Az első éjszaka eléggé érdekesen zajlott, mivel a nappaliban lévő, szétnyitható kanapé, amin mi ketten aludtunk, a legkisebb fejmozdulatra is iszonyúan recsegett, ropogott, zörgött és nyiszogott. Azaz az éjszaka nagyjából azzal telt, hogy amikor egyikünk megpróbált megfordulni, a másik is felriadt és mivel eléggé forgolódós üzemmódban alszunk, ez nem kétszer fordult elő. Szóval nem állíthatom, hogy teljesen kipihenten ébredtem.
Arról nem beszélve, hogy a szomszédban tevékenykedő gazda éppen ma reggel fél 7-kor fogott hozzá, hogy a maradék termőföldet a traktorkájával felszántsa. Ami a traktor régebbi típusából adódóan meglehetősen hangosra sikerült. Ergo tulajdonképpen félálomban azt figyeltem, hogy mit is hallok, ami ilyen kitartóan zörög. És mire sikerült a félkómából magamhoz térnem, már túljutottam a betonkeverő, markológép és teherautó teórián is.
A reggeli félig svédasztalos variációban valósult meg. Azaz egy része szabadon, közös asztalon volt, másik részét - a felvágottat, sajtot, cappuccinot - a mosolygós, bájos arcú, rutinból nyelveket váltogató pincér csaj hozta ki a saját asztalunkhoz. Beszerezve a napindításhoz szükséges energiát, elindultunk San Marinoba.
Az eléggé tetemes szintkülönbséget kanyargós, meredek utakon győztük le, a városban a 9. számú parkolóban kerestünk helyet, a legalsó, 9. szinten. Onnan lifttel, meg lépcsőn jutottunk fel a "városkapuig", ahol az egyenruhás rendőrök végtelen türelemmel terelgették a sárga kesztyűjükben az autókat, meg a ki- és becsászkáló, bambuló turistákat.
A városon szűk kis utcák vezettek keresztül mindenféle irányba, az összes utca tele üzletekkel, kóválygó turistákkal és az üzletek ajtajában ácsorgó, lépten-nyomon befelé terelgető eladókkal. Egy-egy táskákat árusító bolt előtt elhaladva megcsapta az ember orrát az a finom, semmivel sem összetéveszthető bőrszag, ami aztán pár lépésig még tovább is kísért.
A főtéren persze megálltunk megcsodálni a kilátást, kicsit meg is szédültem a tériszonyomnak köszönhetően, amikor lenéztem a mellvéd mellől.
A rendőrség épületében, a hűvösebb belső részben ácsorgott pár egyenruhás - ettől azonnal kedvet is kaptam, hogy a babagyűjteményemet egy miniatűr másukkal kiegészítsem. Ezt a vágyamat sikerült is később teljesíteni, egy aprócska üzletben egy még aprócskább bácsikától vettük meg a kis babát. A bácsi még azt is kitalálta, hogy magyarok vagyunk. Aminek nem tudom, kell-e örülnöm, de ott és akkor kifejezetten jól esett, hogy ráhibázott, amikor rákérdezett. Ráadásul a kirakatban kiírt 7 euro helyett 6 euróért lehettem a figura gazdája.
Felcaplattunk a funivia végállomásáig is, ahol a pasik a távcsővel megpróbálták megkeresni a Le Bosche-t, végül hosszas egyeztetés után úgy döntöttek, nagyjából belőtték az irányt, és tulajdonképpen azt a nagyobb épületet is megtalálták, ami tájékozódási pontnak pont megfelelt a szállás mellett.
A dómhoz elérve kicsit megfelelőbbé tettük a ruházatunkat, azaz a pasik ujjas pólót rántottak magukra, én meg egy selyemkendőt terítettem a vállamra, mivel a bejárathoz kihelyezett piktogramok eléggé egyértelművé tették, hogy a hiányos öltözékű kíváncsiskodókat nem szívesen látják. Odabent fotózni sem lehetett, de mégis akadt egy-két renitens, aki próbálkozott. Viszont a hölgy, aki felügyelt a rendre, simán kiküldte a rövidgatyás, trikós csajt, aki utánunk akart bejönni és aki kissé duzzogva, de ki is ment.
