A hétvége eredménye:

... egy-egy mozzanatban a kispasik és azuram közreműködésével :)

- szombat reggeli piacozás, alapanyag beszerzése céljából,

- 10 kg paprika apró darabokra vagdalása,

- 10 kg paradicsom héjmentesítése, felaprózása,

- 3 kg hagyma felkockázása, krokodilkönnyek hullatása, kispasik könnyekre fakasztása (az emeleten is sírtak!)

- ezen hozzávalók elegyítése, lecsó néven

- gyors ebéd összedobása,

- újabb 10 kg paradicsom felezése, összes lé kipasszírozása, paradicsomszósz főzése,

- leveles tésztába csomagolt karaj kemencében sütése,

- laktózmentes vaníliafagyi gyártása,

- két méretes főzőtök előkészítése, bezacskózása, lefagyasztása, hogy majd csak elő kelljen kapni :)

- röpke látogatás lebonyolítása, Tesótól közben egy szatyor gomba átvétele, hazafelé cukrászdából hagyományos fagyi termoszban hazahozása,

- itthon fagyi elfogyasztása, termosz belsejének felrobbantása, a szilánkok összegyűjtögetése, lecsó felső rétegének leszedése szilánktalanítás nemes okán,

- egy kis gombapöri létrehozása, többi gomba megtisztítása, felaprózása, adagokban hűtőbe helyezése,

- darált húsból 55 minifasírt létrehozása, mélyhűtőbe helyezése,

- lecsó lehűtése, kiporciózása, mélyhűtőben elhelyezése,

- négylábú hercegkisasszonynak készülgető  rongyszőnyeg kicsit tovább varrása,

- néminemű vasalás, a ruha-Himalája felszámolásának elkezdése ...

Ez a két nap nem pont az a láblógatós, semmit sem csinálós hétvége lett, az tuti. De éhen nem halunk, az is biztos. :)

Egy kis ismétlés, csak úgy ... - 2016.07.23.

Reggel elég gyanúsan indult az idő, nem igazán tudtuk eldönteni, a bárányfelhők a napsütés enyhítésére, vagy az eső előhírnökeként ballagnak odafent az égen. 

De mivel két nappal ezelőtt nagyon bejött az étterem, meg a kilátás, ma is felkerekedtünk és átautóztunk San Marinoba. Közben tettünk némi kitérőt a helyi bevásárlóközpont felé is, aminek a parkolójába csak egy-két plusz kör megtétele után sikerült lejutnunk. Nem mintha nem lett volna egyértelmű, hol is kell bekanyarodni, de mi valahogy mégis elnéztük és az előttünk - szintén tanácstalannak tűnő - olasz autót követve kissé túlhaladtunk a dolgon, mire feltűnt, hogy ja, ott kellett volna lemenni. A supermercatoban aztán beszereztünk pár nélkülözhetetlennek vélt dolgot, úgymint pecorinot, parmezánt, olívaolajat, olasz sört ajándékba, (állítólag) sós kenyeret, meg egy kis nudista barackot. (A limoncello később, San Marinoban ugrott a kezembe, mert tudta, mennyire jó helye lesz majd a következő adag cakepopban ... vagy valami citromos sütiben esetleg.)

A kenyér azért messze elmaradt az otthonitól, ezek az olaszok valahogy nincsenek a helyzet magaslatán ebben a tekintetben, illetve biztos, hogy szokás kérdése is, de amilyen kenyerekhez eddig sikerült hozzájutnunk itt ... nos, a kopogósan száraz és abszolút íztelen jelzők talán megfelelően érzékeltetik a helyzetet. Viszont a meztelen barackok pont a tökéletes állagúak voltak. Mézédesek és ugyanakkor nem plöttyedtek, hanem kellemesen harapható, keményhúsú gyönyörűségek. Be is termeltünk belőle este jó párat, míg a pasik kártyáztak, én meg írtam a beszámolót.

Na szóval San Marino, meg az étterem. Megint a 9. számú, fedett parkolóba mentünk, de ma jóval több autó állt ott, az utcán is egyenruhások írányítgatták a forgalmat a nagyobb kereszteződésekben. Aztán fellifteztünk, megmásztuk a meredek, sok kanyarulattal ellátott utcákat és már ott is voltunk. Meg még rajtunk kívül sokan mások. Az étterem épp teljes kapacitással működött, de a rutinos személyzet azonnal kérdezett, hány főre és körülbelül 2-3 perc múlva már vezettek is egy asztalkához, ami pont a mellvéd mellett állt, tökéletes kilátást biztosítva a lenti városrészre. Nem jelenthetem ki teljes őszinteséggel, hogy szédülésmentes élményt biztosított a dolog számomra, de a látvány tényleg gyönyörű volt.

A mögöttünk lévő asztalnál szintén magyarok ültek, amíg a pincér felvette a rendelésüket, sikerült róla egy fotót is készíteni, ami persze eredetileg rólam, meg az egyik kispasiról készült, de itt most legyen csak a pincérünk, megörökítve őt azok számára, akik türelmesen eljutottak idáig az olvasásban. :)

Aztán rendeltünk, - én ma a pizzától sokkal könnyedebb piadinára szavaztam, a pasik maradtak az előbbi mellett, - és miközben csodáltuk a kilátást, élveztük a meg-megmozduló szellő által nyújtott enyhülést, kaptunk a nyakunkba pár cseppet a készülődő esőből is. Az ebédet egy "lájtos" lefelé sétával dolgoztuk le, útközben jött egy gyors nyári zápor is. A boltokban azonnal kapcsoltak az árusok, mert az eladó esernyőket pillanatok alatt kipakolták a bejáratok elé, ha netán valakinek halasztatatlanul kedve támad beszerezni egyet, semmi se állhasson az útjába. 

"Hazafelé" azért még tettünk egy kis extra kitérőt, hogy készülhessen a Le Bosche-ról még a messzi távolból is fotó. 

Környezettanulmány: családi élet, olasz módra - 2016.07.22.

Ez egy tunyulós, strandolós nap volt. Riminibe mentünk, ahol először elsétáltunk az Akváriumig, mert arra gondoltunk, hogy megnéznénk egy delfin-showt. Közben kiderült, delfinek már nincsenek, csak fókák, úgyhogy gyorsan le is szavaztuk a programot és besétáltunk az egyik fizetős strand területére, ahol béreltünk napágyat a habtestünknek, meg napernyőt a (majdnem) hab(fehér) bőrünknek, aztán lesétáltunk a tengerhez.

 Illetve az elején sétáltunk, aztán egyre gyorsabban szedték a pasik a lábukat, mert elmondásuk szerint a homok hőmérséklete a megtett távval arányosan egyre elviselhetetlenebbül összeegyeztethetetlenebbé vált a talpbőrük hőtűrő képességével. Én speciel papucsban slattyogtam le. :)

A délelőtt összességében ezzel telt. Ők főleg a vízben, én főként a napernyő alatt tartózkodtam. Eleinte azt terveztem, hogy olvasok, végül a terv enyhén szólva is dugába dőlt, mert mellém lepakolt egy népesebb olasz társaság, - nagyjából a nagynénik, nagybácsik, anya, gyerek, unokatesók összetétel jellemezné a csapatot. Innentől kezdve pedig megpróbáltam minél észrevétlenebbé válni, elbújtam a napszemüvegem mögé és szemet, fület nagyra nyitva igyekeztem a lehető legtöbbet felfogni a látványból és a kísérőszövegből. Mit mondjak, nem volt éppen gyerekjáték, mert amikor egyszerre beszéltek vagy hatan és közben még a gyerekeket is terelgették, azért volt hangzavar rendesen. Aztán lassan elfogyott a tömeg, valószínűleg elmentek kicsit ebédelni, vagy valami hasonló, csak az anyuka, meg a fia maradtak. Ekkor következett a nyűglődéssel összekötött gyereknevelés, ami kívülről nézve nekem elég szórakoztatónak bizonyult, az anya viszont egyre elgyötörtebbé vált, ahogy telt az idő. A végkifejletet már nem vártuk meg, a pasik visszaérkeztek a vízből és közösen megszavaztuk, hogy aznapra elég a tengerpartból. 

Visszatekeregtünk, itt-ott nem éppen arra, amerre elsőre javasolta a GPS, de így legalább megint felfedezhettünk pár kisebb utat.

Amúgy egyáltalán nem voltak sokan a strandon, pedig abból kiindulva, amit ismerősöktől hallottam Riminiről, legalábbis arra készültem, hogy egy talpalatnyi szabad hely sem lesz a parton. Ehhez képest teljesen nyugis és majdhogynem kihalt volt minden. Mondjuk augusztusban valószínűleg kicsit többen lesznek.

Délután a szálláson telt, a medencézés után a pasik persze megéheztek, még jó, hogy visszafelé Riminiből vettünk némi húst a grillezéshez. Így a vacsi a teraszon grillezett "pollo e formaggio" lett. Legyártva általam, nehogy kiessek a gyakorlatból, mire hazaérünk.

Boszorkák útján a csúcsra - 2016.07.21.

Az első éjszaka eléggé érdekesen zajlott, mivel a nappaliban lévő, szétnyitható kanapé, amin mi ketten aludtunk, a legkisebb fejmozdulatra is iszonyúan recsegett, ropogott, zörgött és nyiszogott. Azaz az éjszaka nagyjából azzal telt, hogy amikor egyikünk megpróbált megfordulni, a másik is felriadt és mivel eléggé forgolódós üzemmódban alszunk, ez nem kétszer fordult elő. Szóval nem állíthatom, hogy teljesen kipihenten ébredtem. 

Arról nem beszélve, hogy a szomszédban tevékenykedő gazda éppen ma reggel fél 7-kor fogott hozzá, hogy a maradék termőföldet a traktorkájával felszántsa. Ami a traktor régebbi típusából adódóan meglehetősen hangosra sikerült. Ergo tulajdonképpen félálomban azt figyeltem, hogy mit is hallok, ami ilyen kitartóan zörög. És mire sikerült a félkómából magamhoz térnem, már túljutottam a betonkeverő, markológép és teherautó teórián is.

A reggeli félig svédasztalos variációban valósult meg. Azaz egy része szabadon, közös asztalon volt, másik részét - a felvágottat, sajtot, cappuccinot - a mosolygós, bájos arcú, rutinból nyelveket váltogató pincér csaj hozta ki a saját asztalunkhoz. Beszerezve a napindításhoz szükséges energiát, elindultunk San Marinoba.

Az eléggé tetemes szintkülönbséget kanyargós, meredek utakon győztük le, a városban a 9. számú parkolóban kerestünk helyet, a legalsó, 9. szinten. Onnan lifttel, meg lépcsőn jutottunk fel a "városkapuig", ahol az egyenruhás rendőrök végtelen türelemmel terelgették a sárga kesztyűjükben az autókat, meg a ki- és becsászkáló, bambuló turistákat.

A városon szűk kis utcák vezettek keresztül mindenféle irányba, az összes utca tele üzletekkel, kóválygó turistákkal és az üzletek ajtajában ácsorgó, lépten-nyomon befelé terelgető eladókkal. Egy-egy táskákat árusító bolt előtt elhaladva megcsapta az ember orrát az a finom, semmivel sem összetéveszthető bőrszag, ami aztán pár lépésig még tovább is kísért.

A főtéren persze megálltunk megcsodálni a kilátást, kicsit meg is szédültem a tériszonyomnak köszönhetően, amikor lenéztem a mellvéd mellől. 

A rendőrség épületében, a hűvösebb belső részben ácsorgott pár egyenruhás - ettől azonnal kedvet is kaptam, hogy a babagyűjteményemet egy miniatűr másukkal kiegészítsem. Ezt a vágyamat sikerült is később teljesíteni, egy aprócska üzletben egy még aprócskább bácsikától vettük meg a kis babát. A bácsi még azt is kitalálta, hogy magyarok vagyunk. Aminek nem tudom, kell-e örülnöm, de ott és akkor kifejezetten jól esett, hogy ráhibázott, amikor rákérdezett. Ráadásul a kirakatban kiírt 7 euro helyett 6 euróért lehettem a figura gazdája.

Felcaplattunk a funivia végállomásáig is, ahol a pasik a távcsővel megpróbálták megkeresni a Le Bosche-t, végül hosszas egyeztetés után úgy döntöttek, nagyjából belőtték az irányt, és tulajdonképpen azt a nagyobb épületet is megtalálták, ami tájékozódási pontnak pont megfelelt a szállás mellett.

A dómhoz elérve kicsit megfelelőbbé tettük a ruházatunkat, azaz a pasik ujjas pólót rántottak magukra, én meg egy selyemkendőt terítettem a vállamra, mivel a bejárathoz kihelyezett piktogramok eléggé egyértelművé tették, hogy a hiányos öltözékű kíváncsiskodókat nem szívesen látják. Odabent fotózni sem lehetett, de mégis akadt egy-két renitens, aki próbálkozott. Viszont a hölgy, aki felügyelt a rendre, simán kiküldte a rövidgatyás, trikós csajt, aki utánunk akart bejönni és aki kissé duzzogva, de ki is ment. 

Miközben megnéztük a templom belsejét, párszor majdnem sikerült a márványpadló mintáját közelebbről megvizsgálnom, mert az oszlopok négyzet alakú talapzata kicsit kilógott, ebből kifolyólag nekem meg útban volt kicsit. Aztán végül mégis megúsztam hasraesés nélkül, a kisebbikem köszönetet is mondott mindezért az egyik oltáron egy mécses meggyújtásával.

A város utcáin sétálgatva megvettük a fentebb említett "őrzővédőszolgálatost", egy másik üzletben pedig egy porcelán babát, San Marino-s köténykével. Az idős bácsika elém rakta a különböző színű ruhákban pompázó babákat, végül az azurro mellett döntöttem. Tudom, kicsit fura hobby, de egészen kis korom óta gyűjtöm a mindenféle nemzetek ruháiba öltözött babákat. A legkisebb nagyjából 5 centi magas, a legnagyobb olyan 50 centis lehet. Lassan kinövi a csapat az üveges szekrényt, ahová beköltöztettem őket, mert aki tud erről a mániámról, azoktól mindig ilyen jellegű "szuvenyírkut" kapok.

A következő sarkon egy csapat boszibabát is láttunk, ők azért feszítettek ekkora tömegben a kirakatban, mert a San Marino két tornyát összekötő ösvényt a boszorkányok ösvényének nevezik.

Állítólag ott repkedtek régebben a banyák a meredek hegyoldalon.

Az első toronyba felérve belecsöppentünk a középkorba. vagy legalábbis eléggé jól sikerült megteremteniük a hangulatot. Az udvaron szólt a zene, korhű ruhákba öltözött lányok és fiúk táncoltatták a kisebbeket, az érdeklődőknek elmesélték, hogyan készült anno a kenyér. A tornyokon belül kiállított ruhákat, berendezett szobát lehetett megnézni, ahol még a - kicsit unatkozó, - várkisasszony is ott ücsörgött.

A torony tetejére, kilátást csodálni csak a pasirészleg kétharmada ment fel, mint kiderült, jobban is jártam, hogy kihagytam, mert odafent eléggé szűköcske helyen kellett volna egyensúlyoznom. Ami tériszonnyal megint nem túl szerencsés. Amíg ők odafentről nézelődtek, addig én a belső udvarban lévő hortenziabokrokkal kötöttem közelebbi ismeretséget. És ismételten megerősödött bennem az elhatározás, hogy a kert egyik árnyékosabb sarkában muszáj, hogy nekem is legyen legalább egy otthon a kertben.

A boszorkányok útján elsétáltunk a következő toronyig, ahol stílszerűen a Hocus Pocus nevű étterem várta azokat, akik idáig eljutva megéheztek. Mi végül úgy döntöttünk, hogy inkább visszasétálunk az első toronyhoz és ott tápláljuk a gyomrunkat mardosó farkasokat.

Teltház fogadott bennünket, de aztán az egyik pincér gyorsan szerzett nekünk egy négy fős asztalt, ahonnan éppen egy fiatal házaspár állt fel egy apró gyerkőccel. Némi időbe beletelt, mire a csajra sikerült felszerelni a hordozót és beleépíteni az aprónépet, de kivártuk becsülettel. Aztán megrendeltük a pizzáinkat, és persze vártunk. Szerencsére nem annyit, mint legutóbb, de azért kellően kiéheztettek bennünket, mire hozzájutottunk az ebédünkhöz. Amit aztán jóízűen el is fogyasztottunk. 

Az egészet még kicsit lenyomattuk a desszerttel: Banana Split- és gyümölcsös fagylaltkehely, sajttorta, meg a citromfagyi mentaöntettel. 

Naná, hogy az utolsó nekem. Aztán jöhetett a számlakiegyenlítés nemes feladata. A pincér a visszajárót kétfelé osztotta és a kispasik elé tette le, közben lelkesen vigyorogva.
Az ebéd után, mielőtt elindultunk volna a szállásra, betértünk még egy kis boltocskába, ahol gyorsan beszereztem a maxi szakácskönyvemhez pár fűszerkeveréket is.  Nehogy ne legyen alapanyag a receptekhez. :)