... metamorfózis, vagy mi :)

... az úgy volt, hogy köbö 10 évvel ezelőtt összeraktam egy kis sziklakertet itthon, a kertünk közepén. Na persze az is eléggé kalandos volt, mert azuram deréktáji fájdalommal küzdve kínlódott a nappaliban, én meg görgettem be a sziklákat a kaputól a kert másik végébe. Aztán felépítettem belőle a kis kertecskémet, ami pár év alatt tényleg olyan is lett, ahogy szerettem volna. Addigra elterjedtek benne a kezdetben csak kis csomóként árválkodó virágok, megerősödött a levendulabokor, elkezdett nőni a törpe ezüstfenyő.

Aztán persze eltelt közben vagy 10 év, az időjárás mindenféle változata megtette a hatását. Én meg csak nézegettem a kis sziklakertet és folyton csak odáig jutottam, hogy "ideje lenne kicsit felturbózni, mert eléggé megsüllyedt", ... majd belegondolva, mennyi követ kellene hozzá megmozgatnom, bevallom, a lustaságom győzött és mindig úgy döntöttem, ráér még az a "fésülés", jól néz ki,a  virágok elvannak, ... igaz, már a legtávolabbi zugában is találtam egy-két snidlinget, némelyik bokornak öregecske lett a közepe és felkopaszodott, de az ihlet csak nem akart eljönni.
Aztán tavaly beindult a kerítés-projekt, szegény sziklakerten átgyalogoltak párszor, dobtak rá földet, deszkát, ezt-azt. Na meg hozzánk költözött egy önjelölt kertésztanonc is, aki előszeretettel rongyolt át toronyiránt a sziklakert közepén, két sávos, oda-vissza irányú utat taposva magának, lehetetlenné téve szegény csillagvirágoknak, hogy végre kibújjanak a földből.

És végre rászántam magam, mert a valamikori virágtenger helyett nagyjából egy lepusztult sivatag árválkodott csak azon a helyen, ahol a tavaszi virágaimnak kellett volna előbújniuk. És már annyira látszott, hogy reménytelen az ügy, ha nem teszek valamit ellene, hogy nem halogathattam tovább. Na és mikor is lehetne ennek a műveletnek a legoptimálisabb időpontban nekifogni? Hát persze, hogy a húsvéti hosszú hétvégén, amikor minden normális emberasszony a sokadik sütit süti, és ki sem mozdul a konyhából. Nos, nálunk ez a mai nap lett az "önmagát megsütő ebéd" napja. A római tálba ismét a nemrég kiötlött "hús krumplival összeb...szarintva" fedőnevű, nagy sikert aratott remekművem került, majd a remekmű beköltözött a sütőbe, hogy önmagát megvalósító jóslatként az ebéd időpontjáig összeérjenek az ízek, megsüljön, aminek meg kell sülnie és fogyasztható állapotba kerüljenek a hozzávalók. 
Én meg elfogyasztottam a reggeli kávémat, hónom alá csaptam a metszőollót, lapátot, ásót, egyebeket, majd kivonultam a kertbe, kárt elhárítani. A szél fújt, az eső néha csepergett, a négylábú érdeklődve figyelte, mit is akarok, a kert többi részén azuram, meg a nálunk lassan törzsvendéggé váló munkások szorgoskodtak a kerti szerszámoskamra alapkő-letételénél. Elsőre eléggé reménytelennek tűnt a dolog, a látványtól kissé le is lohadt a lelkesedésem és nagyjából úgy éreztem, soha nem érek a végére.

De aztán bontottam, szétszedtem, kapirgáltam, kihúzkodtam, cipeltem, raktam, leszedtem, újra raktam, botladoztam, majd szétszedtem, átestem, megint felraktam, leborítottam, újra raktam, kiszedtem, megmentettem, körmömet tövig törtem, kapirgáltam, kivéstem, összeillesztettem ... ééés ... mire minden egyes tagom sajgott, fájt és reszketett, kész lett a feljavított, átalakított, megszépített, ... majdnem teljesen üres kis sziklakertem. :) (Azuram aktív közreműködésével, aki a kert másik végébe lerakott sziklácskákat odaszállította a kezem alá, hogy nekem már csak felemelni és rakosgatni kelljen.)

  És miután mindezt előállítottam, az ezt követő lépések a következőek:
- valahogy rá kell szoktatni a négylábú főkertész kisasszonyt, hogy ne a sziklakertet döngölje a le a kecses lábacskáival, ha éppen a kerítéshez rohan, hogy üvöltve, csak úgy nőiesen elrettentse az általa potenciális illetéktelen behatolónak titulált, szerencsétlen járókelőket,
- be kell szereznem kábé 20-30 féle sziklakerti növényt a kipusztult állomány pótlására
- ezeket a növényeket atombiztosan el kell helyeznem a sziklakertben, hogy a "főkertész" még véletlenül se érezzen késztetést az átültetésükre.
És ha mindezt elértem, akkor olyan 3-4 év múlva elégedetten hátradőlve csodálhatom majd a virágot, meg az özönt. Addig pedig mondjuk kezdem azzal, hogy holnap reggel megpróbálok sziszegés, nyögés és kínomban röhögés nélkül kimászni az ágyból és legalább látszólag délcegen lebotorkálni a lépcsőn, hogy el tudjam fogyasztani a szokásos reggeli kávéadagomat. :)