... két pasi, kispasi, ... akik már simán túlnőttek rajtam és vigyorogva kérdezgetik, a szemük elé ernyőzött kézzel, körbeforogva: "Anya, hol vagy? Ja, ott lent?"
... akik csak úgy odajönnek, átölelnek és bölcs nyugalommal tűrik, hogy cuppanósakat nyomjak a nyakuk tövébe - mivel az arcukat már csak akkor érem el, ha lábujjhegyre állok.
... akik, ha megkérem őket, vegyenek le a felső polcról valamit, mindig hozzáteszik:"Nézd, csak felnyúlsz, így és leveszed."
... akik olyan nagyon hirtelen, olyan nagyok lettek.
... akik napjában százszor dübörögnek le a lépcsőn és teszik fel a kérdést:"Süti van?"
... akik negyedóra leforgása alatt képesek eltüntetni egy tepsi forró kakaós csigát.
... akik olyan lendülettel jönnek be az ajtón, hogy beleremeg a ház.
... aki a legminibb pók kitessékelésére is engem kérnek fel.
... akik képesek rám bízni magukat, hogy kurtítsam meg a hajukat.
... aki soha (vagy majdnem soha) nem kérik ugyanazt ebédre, mert az egyik ezt nem eszi, a másik meg azt nem szereti ... de képesek kompromisszumot kötni, miattam.
... akik bölcs nyugalommal tűrik a gyöngy- és egyéb kreatív mániáimat és lelkesen ajánlják fel a porszívót, ha éppen hat kilónyi apró gyöngyöt szórtam szét a kövön.
... akik, ha éppen a harmadik poharat töröm össze fél órán belül, lazán csak annyit kérdeznek: "Anya, pakolsz?"
... akik minden adandó alkalmat megragadnak, hogy eleresszenek egy poént.
... akikkel nyáron, szakadó esőben kifekhetek a fűre és akikkel anno az összes pocsolyában végig lehetett tocsogni.
... akik ha távol vannak, nagyon hiányoznak.
... akik a legrosszabb napjaimon is megvigasztalnak, szavak nélkül.
... akik úgy képezik a legfontosabb részét az életemnek, hogy engem is hagynak élni.
... akiket nem tudom, mivel érdemeltem ki.
... akikre végtelenül büszke vagyok.
... akik miatt soha nem akartam "tökéletes"
lenni, csak azt szeretném, hogy tudják, szeretem őket.
... akiket a "világ minden kincséért sem" ...
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése