... három ...

... egy ...

... régen volt, amikor elment. Azt hiszem, ha nem lennének a fotók, amiken időnként felbukkan, talán az arcára sem emlékeznék. Pedig már nem voltam olyan kicsi. És mégis. Fura emlékeim vannak vele kapcsolatban ...
Emlékszem, amikor egészen kicsiként ő vigyázott rám, hogy a kezembe nyomta a varrótűt, fogott egy darabka anyagot, rárajzolta a virágot és hagyta, hímezzem, ahogy akarom. Illetve dehogyis, mindig megkaptam az utasításokat, mit milyen színre, meg hogy "az milyen csúnya lett, nézd, maradj a vonalon" ... Emlékszem, egy csomó néni járt hozzá, vitték a készre nyomott mintával az abroszokat, kis szalvétákat, ezt, azt ...
Később, amikor már nagyobb voltam, sokszor "jártunk át a szlovákokhoz", mert ott nagyobb volt a választék anyagokból, hímzőcérnából, mindenféle titkos dologból, ami neki kellett ... meg persze olcsóbb is volt minden. Ilyenkor mindig kaptam én is valamit, cserébe a segítségért. :D Főleg mindenféle anyagokat, amiket aztán kedvemre szabhattam, varrhattam, variálhattam. De néha mást is. Például azt a karcsú, magas pezsgőspoharat, aminek a tetején körbefut az a masnivá kunkorodó, aranyszínű kis szalag, ... Az évek során elkopott a készlet, egy magányos pohár ácsorog a szekrényben, ...
Az utolsó megmaradt emlékem abból az időből való, amikor már nagyon beteg volt. A rák szétrágta a csontjait is, csak feküdt, egyedül a mosdóba sem tudott kimenni, de akarat még mindig akkora volt benne, sok embernek szétoszthatta volna azt az erőt. Ott ültem mellette, éppen senki más nem volt a szobában és az én makacs Mamuskám eldöntötte, hogy egyedül is megoldja ... felkelt, tett egyetlen elszánt lépést és azt hiszem akkor és ott rájött, innentől kevés az, hogy akarja, ... én szaladtam oda mellé, hogy megtartsam, míg Nagyapa beért a kiabálásomra ...
Elment, és vele az a hihetetlen erő is, ...

... kettő ...

... hét éve lesz, hogy Ő sincs. Ő, akivel soha nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, akivel annyira hasonlítottunk/hasonlítunk, hogy talán pont ezért nem lehettünk soha totális békében. Keménykezű volt, legalábbis én úgy éreztem, de mindent megtett azért, hogy nekünk jó legyen.
Volt, hogy hetekig tejbegrízt főzött minden áldott reggel, mert mi éppen azt akartunk enni.
A fürdéshez a tálcára "katonázott" kenyér-kolbász-savanyú ubi kombó ...
A kedvenc "járó-babámnak" titokban, saját kézzel készített ruhatár, a karácsony előtti utolsó éjszakán megvarrt, gyöngyökkel díszített, bársony estélyi, mert "jajj, Anya, hát miben fog szilveszterezni velem, elfelejtettem megírni a Jézuskának, hogy legyen neki valami olyan ruhája is" ...
A babagyűjtemény, amihez mindig kaptam egy-egy újabb darabot ... 
A szeretettel, törődéssel óriásivá nevelt, igazán eperízű eprek a kertben ...
A rengeteg könyv, amit felhalmozott, amiből mindig tudott egyet a kezembe nyomni, bármilyet is akartam olvasni ... a sulikönyvtár, a közös leltározás, katalogizálás, ...
A vitáink és véget nem érő morgolódások, ... mert soha, egyikünk sem engedett ...
És amikor ünnepélyesen kiosztottam neki a "legnormálisabb anyós" címet ... :D
Aztán a hír, hogy megismétlődik vele is ... hogy a sors ismét beint ... az akarat és az elszántság diadala éveken át, ... és a vége ... a szerintem túl hosszú leépülési időszak, ... a fájdalom, a tehetetlenség ...  a gyönyörű formájú, lakkozott körmei ... soha nem látott tengerpartot ...
A sokadik próbálkozás után megmaradt hibiszkusz, amit csak nekem akart adni ...
Délben hagyott itt bennünket, amikor megcsendültek a harangok ...

... három ...

Őt hívtam fel elsőként, amikor Anya elment. Neki sírtam el először, hogy "végre, ... most már vége ..."
Hozzá mentem be suliból hazafelé menet, nála ettem a világ legfinomabb kakaós csigáját.
Vele vesztem össze hatéves, öntudatos kiscsajként, hogy engem soha többet nem cipel el templomba és hogy soha többet nem vagyok hajlandó ugyanúgy felöltözni, mint az unokahugom ...
Neki vettem a legszebb liliomokat,tőle kaptam a legtöbb virágot ... tavaly nyáron a viaszvirág: " vidd el ezt, hátha nálad virágzik, én akármit csinálok vele fiam, csak a leveleket hozza ..."
Neki volt olyan igazi, finom mamaillata ...
Ő volt az, aki jól tudta, hogy mindegy, mit mond, úgyis a saját fejem után megyek, de azért minden egyes alkalommal elmondta, hogy mit is csináljak. "Te, szemtelen ..." - mondta mindig, de közben ragyogott a szeméből a szeretet.
Ő hímezte nekem a leggyönyörűbb terítőket, "ezt neked adom, ha már én nem leszek, jussak eszedbe ..."
Tőle búcsúztam, akkor, ott a kórházban, amikor elköszöntünk, és kértem, szedje össze magát, gyógyuljon, de rám nézett, és éreztem, hogy elfáradt, pihenne már ...
Őt sirattam meg sok-sok estén keresztül és miatta vettem a kezembe az évekkel ezelőtt kapott olvasót, hogy imádkozzak érte, ... mert Ő kérte ...
És ő az, akinek az ölelését érzem álmaimban ...

Holnap Anyák napja ... nefelejcs és piros liliom :)