Egy kis ismétlés, csak úgy ... - 2016.07.23.

Reggel elég gyanúsan indult az idő, nem igazán tudtuk eldönteni, a bárányfelhők a napsütés enyhítésére, vagy az eső előhírnökeként ballagnak odafent az égen. 

De mivel két nappal ezelőtt nagyon bejött az étterem, meg a kilátás, ma is felkerekedtünk és átautóztunk San Marinoba. Közben tettünk némi kitérőt a helyi bevásárlóközpont felé is, aminek a parkolójába csak egy-két plusz kör megtétele után sikerült lejutnunk. Nem mintha nem lett volna egyértelmű, hol is kell bekanyarodni, de mi valahogy mégis elnéztük és az előttünk - szintén tanácstalannak tűnő - olasz autót követve kissé túlhaladtunk a dolgon, mire feltűnt, hogy ja, ott kellett volna lemenni. A supermercatoban aztán beszereztünk pár nélkülözhetetlennek vélt dolgot, úgymint pecorinot, parmezánt, olívaolajat, olasz sört ajándékba, (állítólag) sós kenyeret, meg egy kis nudista barackot. (A limoncello később, San Marinoban ugrott a kezembe, mert tudta, mennyire jó helye lesz majd a következő adag cakepopban ... vagy valami citromos sütiben esetleg.)

A kenyér azért messze elmaradt az otthonitól, ezek az olaszok valahogy nincsenek a helyzet magaslatán ebben a tekintetben, illetve biztos, hogy szokás kérdése is, de amilyen kenyerekhez eddig sikerült hozzájutnunk itt ... nos, a kopogósan száraz és abszolút íztelen jelzők talán megfelelően érzékeltetik a helyzetet. Viszont a meztelen barackok pont a tökéletes állagúak voltak. Mézédesek és ugyanakkor nem plöttyedtek, hanem kellemesen harapható, keményhúsú gyönyörűségek. Be is termeltünk belőle este jó párat, míg a pasik kártyáztak, én meg írtam a beszámolót.

Na szóval San Marino, meg az étterem. Megint a 9. számú, fedett parkolóba mentünk, de ma jóval több autó állt ott, az utcán is egyenruhások írányítgatták a forgalmat a nagyobb kereszteződésekben. Aztán fellifteztünk, megmásztuk a meredek, sok kanyarulattal ellátott utcákat és már ott is voltunk. Meg még rajtunk kívül sokan mások. Az étterem épp teljes kapacitással működött, de a rutinos személyzet azonnal kérdezett, hány főre és körülbelül 2-3 perc múlva már vezettek is egy asztalkához, ami pont a mellvéd mellett állt, tökéletes kilátást biztosítva a lenti városrészre. Nem jelenthetem ki teljes őszinteséggel, hogy szédülésmentes élményt biztosított a dolog számomra, de a látvány tényleg gyönyörű volt.

A mögöttünk lévő asztalnál szintén magyarok ültek, amíg a pincér felvette a rendelésüket, sikerült róla egy fotót is készíteni, ami persze eredetileg rólam, meg az egyik kispasiról készült, de itt most legyen csak a pincérünk, megörökítve őt azok számára, akik türelmesen eljutottak idáig az olvasásban. :)

Aztán rendeltünk, - én ma a pizzától sokkal könnyedebb piadinára szavaztam, a pasik maradtak az előbbi mellett, - és miközben csodáltuk a kilátást, élveztük a meg-megmozduló szellő által nyújtott enyhülést, kaptunk a nyakunkba pár cseppet a készülődő esőből is. Az ebédet egy "lájtos" lefelé sétával dolgoztuk le, útközben jött egy gyors nyári zápor is. A boltokban azonnal kapcsoltak az árusok, mert az eladó esernyőket pillanatok alatt kipakolták a bejáratok elé, ha netán valakinek halasztatatlanul kedve támad beszerezni egyet, semmi se állhasson az útjába. 

"Hazafelé" azért még tettünk egy kis extra kitérőt, hogy készülhessen a Le Bosche-ról még a messzi távolból is fotó.