Szicília - 12. nap, 1 rész

... avagy a daloló nevű városok napja. Megfogadva a szállásadónőnk javaslatát ezen a napon csak a közelben kirándultunk. 

Az első dallamos nevű város Locorotondo volt. A város a 12. században, egy dombtetőre épült. A piactéri parkolóban álltunk meg, ahol a piaci napok és az ünnepnapok kivételével ingyenes a parkolás. Szűk kis sikátorokon keresztül sétáltunk fel a város központjába. Közben olyan helyeken láttunk autókat közlekedni és parkolni, ahová szerintünk elvileg be se férhettek volna. 

A főtéren a helyhez és Locorotondóhoz képest hatalmas templom áll, amelyet Mártír Szent Györgynek szenteltek. Amikor odaértünk, egy idős férfi és egy fiatal lány pakolásztak és rendezkedtek, egy-egy állványt tettek ki a templom bejáratához, azokra pedig két edény került, rózsaszirmokkal és rizzsel. Itt még nem igazán értettük, mi a lényege a dolognak, csak később, Monopoliban jöttünk rá. 

A templom kívül-belül gyönyörű és látszik, hogy a város gondját viseli. Lenyűgöző, egy ilyen kis helyen mennyire törődnek az értékeikkel.

A templomból kilépve, jobb oldalt található egy kis kápolna is, persze oda is bementünk, hogy körbenézzünk. 

A kis térről aztán visszasétáltunk a parkolóba, követve a sikátorok körkörös vonulatát, amelyről a város a nevét is kapta. Locorotondóban az álkupolás épületek nyeregtetős változata a jellemző, ezek az úgynevezett "cummerse"-k. 

Innen az utunk Monopoliba vezetett. Közben elhaladtunk jó pár trullo mellett.

 A település régen a görögök által alapított Gnathia városához tartozott. A várost 854-ben elpusztították az osztrogótok, a lakosok Monopoliba menekültek. Innen származik a város neve is, melynek jelentése "egyetlen város". A későbbi évszázadok alatt sokszor cserélt gazdát a terület, míg végül 1484-ben Velence uralma alá került, így jelentős kikötővé vált. 1545-ben kapott önálló városi rangot,  1861-ben lett az egyesült Olaszország része. 

Monopoli katedrálisa nagyon szép, barokk épület, amely tökéletesen kihasználja a rendelkezésre álló teret. 

Az ajtó két oldalán itt is emelvényre és rózsaszirommal teli edényekre találtunk. Még mindig nem értettük, miért tették oda, csak a templomból kijőve lett világos a dolog, amikor megpillantottuk a gyülekező, ünneplő ruhás  embereket. A fecserésző koszorúslányokkal aztán teljessé vált a kép. Esküvőre készültek. A hétfői nap ugyan kissé szokatlannak tűnt, de végül is nem kizáró tényező és egy ilyen szép templomban bármikor elég ünnepi hangulatú az esemény.

Kezdtünk megéhezni, mivel ennyi idő alatt nem nagyon sikerült átállni teljesen a  délolasz időbeosztásra, megpróbáltunk keresni egy éttermet, ahová beülhetnénk. A legközelebbi nyitásig is volt még több, mint egy óránk, így aztán lesétáltunk a tengerpartig, ahol a várfal tövében sokan élvezték a jó időt és a tenger hullámait. 

Innen tovább haladva egészen a parton álló erődig jutottunk. És mivel itt  a fal mellett rábukkantunk egy árnyékos helyre, ráadásul a levegő is kellemes volt a tenger felől fújó szél miatt, úgy döntöttünk, ücsörgünk egy kicsit, várva az étterem nyitására. 

Nem sokkal a nyitás előtt felsétáltunk a partról, majd még egy darabig ücsörögtünk az étterem melletti parkban, mert a neten szereplő nyitási időben a pakolászó pincérnő még azt mondta, fél óra múlva nyitnak csak. Végül leültünk az egyik kinti asztalhoz és kopogó szemmel megrendeltük a pizzánkat. Amit hamarosan meg is kaptunk, mellé mindenkinek egy-egy ollóval, hogy könnyebben fel tudjuk szeletelni. Vicces volt vagdosni a pizzát, de tényleg gyorsabban sikerült legyártani a szeleteket, mint késsel. És aztán ettük, ahogy kell, kézzel.

És ha már ennyit vártunk - amúgy megérte, mert tényleg finom volt a pizza! - akkor megleptük magunkat egy kis desszerttel is, mielőtt tovább indultunk volna a másik daloló nevű városba, Alberobellóba.