Miközben megnéztük a templom belsejét, párszor majdnem sikerült a márványpadló mintáját közelebbről megvizsgálnom, mert az oszlopok négyzet alakú talapzata kicsit kilógott, ebből kifolyólag nekem meg útban volt kicsit. Aztán végül mégis megúsztam hasraesés nélkül, a kisebbikem köszönetet is mondott mindezért az egyik oltáron egy mécses meggyújtásával.
A város utcáin sétálgatva megvettük a fentebb említett "őrzővédőszolgálatost", egy másik üzletben pedig egy porcelán babát, San Marino-s köténykével. Az idős bácsika elém rakta a különböző színű ruhákban pompázó babákat, végül az azurro mellett döntöttem. Tudom, kicsit fura hobby, de egészen kis korom óta gyűjtöm a mindenféle nemzetek ruháiba öltözött babákat. A legkisebb nagyjából 5 centi magas, a legnagyobb olyan 50 centis lehet. Lassan kinövi a csapat az üveges szekrényt, ahová beköltöztettem őket, mert aki tud erről a mániámról, azoktól mindig ilyen jellegű "szuvenyírkut" kapok.
A következő sarkon egy csapat boszibabát is láttunk, ők azért feszítettek ekkora tömegben a kirakatban, mert a San Marino két tornyát összekötő ösvényt a boszorkányok ösvényének nevezik.
Állítólag ott repkedtek régebben a banyák a meredek hegyoldalon.
Az első toronyba felérve belecsöppentünk a középkorba. vagy legalábbis eléggé jól sikerült megteremteniük a hangulatot. Az udvaron szólt a zene, korhű ruhákba öltözött lányok és fiúk táncoltatták a kisebbeket, az érdeklődőknek elmesélték, hogyan készült anno a kenyér. A tornyokon belül kiállított ruhákat, berendezett szobát lehetett megnézni, ahol még a - kicsit unatkozó, - várkisasszony is ott ücsörgött.
A torony tetejére, kilátást csodálni csak a pasirészleg kétharmada ment fel, mint kiderült, jobban is jártam, hogy kihagytam, mert odafent eléggé szűköcske helyen kellett volna egyensúlyoznom. Ami tériszonnyal megint nem túl szerencsés. Amíg ők odafentről nézelődtek, addig én a belső udvarban lévő hortenziabokrokkal kötöttem közelebbi ismeretséget. És ismételten megerősödött bennem az elhatározás, hogy a kert egyik árnyékosabb sarkában muszáj, hogy nekem is legyen legalább egy otthon a kertben.
A boszorkányok útján elsétáltunk a következő toronyig, ahol stílszerűen a Hocus Pocus nevű étterem várta azokat, akik idáig eljutva megéheztek. Mi végül úgy döntöttünk, hogy inkább visszasétálunk az első toronyhoz és ott tápláljuk a gyomrunkat mardosó farkasokat. 
Teltház fogadott bennünket, de aztán az egyik pincér gyorsan szerzett nekünk egy négy fős asztalt, ahonnan éppen egy fiatal házaspár állt fel egy apró gyerkőccel. Némi időbe beletelt, mire a csajra sikerült felszerelni a hordozót és beleépíteni az aprónépet, de kivártuk becsülettel. Aztán megrendeltük a pizzáinkat, és persze vártunk. Szerencsére nem annyit, mint legutóbb, de azért kellően kiéheztettek bennünket, mire hozzájutottunk az ebédünkhöz. Amit aztán jóízűen el is fogyasztottunk.
Az egészet még kicsit lenyomattuk a desszerttel: Banana Split- és gyümölcsös fagylaltkehely, sajttorta, meg a citromfagyi mentaöntettel.
Naná, hogy az utolsó nekem. Aztán jöhetett a számlakiegyenlítés nemes feladata. A pincér a visszajárót kétfelé osztotta és a kispasik elé tette le, közben lelkesen vigyorogva.
Az ebéd után, mielőtt elindultunk volna a szállásra, betértünk még egy kis boltocskába, ahol gyorsan beszereztem a maxi szakácskönyvemhez pár fűszerkeveréket is. Nehogy ne legyen alapanyag a receptekhez. :)
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése