... egy napon elkezd gyülekezni a halom a nappali közepén. Először megjelenik egy tatyó, majd két pulcsi, néhány egyéb ruhadarab, még egy tatyó, egy-két nadrág, három pár síléc, síbakancs, meg a többi hozzávaló ...
Na persze a pasik már hetek óta lázban égnek, számolják a napokat, mikor indulhatnak végre és csúszkálhatnak aztán napokig, járhatják a végtelenségig a "felvonóval fel, sílécen le" sorozatot. Hogy aztán este beszámolhassanak minden egyes mozzanatról és megérdeklődjék, mennyire nem bírom már nélkülük,kifejtsék, hogy persze így milyen könnyű, hogy itthon lógatom a lábam, tuti nélkülük nem élet az élet stb.
Szóval lelépnek, hármasban, én meg maradok. És ugyan már első este valami hihetetlen hiányérzet tölti be a lakást a megszokott alapzaj helyett, senki nem dübörög lefelé a lépcsőn, hogy kaját vigyen magával fel a szobájába, senki nem beszélget és röhög a fülesen keresztül a haverokkal játék közben, (amit hall mindenki, akár akarja, akár nem :D ), vagy nem lábatlankodik a konyhában, miközben éppen én szeretnék ott tevékenykedni ...
De a hiány mellett mégiscsak tudom, hogy jó ez így. Mert kell a távolság, hogy tudjuk, mennyire tudunk egymásnak hiányozni. Hogy mennyire fontos, hogy vannak. Hogy mennyire jó érzés lesz majd, amikor hazaérve belépnek az ajtón, fölém magasodnak és egymás szavába vágva mesélik a "havas" hét eseményeit, ...
A holnap az indulásé. Jó utat, fiúk! ;)
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése