Nagy utazááás ...

... az egész onnan indult - mármint az idei nyaralás, - hogy két évvel ezelőtt Pisában jártunk. És mivel nem nagyon akartunk tötymörögni, az autópályás közlekedés mellett döntöttünk. Aminek nagy előnye volt, hogy haladtunk, ... Számomra hatalmas hátránya viszont, hogy a szalagkorláttól, meg a mindenféle hang- és egyéb szigetelő szerkezetektől nem nagyon lehetett látni sem a tájat, sem az általam annyira kedvelt "gurigákat". Hogy mi az a guriga? :) Később elárulom. Bár a hozzám hasonló Toscana-mániások szerintem tudják.
Szóval akkor megjegyeztem - miután sokadszorra próbáltam sikertelenül lefotózni a tájat, - hogy egyszer elmehetnénk oda megint, autópálya-mentesen, kis utakon, kanyarogva, csavarogva mindenfelé. És ezen a nyáron elmentünk, ... a gurigákhoz. :D
Július 27-én hajnalban, 4 óra előtt pár perccel indultunk. Addigra az autó 500 literes csomagtartója már dugig volt a cuccainkkal. Mivel az első hetet teljesen önellátó módon kellet megoldanunk, némi enni- és innivalót is be kellett gyömöszölni a ruhás, törülközős, papucsos, egyebes tatyók közé. Azért túlzásba nem estünk, gondoltuk, majd vásárolunk is a városnézések közben. :)
A szállást majdnem egy évvel ezelőtt lefoglaltuk, - (na jó, nem mi, hanem a férjem, aki mindennek utánanéz, mindent megszervez és elintéz, ... vagy legalábbis majdnem mindent ... mi meg utazunk, "mint a bőröndök" :D ) - a booking.com-on ismét sok lehetőség közül lehetett válogatni. Az utazás előtt egy héttel írt érdeklődő e-mailre - miszerint ugye minden okés a szállással és tutira mehetünk? - azt a megnyugtató választ kaptuk, hogy persze és szeretettel várnak. :P
Tehát elindultunk, ki jobban, ki kevésbé éber állapotban; kétszer álltunk meg út közben, először a határ előtt, a "megszokott" Csörnyeföldi pihenőnél, majd megint a határ előtt - csak ez már a szlovén-olasz elválasztóvonal volt, - tankolni, lábat nyújtóztatni, totál elgémberedett tagokat megmozgatni.
Olaszországban a kapus rendszerű autópályákon persze fizettük az útdíjat rendesen, Bolognáig 22,70 eurót, majd a további szakaszért 11,30 eurót számoltunk ki a "kapusnak". 
Aztán jöttek a kisebb utak, a kanyargás, meg Bori - a mi drága, csevegős GPS csajunk, aki folyton a megjegyzéseivel zaklatott bennünket, időnként aggódni kezdett, hogy el fogunk tévedni, de mégis mindig rálelt a megfelelő útvonalra. Szóval tekeregtünk, a bookingon megadott koordinátákat keresve. Odataláltunk. Egy helyre, ahol sorjáztak a szőlőtőkék, gyönyörű volt a kilátás, ott állt egy ház, ... na de embert, azt egy szálat sem láttunk.

Illetve dehogynem, ... pár perc múlva utánunk óvakodott egy olasz rendszámú - mint később kiderült, - bérelt autó. (Ők is ugyanoda szerettek volna eljutni, ahová mi készültünk. A szomszédos apartmant kapták.) Majd látva, hogy újra elindulunk, némi távolságot tartva a kocsi mögött szállongó porfelhő miatt, követett bennünket. Volt ugyanis másik koordináta, meg kinyomtatott térkép, meg támpont, hátha az már tényleg az lesz. És "AZ" lett. A recepció, ahol a csaj fél lábon ugrálva közlekedett, mert elmondása szerint elesett, majd meg is mutatta, milyen szépen összetörte magát. Papírkitöltés, útlevél-másolás, mosoly, kézzel rajzolt térkép és már mehettünk is tovább az apartman felé. A dombra felvezető út eléggé gumigyilkosnak bizonyult, ráadásul odafent kiderült, az apartman zárva, kulcs sehol. Akkor forduljunk vissza a recepcióra... Félúton szembejött a "szolgálati" kiskocsival a csaj, magyarázta, lent tudunk csak megfordulni, hozta a kulcsot, odafent megvár. Második nekifutásra kicsit kipörögtek a kerekek, ástak maguknak néminemű gödröt az úton, de aztán csak sikerült feljutnunk ismét. Kaptunk kulcsot és máris miénk volt, nagyjából 10 és fél órával az indulás után az apartman "blu". Meg a Poggio Bonelli. Meg Toscana. :D Meg a nyaralás. :D

Kicuccoltunk, becuccoltunk, lepakoltunk, ...

És miután lehűtöttük magunkat a medencében, ...

... sétáltunk egyet a dombtetőn.

Szerelem volt első látásra, ... meg sokadikra is. Ez egy olyan hely, ahol élni lehet.
Este kiültem olvasni az apartman elé. Mondjuk sokkal előrébb nem jutottam a könyvben, mert inkább csal bambultam és hallgattam a kabócákat. Néztem a naplementét és örültem. Hogy itt lehetek. Hogy van ilyen hely.

Miután besötétedett, még kettesben azurammal ücsörögtünk az apartman bejárati ajtajának küszöbén ... és néztük, egy pocok hogyan pakolászik bőszen a levendulabokorban, majd rohan vissza villámgyorsan a másik bokor felé ...
Amúgy, azt remélem, tudjátok, hogy Montecuccoli tulajdonképpen egy "kíváncsi hegy", San Gimignano meg a kicsi Jimmy álneve, mert ha már nano, ugyebár ... na így jár az ember, ha három eléggé reál beállítottságú pasival indul nyaralni. :D

... még mindig nosztalgia ...

... és még mindig a dédire gondolva, megálltunk a tér szélénél, egy árusnál, hogy vegyünk neki valami meglepetést, ... a polcok előtt és mögött is állt egy-egy pasi, és amíg én nézelődtem, ők az olaszokra jellemző keresetlenséggel megtárgyalták egymással, hogy a signora mennyire tetszik nekik, illetve mire is kérnék fel, ha lehetne ... (elég sok mindent megértettem belőle, mivel nevelődési és okosodási célzattal nyár elején megvettem a Vigyázz, olasz! című könyvet, amiben, ... nos hát, .. főleg nem az irodalmi olasz kifejezések találhatóak meg ugyebár ...) - hallgattam a két pasit egy darabig, majd mosolyogva megszólaltam olaszul és kértem a kiválasztott ajándékot. Tipikus laza reakció következett: összenéztek, majd rám és fülig érő vigyorral megérdeklődték, honnan érkeztünk. A "dall' Ungheria" válasz, után persze jött a "óóó, magyar?" kérdés, meg annak bizonygatása, hogy a kereszt medál az garantáltan eredeti és tökéletes ... na persze, mint a többi ezer :D De nem baj, a lényeg az, hogy a Vatikánból van, ...
Innen tovább sétáltunk az Angyalvárhoz, a Tevere partjáig.

Az Angyalvárban körbejártunk mindent, az aljától a tetejéig. :D

A Vatikánt és az Angyalvárat összekötő menekülőfolyosó sajnos le volt zárva, pedig szívesen kipróbáltam volna, mennyi időbe telik átjutni egyik helyről a másikra, "akadálymentesen":

A kilátás innen is csodás, bár azért közel sem annyira átfogó, mint a II Vittorio Emanuele emlékmű tetejéről.

Viszont a tetőn lévő kis kávézó hangulata minden pénzt megér. Pedig semmi extra, csak növénnyel befuttatott "plafon", ... de akkor is gyönyörű:

Rövid pihenő után séta a Spanyol lépcsőhöz, ... meleg, tömeg, sok-sok lépcső ... és megint valami lenyűgözően szép.

A nap zárásaként a már működő metróval elmentünk a Villa Borghese-ig, ... a park bejáratánál, pihenési célzattal, megcéloztuk az első padot ... csakhogy, az ülő résznél hiányzott egy léc, ... kicsit kényelmetlenné téve az ücsörgést ... így aztán elindultunk a következő pad felé, hátha az kényelmesebb lesz ... tévedtünk, ott csak egy ülőkeléc árválkodott :D ... és akkor itt volt az a pillanat, amikor feladtuk, ... és úgy döntöttünk, a park másik felében lévő csónakázótó, meg a Villa ezúttal felfedezetlenül marad, ... majd legközelebb, ... elvégre Rómába úgyis vissza kell(ene) jönni majd ... :)

 Közben persze meglát az ember ezt-azt, egy szép hidat, rendhagyó formájú házat, Ferrari boltot, hangulatos tetőteraszt és készül a sok századik fotó ... még jó, hogy már nem kell számolni, mert nem fogy el a film, különben nagy bajban lennék, mert szelektálnom kellene, mit is örökítek meg, és mit nem.