béke van és nyugalom. Ahol kisimulhatsz és abszolút ráérősen csinálhatod a semmit. Ahol választhatsz, hogy a lépcsőfordulóban próbálod elcsípni a wifi-t, de miután megtaláltad, csak bambulsz előre és nézel ki a fejedből, vagy az ablakokból csodálod körbe a kilátást, vagy igénybe veszed a medencét, ami pont azért van ott, hogy lehűthesd magad, meg hogy a fiúk ugrálhassanak mindenféle pózban egy, két, három, vagy sok fejest, talpast, egyebest a vízbe,esetleg szemrevételezheted egy távcső segítségével, mit művel a macska a szomszédban, a kőfal tetején,
de mondjuk simán csak annyit is tehetsz, hogy végignézed, hogy megy le a nap.
Ja, amúgy ahhoz képest, hogy úgy indultam neki, hogy most aztán minimum 12 napig nem szólalok meg németül, Birgit, aki itt egyébként a tulaj, pont német. Harminc éve jött Perugiába Kölnből, nyelveket tanulni. Aztán ott ragadt. Most tolmácsokat tanít, nyáron meg itt tesz-vesz. És szerinte nagyon jól beszélek németül. Mire megjegyeztem, hogy illik, elvégre tanítom. Szerinte viszont ez nem magától értetődő. Szóval Birgittel németül társalogtunk. Hogy azért mégse maradjak teljesen mentes. A nyaraláson sem. És mivel a 12 és fél órás utazás eléggé leszívott bennünket, túl sok aktív tevékenységet este már nem végeztünk. Szólítottak bennünket a puha ágyak. És az ájulásszerű álom, hogy másnap reggel arra ébredjünk, az előrejelzés teljesen eltalálta, milyen időnk lesz. De ez már egy másik nap krónikája ...
- ébredés, végre nem az órára, avagy a kis örömök aranyozzák be az életet
- irány bevásárolni, mert hét közben sosincs rá idő, még jó, hogy ilyenkor alig lézeng egy-két begyógyult szemű vásárló a hipertérben, mondjuk nekem is elég nehezemre esik a megfelelő polcokat megtalálni
- végre a jól megérdemelt kávé, bár a kismadaram orrán-száján folyik a víz, ergo a kávém távolról sem mondható túl töménynek, mivel a mindenhonnan előbukkanó vízpatakok oda is belecsorognak, nem csak a konyhaszekrény pultjára
- röpke séta a négylábúval, közben egy kanyar a virágos-zöldséges felé, némi eper és két virág beszerzése, mert hétfőn érkeznek a beültetendő kalitkáim
- van egy órám elindítani az ebéd-projektet, maradjunk a "gyors és szeretjük" kategóriában, daraboljunk némi hagymát, paprikát, forrázzunk paradicsomot, jöhet a lecsós hús alapja, a többi majd csak később ütemezhető be a napirendbe
- beszerzett virág felhelyezése a kerti szerszámos faház két sarkára, addig is, míg a kalitkájuk megérkezik, hátha a kutyacsaj nem akarja majd leszedni onnan
- első adag mosógépbe bedob
- tanítvány majdnem fél óra késéssel befut, ha ezt előre tudom, addig csinálhattam volna mást és nem a facebook előtt ücsörgök :)
- fél 11-től egy órán át okosodni vágyó fiatalság mérsékelt lelkesedéssel asszisztál az órámon, de végül becsülettel végigcsinál mindent
- fél 12, ebéd projekt következő lépése, bágyadt csirkemellek zsír- és dzsuvátlanítása, majd elmerítése a lecsós alapban
- ja, hogy rizst is ígértem? ... elfogyott az olaj, csalunk egy kis olívaolajjal, ezt a mennyiséget úgysem veszik zokon, amíg a rizs megfő, legalább a mélyhűtőből kiszabadított gulyás is magára talál egy kicsit a forralásos ébresztés során
- második adag mosógépbe bedob, elsőt kitereget
- fél 1, ebéd, majd a nagyobbikom az apjával balra el, mivel vár rájuk egy felmérendő útátjáró valahol déli irányban
- mosogatásra váró edények eltüntetése Mariska, a mosogatógép gyomrában
- nagyjából két kiló eper fogyaszthatóvá tétele, a zöld rész akkurátus eltávolításával és az eperszemek folyó vízben való fürdetésével
- harmadik adag mosógépbe bedob, másodikat kitereget
- előkészületek a holnapi kemencés sütéshez, hús pácolása, holnapig hűtőben történő relaxációra bocsátása
- konyhaasztalról a megrepedt edényből kifolyt lecsós lé eltüntetése - végre kidobom ezt az edényt, csak először elmosogatom, ne okádjon magából pár nap után penetráns szagot a kukában ... aztán majd megint jól elfelejtem kidobni és legközelebb megint rácsodálkozok, hogy ja, pont ez folyt a múltkor is
Szóval a héten kissé túllőttem a célon az óraszámokat tekintve, de hát most hogy is mondhatnék nemet, amikor megkérdezi tőlem a tanfolyamszervező, hogy egy hétre bevállalnék-e néminemű túlmunkát, azaz mennyire jól is jönne nekem, ha nagy hirtelen lenyomnék 30 órát intenzíven valakivel a nyelviskolában. Hiszen meg se kottyan az a harminc óra, meg a meglévő mondjuk tíz, ja és ne feledkezzünk meg persze az itthoni akárhányról, ... szóval összességében holnap estig meglesz ám az a 63 darab, akárhogy is számolom. Feljegyezhetem a legújabb rekordomat. És tulajdonképpen meglepően jól is bírom a dolgot, bár esténként enyhén üvegesre váltott szemmel bambultam már csak magam elé és teljesen egyszerű kérdések megválaszolása is elég kemény agymunkámba került, na de mindjárt vége a feszített tempójú sztahanovista hétnek, ma délután meg amúgy se volt más program, vagyis lett volna, de átszerveztem kicsit ... így elmentem virágpiacozni Angyalföldre a barátnőmmel, aki már profi módon járja a maga kis beszerzőkörutait és bármire (vagy majdnem bármire) van szükségem, szinte rögtön tudja hova, meg mikor, meg mennyiért. Szóval elmentünk, bevásároltunk, mert a nagy májusi projektemhez kellett pár ez, meg az, már fejben mindent megterveztem, a kivitelezés meg (szinte) gyerekjáték lesz ezek után. :D Ha minden igaz, már nem kell semmi extrát beszerezni, jöhet a kreatív alkotási folyamat tényleges gyártási része ...
Na, szóval találkoztunk, csevegtünk, elmentünk, vásároltunk, majd hazaszállított, csomagostul, cuccostul, fülemre, kezemre, vállamra akasztott szatyrostul, mindenestül. Ami mondjuk, lehet, nem is ártott, mert a mai szerencseadagomat bőven kimerítettem karmaügyileg, mielőtt összefutottunk. :)
De kezdjük az elején: Reggel, mit reggel, úgy éreztem hajnalok hajnalán, letámolyogtam a konyhába, magamba töltöttem a szokásos adag kávémat, közben igyekeztem elfogadható állapotúra pörgetni az agyműködésemet. Összekanalaztam magam, arcot festettem a fejemre, elindultam az újabb adag intenzíves órámra. A metrón zombizva feltűnt, hogy a mellettem ülő - nagyjából velem egykorú - nőnemű erőst szipogva turkál a táskájában, majd eredménytelen hajsza után feladja és ölébe tett kézzel szipog tovább. Elsőre azt hittem, csak megfázott ebben a szeszélyes áprilisban, de amikor lopva ránéztem, feltűnt, hogy a könnyei is potyognak. Nem állítanám, hogy ilyen szituációkban minden áron leküzdhetetlen kényszer tölt el, hogy beleavatkozzak mások lelki életébe, de valahogy úgy éreztem, annyiban sem hagyhatom. Tehát ráálltam a szerintem arany középútra és előkotortam a tatyómból neki három papírzsepit, majd egy szó nélkül az összekulcsolt kezébe tettem. Cserébe kaptam egy hálás, könnyektől elmosódott pillantást, mielőtt leszálltam volna. A nyelviskolába érve az egyik kolléganő jött éppen, hogy márpedig ma tutira otthon felejtette a cuccot, amit meg ma feltétlenül magával kellett volna hoznia. Neki is mázlija volt, mert nálam meg volt feleslegben, ergo neki is adtam.
Miután lezajlott a mai 8 órám, agyhalott állapotban próbáltam eltalálni a barátnőmmel megbeszélt találka színhelyére, amihez igénybe kellett vennem a metró szolgáltatásait is. Az aluljáróban egy enyhén állott szagú bácsika sétálgatott fel és alá, miközben minden arra járótól egy százast próbált elkéregetni. Gondoltam, legyen akkor mára három, előkotortam a százast, amin délelőtt nem vettem meg az automatából a Balaton szeletemet és kezébe nyomtam. Aztán metró, végállomás, lépcsősor az aluljáróba, ahol is közismerten rám jellemző mozgáskoordinációm demonstrálása érdekében lefelé menet úgy összeakasztottam az ötödik lépcsősornál a jobb lábamat a ballal, hogy ha tanítanák sem sikerülne senkinek jobban megkoreografálni. Már éppen az suhant át estemben a fejemben, hogy szegény barátnőm hiába fog rám várni az utca túloldalán, mert én itt fogok összetörten fetrengeni a lépcső aljában, szanaszét potyogott cuccaim körében, amikor bal felől elém lendült a tőlem két lépcsővel lejjebb, normális ember módjára közlekedő fiatalember jobb karja és én teljes lendülettel rácsaptam, mentőövként kapaszkodva a csodával határos módon elém került segítő kézre. Kapaszkodtam, erőből. Szóval megmenekültem, nem zuhantam teljes lendülettel arcra, a srác meg miután rám mosolygott, lazán továbbment. Én meg azon gondolkoztam, mivel próbáljam kiengesztelni az én tuti rongyos idegzetű védőangyalomat. :D És ezek után kifejezetten hálásan fogadtam, amikor a barátnőm a vásárlást követően felajánlotta, hogy mindenféle motyómmal együtt hazaszállít. Egyben. Kapuig.
... az úgy volt, hogy köbö 10 évvel ezelőtt összeraktam egy kis sziklakertet itthon, a kertünk közepén. Na persze az is eléggé kalandos volt, mert azuram deréktáji fájdalommal küzdve kínlódott a nappaliban, én meg görgettem be a sziklákat a kaputól a kert másik végébe. Aztán felépítettem belőle a kis kertecskémet, ami pár év alatt tényleg olyan is lett, ahogy szerettem volna. Addigra elterjedtek benne a kezdetben csak kis csomóként árválkodó virágok, megerősödött a levendulabokor, elkezdett nőni a törpe ezüstfenyő.
Aztán persze eltelt közben vagy 10 év, az időjárás mindenféle változata megtette a hatását. Én meg csak nézegettem a kis sziklakertet és folyton csak odáig jutottam, hogy "ideje lenne kicsit felturbózni, mert eléggé megsüllyedt", ... majd belegondolva, mennyi követ kellene hozzá megmozgatnom, bevallom, a lustaságom győzött és mindig úgy döntöttem, ráér még az a "fésülés", jól néz ki,a virágok elvannak, ... igaz, már a legtávolabbi zugában is találtam egy-két snidlinget, némelyik bokornak öregecske lett a közepe és felkopaszodott, de az ihlet csak nem akart eljönni. Aztán tavaly beindult a kerítés-projekt, szegény sziklakerten átgyalogoltak párszor, dobtak rá földet, deszkát, ezt-azt. Na meg hozzánk költözött egy önjelölt kertésztanonc is, aki előszeretettel rongyolt át toronyiránt a sziklakert közepén, két sávos, oda-vissza irányú utat taposva magának, lehetetlenné téve szegény csillagvirágoknak, hogy végre kibújjanak a földből.
