Az egész úgy kezdődött, hogy tegnap alapból eléggé dzsuva nap volt. Ha összességében utánaszámolok, minden esetre egyedül a délutáni tevékenységem volt hasznosnak, szórakoztatónak és pozitívnak mondható ...
Aztán hazajöttem. Este meg ugye a négylábú csajunk az éhhalál határán sündörgött körülöttem. De mielőtt megszüntettem volna a kínjait, a tólakóknak vittem ki a rágcsát. Néztem egy kicsit őket, ahogy tülekednek a partközelben a zizi kinézetű halkajáért, majd összedobtam a kutya ennivalóját.
Lendületből kiléptem a teraszra ... és mivel agyilag zokniként nem tűnt fel, hogy az alatt a nagyjából egy perc alatt, míg én odabent kutyultam, odakint leszakadt az ég, a lendület vitt is tovább még két szupergyors lépést, majd úgy, ahogy kell, hanyatt is vágott a terasz kövén. Elvágódtam, na ... ahogy abban a bizonyos nagykönyvben megírták.
Innentől igazából nincs meg másodpercről másodpercre minden, bár eszméletemet nem vesztettem afölötti örömködésemben, mekkora ügyességgel adtam elő az előre el nem tervezett "korcsolyaprogramot", természetesen korcsolya nélkül ... Felálltam, még mindig lendületből, meg is szédültem, ezt ellensúlyozandó belekapaszkodtam a kezem ügyébe eső teraszajtó félfájába ... a gond az volt, a függönyt is vele fogtam, ... le is téptem kábé a felét, nagy igyekezetemben, hogy talpon maradjak ... betámolyogtam a fürdőszobáig, kivettem a fejembe épült csatot a hajamból, megtapogattam a búrám hátsó felét, majd érzékeltem, hogy valami nem stimm, folyik ott a drága vérem ... irány a telefon, unokahug riasztása szomszédból (szegényre ráhoztam a szívbajt, az tuti, pedig telefonban meg se mondtam, minek kellene átjönnie kicsit ...)
Jött. Keresett Betadint, nyugtatott, holott úgy érzem, ő is kellően idegesedett, miután azt is közöltem vele, hogy feküdni se jó és a szemem is erőst káprázik. Amúgy végre tényleg tudom, milyen az, amikor az ember "csillagokat lát"... Aztán befutottak a pasik az edzésről. Szóltam azuramnak, ne nagyon pihengessen, megyük kórházba. Elsőre nem nagyon vette komolyan. :)
Kispasikat itthon hagyva, elhúztunk kórház iránt. (Amúgy meg, mindent megcsináltak, amit én szoktam, pöpec rend volt, mire hazaértünk. Unokahugival karöltve visszaakasztgatták az általam "dizájnolt" függönyt, a karateruhák is kikerültek a fogasra, cuccuk elpakolva, ... ilyenkor mindig megnyugszom, hogy nélkülem is simán elboldogulnak. :) Életrevalók. <3 )
Az első állomásunk nem volt jó választás, tovább irányítottak bennünket a Fiumei útra. Akkor még kicsit furán éreztem magam, a világ olyan rezgősnek tűnt ahogy kifelé néztem a fejemből, itt-ott felvillant néha a látóteremben néhány oda nem illő fénynyaláb.
Aztán elkezdődött a várakozás. Amúgy relatíve hamar megúsztuk, csupán nagyjából két óra telt el az ücsörgéssel, kötözéssel, röntgennel, papírkiadással. De az alatt az idő alatt simán összeszedtem egy környezettanulmányra elegendő anyagot. Láttam csodákat. :D
Az orvos majdnem pont akkor lépett le egy időre a kezelőből, amikor behívtak, de az asszisztens lazán fertőtlenített, lekezelt, bekötözött, tetanuszozott. Közben azt is közölte velem, nem vágja le a hajam a seb körül és örüljek, mert alapból ezt se kérdezni, se mondani nem szokták. És hogy nem kívánságműsor, meg nem fodrász, tehát nagyjából úgy szokott vágni, ahogy sikerül. Hálásan köszönetet rebegtem, hogy nem rajtam éli ki az idáig elfojtott hajszobrászi ambícióit. Mire idáig eljutottunk, a tetanuszt is megkaptam. Aztán elzavart röntgenre. Alig bírtam nyugodtan megállni, míg a koponyámat fotózgatták, mert az "álljon szembe, forduljon oldalra, ne mozogjon, nézzen előre" teljesen olyan hatású volt, mintha éppen rabosítanának. nagyjából és egészében a számmal ellátott, vonalkódos papírtábla hiányzott csak a kezemből. A csaj nem is értette, mit vigyorgok, mint a tejbetök. :D
Aztán vissza a kezelő elé, a várakozó, egyre csak szaporodó tömegbe. Jöttek ott mindenfélék. Bicegők. Fura kéztartásúak. Gyalog. Gurulós székben. Némelyeket díszkísérettel hoztak. Az egyik kísérő rendőr akkora volt széltében, mint én kétszer. Vagy háromszor. Váll- és felkarkörméretben simán túlteljesített minden eddigi, általam látott túledzett pasit.
Aztán végre befutott a doki, nem tudni, a hiányzó időszakban merre járt. Megkaptam a papírkámat, igazolva, hogy tényleg elláttak, felhívta a figyelmemet, ha romlok állapotilag, akkor keressem fel a neurológus kollégát, majd elbocsátott, közölve, nyugodtan pihenjek rá a dologra, az sose árt.
Levonva a következtetéseket:
- a vizes teraszkő még mindig csúszik
- mielőtt kilépek a teraszra, nem árt lefékezni az ajtóban és megnézni, nem kezdett-e el szakadni az eső éppen
- a kutya a terasz kövéről is simán felnyalja a kajáját
- a tarkóra feltűzött haj letompítja a fejed csattanását a kövön
- viszont a feltűzéshez használt csat beleépül a fejedbe
- a sürgősségin - ha éppen nem érzed magam halálközeli állapotban és alapból inkább csak jobban megijedtél, mint amennyire összetörted magad - simán elszórakozhatsz a tömegben felbukkanó érdekes alakok vizsgálatával
- a kamasz fiaid és a párod nagyon jól el tudnak szórakozni a fejeden pompálló kötés láttán - miután megnyugodtak, hogy nincs semmi komoly bajod - szóviccek tömkelegét képesek a nyakadba zúdítani. Így lesz Pocahontasból Pocakhontas. Utalva arra az igazán elenyészőnek mondható, hastáji, aprócska feleslegre, ami alig is látszik. :P Vagy mi. :D
Na. És most vár a kiérdemelt hevergélés, ... legyetek jók, ha tudtok. Vagy éppen rosszak, ... ha akartok. ;)
Ja, és azt kihagytam, hogy a párod, igazi önfeláldozóként, még arra is képes, hogy éjszaka 11 után, mikor hazaértek, lefotózzon, nehogy megörökítetlenül maradjon, mennyire béna tudtál már megint lenni. :P
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése