Írország: The Nealeből Waterfordba 9. nap - Craggaunowen, Limerick, meg a kőkör

 Elérkezett a reggel, amikor ismét tovább indultunk, Írország déli része felé. Az utikönyvben pár sorban emlegettek egy szabadtéri, régészeti múzeumot, ami nagyjából útba is esett, és a fura, nyelvtörőnek is beillő nevével nekem mindenképp vonzó célnak tűnt. Így aztán ismét bepakoltunk a bérelt autó csomagtartójába mindent, búcsút mondtunk a Grainne's cottage-nak és a rendszeresen odalátogató macseknak, a ház kulcsát és egy kis doboz magyar bonbont a konyhaasztalra tettük és behúztuk magunk után a kőházikó ajtaját, hogy a kicsit borongós időben újabb felfedezendő helyek felé induljunk. 

A szokásos keskeny utakon tekergés után megérkeztünk egy pici, de szépen rendbentartott parkolóba, ahol az egyik oldalon néhány boci, a másikon pedig két unott csacsi legelészett. 

A parkoló ugyan nem volt aszfaltozott, de itt is kifogástalan állapotú wc tartozott hozzá, ahol a kézmosófolyadéktól a wc papírig minden felszerelés a rendelkezésére állt a látogatóknak. A skanzen felől elég hangos munkazaj hallatszott, kicsit el is gondolkoztunk, nem feleslegesen jöttünk-e el idáig, de aztán, mivel semmi nem mutatott arra, hogy zárva lenne, bementünk a kis házikóba, ahol egy kedves hölgy fogadott bennünket. 

Elmondta, hogy a lárma az éppen zajló helyreállítási munkák miatt van, mert egy-két vihar eléggé megtépázta az erdőt, ezt próbálják most rendbetenni, de a skanzen látogatható, nyugodtan járjuk körbe. Kaptunk angol és német nyelvű tájékoztató füzetecskéket és azt is megtudtuk, ha szeretnénk, a látogatás végén egy forró teát is ihatunk a virágmintás csészékből, ha kedvünk támad rá. 

Craggaunowen ötlete John Hunttól származik, aki a Sotheby's művészeti tanácsadójaként dolgozott. Ő vásárolta meg a földet és restaurálta az itt álló várat, majd elkezdte kialakítani a modern szabadtéri múzeumot.

A vár, amelyet 1550 körül John MacSioda MacNamara építtettet, klasszikus példája a lakótornyoknak, amelyekben az akkori földesurak laktak. A régi, gael társadalom összeomlása után a 17. században elhagyatottá vált és megrongálódott. A restaurálás a 19. század elején kezdődött, Tom Steele irányításával, és 1965-ben fejezte be John Hunt. A lakótorony belsejében az általa összegyűjtött antikvitások, régi használati tárgyak láthatók.

A torony tetejéről csodás kilátás nyílik a környékre, szóval egyáltalán nem csodálkozik azon az ember, hogy szerettek itt lakni.

A skanzennek része egy cölöpfalu is, ami egy vaskori település rekonstrukciója. Ezen a területen már a bronzkorban is voltak olyan települések, amelyekben egészen a 17. század végéig laktak. A "crannog" mesterséges sziget, amelyre cölöpházakat építettek. Az itt élők főleg állattartással foglalkoztak, a körbekerített szigetek pedig viszonylag nagy védelmet biztosítottak számukra. 

Az alapot több réteg kő, bokrok, fatörzsek és tölgyfák törzsei alkották, amelyeket a tó medrébe süllyesztettek. A homokkal és földdel borított deszkákból álló alapot faoszlopok tartották a helyén. A rózsafa kerítésen belül a lakók nádfedeles kunyhókat építettek. A szigeteket vájt kenuval vagy gátakon és hidakon keresztül lehetett megközelíteni.

Az akkori mezőgazdaságról sok írásos forrás tanúskodik, az állettenyésztés fontosságát jelzi például, hogy bármiféle cserekereskedelem viszonyítási alapja a fél tejelő tehén volt. A növénytermesztéshez először le kellett csapolniuk a lápos területeket. Vadászattal és gyűjtögetéssel is gyarapították a települések élelmiszerkészletét. A skanzenben nem csak az egykori termőföldet, hanem a farönkökből épített utat és az éléskamrának használt föld alatti vermet is rekonstruálták, mindenhol információs táblákról lehet megtudni, éppen milyen részen jár az ember. 

A település bekerített részén azt is láthattuk, hogy hogyan készültek régen a tálak. Egy fiatal férfi saját kezűleg építette meg - a régi forrásokat, illetve az interneten fellelhető információkat felhasználva - azt a szerkezetet, aminek a segítségével, a falapokból egyedi tálkákat gyárt, amiket aztán meg is lehet vásárolni, ha valaki szeretné. Egy darabig ottragadtunk előtte és néztük, hogy halad a hosszadalmas és aprólékos munkával, miközben igyekezett megválaszolni valamennyi kérdésünket.

St. Brendan, a tengerész, aki 583-ban halt meg, volt állítólag az első hajós, aki felfedezte az Ígéret Földjét. Már ha hinni lehet a 9. századból származó kéziratnak, amelyben megemlítik. Tim Severin 1976-ban ennek a kéziratnak és az ősi ír  hajónak, a "currach"-nak az alapján megépített egy bőrből készült hajótestet. Írország nyugati partjáról indult, több megállót közbeiktatott - az Aran szigeteket, a Hebridákat, a Feröer szigeteket, - majd téli pihenőt tartott Izlandon és végül bebizonyította, hogy lehetséges volt akkoriban eljutni Amerikába. A bőrből készült hajótest ugyanis sokkal jobban ellenállt a jeges tengernek, mint egy fából készült. A jég által okozott károkat  könnyebben ki tudták javítani egy újabb bőrdarabbal, míg ha egy fa szerkezet kap léket, a tengeren szinte javíthatatlan. 

Miután megtudtuk, hogy lehet, hogy nem is Kolumbusz volt, aki felfedezte Amerikát, vagy legalábbis nagy a valószínűsége, hogy már más is járt ott előtte, az erdőn keresztül visszasétáltunk a bejárathoz. Az erdő fái közül párat úgy alakítottak, ahogy régen is csinálták a településen lakók: A későbbi funkciójuknak megfelelően metszették, illetve "nevelték" az egyes fafajtákat. A gerendának szánt törzseket például egymástól nagyobb távolságra ültették, az oldalágakat pedig levágták.

A skanzen után tovább indultunk, hogy megnézzük Írország legnagyobb kőkörét, a Grange-t, de előtte tettünk egy kis kitérőt Limerickbe is, ahol  a King John's Castle várt ránk. 

A kastély építése 1212-ben kezdődött, Mason mester felügyelete alatt, aki nem csak építész és mérnök volt, de az ő feladatkörébe tartozott a helyszínen dolgozó iparosok felvétele és elbocsátása is. 

A viking fosztogatók a kilencedik század elején jelentek meg a Shannon torkolatvidékén. Limerick városának alapítását azonban általában 922-re datálják, amikor Thormodu Helgason viking vezér állandó támaszpontot létesített a King's Islanden, ez az a terület, ahol ma a King John's Castle áll. 

János király egy gyanakvó, bosszúálló uralkodó hírében állt. Ez késztette az angol bárókat a lázadásra és a Magna Carta megalkotására, amely megfosztotta Jánost hatalma egy részétől. A normann hódítás óta azonban ő volt Anglia első olyan királya, aki tudott angolul.

Érdeklődött az igazságszolgáltatás és a pénzügyi igazgatás iránt, és uralkodása alatt jelentős előrelépések történtek az államkincstár, az adózás és a katonai szervezet módszerei, valamint a városok számára biztosított kiváltságok terén. Ez megmagyarázza, hogy miért fektetett be olyan sokat Limerick városába, amely akkoriban távoli előőrsnek számított.

Miután a King John's Castle kiállításán megpróbáltuk feldolgozni a rengeteg információt, végre tovább indultunk a következő úticél felé. 

A kőkör a Lough Gur partján található, amely a 19. században vált igazán jelentőssé, amikor a tó szintje megsüllyedt és rengeteg lelet került felszínre. A leletek nagy része a dublini National Museumban, illetve a limericki Hunt Museumban látható, de a helyszínen is sok mindent meg lehet nézni. A látogatóközpont viszont elég nagy, nem is sétáltuk körbe a tavat, mert ahhoz lehet, több nap sem lett volna elegendő. Ennél a tónál rendezik meg minden év októberében a Storytelling Festivalt, ahol mesemondók mesélnek, színielőadásokat és gyerekprogramokat rendeznek. A tó másik oldalán található a Grange Stone Circle,  Írország legnagyobb, 4000 éves kőköre, amely a bronzkorban valószínűleg spirituális szertartások színhelye volt. 

A nap zárásaként még szerepelt a terveink között a Roc of Cashel is, de sajnos túl későn érkeztünk, így aztán csak kívülről csodálhattuk meg az elég lenyűgöző méretekkel rendelkező erődöt. 

Ezután várt még ránk egy kis utazás a következő szállásig, de végül szerencsésen megérkeztünk. Ráadásul nem csak kényelmes ágy és zuhany várt bennünket, hanem gyümölcs az asztalon, méz, lekvár, tojás és egyéb finomság a hűtőben, na meg a tökéletesen felszerelt apartman. 

Írország: The Neale -8.nap: Cliffs of Moher

 Mindenhol vannak olyan "must see" helyek, amire azt írják, ha ezt nem láttad, olyan, mintha nem is lettél volna ott. Alapból inkább a kicsi, felfedezendő dolgok érdekelnek, szeretek olyan helyekre eljutni, amiket fél mondattal említenek az utikönyvek, vagy teljesen véletlenül bukkanok rájuk, az adott utazásra készülve. De biztos nem hagynám ki Párizsban az Eiffel tornyot, vagy ugyanígy megnéztem Rómában a Colosseumot és a Pantheont is. Ráadásul a természet alkotta dolgok mindig vonzóak. Így természetes, hogy a Moher sziklák bekerültek az uticélok közé. 
Számítottunk rá, hogy a tengerparton, magas sziklákon sétálgatva erős lesz a szél, de ami a parkolóban, az autóból kiszállva fogadott, még így is eléggé letaglózott bennünket, majdnem szó szerint. Miután magunkra vettünk pulcsit, még egy pulcsit, meg kabátot, meg ami még akadt, úgy döntöttünk, először felsétálunk a sziklára, és csak utána nézzük meg a látogatóközpontot belülről. 

Messze nem jutottunk a lépcsőn felfelé, mert azonnal elénk tárult a képekről jól ismert látvány, a magas sziklák vonulata. Ráadásul megint mázlink volt, mert szép tiszta időt kaptunk, sem pára, sem esőfüggöny nem takarta el a szépségét.

Miután kifotózgattuk magunkat, jöhetett az audioguide, meg a lassú bandukolás felfelé a gyalogúton. És persze a látvány. Na meg a meglepetés, hogy odafönt nem is fújt annyira a szél - vagy csak az emelkedőtől melegedtünk át - így meg lehetett szabadulni pár pulcsitól, hogy az ember kevésbé hasonlítson a Michelin babához, miközben totyog felfelé. 

A Moher sziklák nagyjából 8 kilométer hosszan nyúlik végig Clare megye tengerpartján. A Burren Nemzeti Park leglátogatottabb része. Tiszta napokon 20-30 kilométerre ellátni, egészenaz Aran-szigetekig, a Galway-öbölig és Connemara hegyeiig. Mivel főleg üledékes kőzetből áll, rengeteg madár fészkel a keskeny teraszokon. 

A sziklák a nevüket a „Mothar” hegyfok-erődről kapták – amelyet a napóleoni háborúk idején, az 1800-as évek elején leromboltak, hogy helyet adjanak egy jelzőtoronynak. A „Mothar” szó régi gael nyelven azt jelenti, hogy „egy erőd romja”.

Jó pár filmből is ismerős lehet a helyszín, itt forgatták a Harry Potter és a félvér herceg egyetlen olyan jelenetét, amely nem Nagy-Britanniában készült, amikor Dumbledore és Harry a Moher sziklák barlangjában keresik a horcruxot. De ezek a sziklák láthatóak a Szökőhév (Leap Year) című filmben is háttérként, amikor a főszereplők az Aran-szigeteken vannak. Illetve a Paul Newman főszereplésével készült The Mackintosh Man című filmben is fontos szerepük van. 

Persze nem sétáltunk teljesen végig, nem terveztünk erre a napra hosszú túrát, így aztán visszafordultunk a szakasz legmagasabb részéről, hogy útközben tartsunk egy kis pihenőt és hozzájussunk némi energiához is a kis bódéban, a "The Hungry Veggie"-ben. Meglepő módon, nem csak én ettem meg jóízűen, hanem a többiek is, bár szóvá tették, hogy ez azért jócskán elmarad a "rendes" hamburgertől. Ami tény, de azt hiszem, nem is az a cél, hogy teljesen olyan legyen, plusz nem is lehet, hiszen ha nincs benne hús, miért is lenne ugyanaz, mint a húsos variáció. 

Amíg elkészült a hambink, pár mondatot beszélgettünk, megkérdezték, honnan jöttünk, kicsit félve válaszoltam, de szerencsére az atlétikai vb jutott eszükbe Magyarországról, és nem más lehangoló dolog. A rövid tízórai szünet után visszasétáltunk, hogy aztán ismét felfelé induljunk a másik oldalon, az O'Brien's Tower felé. 

A tornyot 1835-ben építette Cornelius O'Brien, Brian Boru, Írország első főkirályának leszármazottja. A helyi földbirtokos, Cornelius megelőzte korát, és úgy gondolta, hogy a turizmus fejlesztése a helyi gazdaság hasznára válik, és segít kihúzni a helyi embereket a szegénységből. A tornyot kilátóként használták a több száz látogató számára, akik már akkor is minden évben eljöttek a sziklákra, hogy megnézzék a lélegzetelállító kilátást. Tiszta időben átláthatunk az Aran-szigetekre: Inis Oírr, Inis Méain és Inis Mór. Balra nézve pedig láthatjuk az egész Liscannor-öblöt Lahinch-hel a távolban és Liscannor faluval az előtérben. Jobbra nézve pedig gyönyörű kilátás nyílik a Galway-öbölre.

Itt már nagyobb volt a tömeg, mint a másik oldalon, a gyalogúton, úgyhogy el is indultunk lefelé, hogy megnézzük a látogatóközpontban a kiállítást, ahol még több információt kaphattunk a természetvédelmi terület élővilágáról, az itt zajló madármegfigyelésekről, az időjárásról, és a központ építéséről. 

És itt olvashattunk John Philip Hollandról, aki közvetlenül az Atlanti-óceán partjainál, Liscannorban született 1841. február 28-án, parti őrtiszt apja és gael anyanyelvű anyja gyermekeként. Írország partjainál élve sok órát töltött a repülő tengeri madarak megfigyelésével és a repülés matematikai megoldásával. Megfigyelései és számításai révén olyan ismereteket szerzett az aerodinamika alapelveiről, amely messze megelőzte korát. Holland kifejlesztette az első tengeralattjárót, - amelyet hivatalosan az Egyesült Államok haditengerészete rendelt, - és az első Királyi Haditengerészet tengeralattjáróját. Holland már 1859-ben elkészítette első vázlatát egy tengeralattjáró tervéhez, amelyen utána soha nem változtatott radikálisan. 1873-ban Bostonba költözött és egy ideig egy mérnököket foglalkoztató cégnél, majd egy iskolában tanárként dolgozott. A bátyja révén kapcsolatba került a Feniánusokkal, akik révén megfogalmazódott az ötlet, hogy építsenek egy három ember befogadására alkalmas tengeralattjárót, amelyet a brit haditengerészet ellen bevethetnek. A New York-i Delamater Iron Works-ben épített Fenian Ram 1881 májusában indult útjára. 31 láb hosszú volt, 15 lóerős motor hajtotta, és 9 perc/órás sebességgel tudott haladni a víz felett, illetve 7 perc/órással víz alatt, 19 tonnát nyomott, és sűrített levegővel működő víz alatti ágyúval volt felfegyverezve.

Szétnéztünk még a kicsi üzletekben is, amelyek a parkoló mellett sorakoztak, mert a babagyűjtő-mániám miatt szerettem volna egy ír népviseletet viselő babát is. Azt ugyan nem találtunk, illetve ami volt pár, az nem igazán tetszett, de kis, zöldruhás koboldfigurákat igen. Ők beköltöztek hozzánk, házi koboldoknak. A leprechaun (írül: lucharachán/leipreachán/luchorpán) egy aprócska, természetfölötti lény az ír folklórban, és egyesek a magányos tündérek közé sorolják. Általában kis szakállas férfiaknak ábrázolják őket, akik kabátban és kalapban vesznek részt a huncutságokban. A későbbi időkben cipőkészítőként ábrázolták őket, akik a szivárvány végén egy arannyal teli edényt rejtettek el. Nem szabad összekeverni őket a sidhékkel és az Aos Sí-vel, akik sokszor gonoszak az emberekkel, míg a koboldok inkább csak huncutságokat és csínyeket követnek el. Régebben vörös ruhát hordtak, a mai manó megjelenésének legvalószínűbb magyarázata az, hogy a zöld egy hagyományos nemzeti ír szín.. A kalap a 19. századi Írországban még mindig elterjedt elavult divatstílusból származhat. Ezt általában az Egyesült Államokba érkezett ír bevándorlók viselték, mivel egyes Erzsébet-korabeli ruhák még mindig gyakoriak voltak Írországban a 19. században, jóval azután, hogy kimentek a divatból.

​Általában távol tartják magukat az emberektől, félve attól, hogy fogságba esik és az ember majd gazdagságot követel tőle a szabadsága fejében. Persze nem adja magát könnyen, állítólag két zacskót hord magánál, az egyikben egy ezüstshilling van, ami mindig visszatér a tulajdonosa pénztárcájába. Ezt adja azoknak a szegény rászorulóknak, akik sosem akarják elfogni. A másikban pedig aranyérme van, amit általában a szabadsága fejében szokott odaadni. Ahogy azonban átadja, az érme hamuvá, vagy levéllé változik, pontosan annyi idő alatt, ami elég a koboldnak, hogy eltűnjön.  koboldok között vannak a Cluricaun-ok, akik lopnak, csalnak, mindent magukkal visznek az éjszaka leple alatt. Kifosztják az emberek éléskamráját, borospincéjét és nyomtalanul eltűnnek. Az, hogy hiszünk-e bennük, vagy sem, igazából mindenki saját döntése. De nem árt elővigyázatosnak lenni, sosem tudhatja az ember. 
A szállásra visszaérve ma este is volt egy látogatónk, na persze nem kobold, csak a szomszéd ház négylábúja.