És végre rászántam magam, mert a valamikori virágtenger helyett nagyjából egy lepusztult sivatag árválkodott csak azon a helyen, ahol a tavaszi virágaimnak kellett volna előbújniuk. És már annyira látszott, hogy reménytelen az ügy, ha nem teszek valamit ellene, hogy nem halogathattam tovább. Na és mikor is lehetne ennek a műveletnek a legoptimálisabb időpontban nekifogni? Hát persze, hogy a húsvéti hosszú hétvégén, amikor minden normális emberasszony a sokadik sütit süti, és ki sem mozdul a konyhából. Nos, nálunk ez a mai nap lett az "önmagát megsütő ebéd" napja. A római tálba ismét a nemrég kiötlött "hús krumplival összeb...szarintva" fedőnevű, nagy sikert aratott remekművem került, majd a remekmű beköltözött a sütőbe, hogy önmagát megvalósító jóslatként az ebéd időpontjáig összeérjenek az ízek, megsüljön, aminek meg kell sülnie és fogyasztható állapotba kerüljenek a hozzávalók. Én meg elfogyasztottam a reggeli kávémat, hónom alá csaptam a metszőollót, lapátot, ásót, egyebeket, majd kivonultam a kertbe, kárt elhárítani. A szél fújt, az eső néha csepergett, a négylábú érdeklődve figyelte, mit is akarok, a kert többi részén azuram, meg a nálunk lassan törzsvendéggé váló munkások szorgoskodtak a kerti szerszámoskamra alapkő-letételénél. Elsőre eléggé reménytelennek tűnt a dolog, a látványtól kissé le is lohadt a lelkesedésem és nagyjából úgy éreztem, soha nem érek a végére.
De aztán bontottam, szétszedtem, kapirgáltam, kihúzkodtam, cipeltem, raktam, leszedtem, újra raktam, botladoztam, majd szétszedtem, átestem, megint felraktam, leborítottam, újra raktam, kiszedtem, megmentettem, körmömet tövig törtem, kapirgáltam, kivéstem, összeillesztettem ... ééés ... mire minden egyes tagom sajgott, fájt és reszketett, kész lett a feljavított, átalakított, megszépített, ... majdnem teljesen üres kis sziklakertem. :) (Azuram aktív közreműködésével, aki a kert másik végébe lerakott sziklácskákat odaszállította a kezem alá, hogy nekem már csak felemelni és rakosgatni kelljen.)
És miután mindezt előállítottam, az ezt követő lépések a következőek: - valahogy rá kell szoktatni a négylábú főkertész kisasszonyt, hogy ne a sziklakertet döngölje a le a kecses lábacskáival, ha éppen a kerítéshez rohan, hogy üvöltve, csak úgy nőiesen elrettentse az általa potenciális illetéktelen behatolónak titulált, szerencsétlen járókelőket, - be kell szereznem kábé 20-30 féle sziklakerti növényt a kipusztult állomány pótlására - ezeket a növényeket atombiztosan el kell helyeznem a sziklakertben, hogy a "főkertész" még véletlenül se érezzen késztetést az átültetésükre. És ha mindezt elértem, akkor olyan 3-4 év múlva elégedetten hátradőlve csodálhatom majd a virágot, meg az özönt. Addig pedig mondjuk kezdem azzal, hogy holnap reggel megpróbálok sziszegés, nyögés és kínomban röhögés nélkül kimászni az ágyból és legalább látszólag délcegen lebotorkálni a lépcsőn, hogy el tudjam fogyasztani a szokásos reggeli kávéadagomat. :)
.jpg)
.jpg)