Írország: The Neale -8.nap: Cliffs of Moher

 Mindenhol vannak olyan "must see" helyek, amire azt írják, ha ezt nem láttad, olyan, mintha nem is lettél volna ott. Alapból inkább a kicsi, felfedezendő dolgok érdekelnek, szeretek olyan helyekre eljutni, amiket fél mondattal említenek az utikönyvek, vagy teljesen véletlenül bukkanok rájuk, az adott utazásra készülve. De biztos nem hagynám ki Párizsban az Eiffel tornyot, vagy ugyanígy megnéztem Rómában a Colosseumot és a Pantheont is. Ráadásul a természet alkotta dolgok mindig vonzóak. Így természetes, hogy a Moher sziklák bekerültek az uticélok közé. 
Számítottunk rá, hogy a tengerparton, magas sziklákon sétálgatva erős lesz a szél, de ami a parkolóban, az autóból kiszállva fogadott, még így is eléggé letaglózott bennünket, majdnem szó szerint. Miután magunkra vettünk pulcsit, még egy pulcsit, meg kabátot, meg ami még akadt, úgy döntöttünk, először felsétálunk a sziklára, és csak utána nézzük meg a látogatóközpontot belülről. 

Messze nem jutottunk a lépcsőn felfelé, mert azonnal elénk tárult a képekről jól ismert látvány, a magas sziklák vonulata. Ráadásul megint mázlink volt, mert szép tiszta időt kaptunk, sem pára, sem esőfüggöny nem takarta el a szépségét.

Miután kifotózgattuk magunkat, jöhetett az audioguide, meg a lassú bandukolás felfelé a gyalogúton. És persze a látvány. Na meg a meglepetés, hogy odafönt nem is fújt annyira a szél - vagy csak az emelkedőtől melegedtünk át - így meg lehetett szabadulni pár pulcsitól, hogy az ember kevésbé hasonlítson a Michelin babához, miközben totyog felfelé. 

A Moher sziklák nagyjából 8 kilométer hosszan nyúlik végig Clare megye tengerpartján. A Burren Nemzeti Park leglátogatottabb része. Tiszta napokon 20-30 kilométerre ellátni, egészenaz Aran-szigetekig, a Galway-öbölig és Connemara hegyeiig. Mivel főleg üledékes kőzetből áll, rengeteg madár fészkel a keskeny teraszokon. 

A sziklák a nevüket a „Mothar” hegyfok-erődről kapták – amelyet a napóleoni háborúk idején, az 1800-as évek elején leromboltak, hogy helyet adjanak egy jelzőtoronynak. A „Mothar” szó régi gael nyelven azt jelenti, hogy „egy erőd romja”.

Jó pár filmből is ismerős lehet a helyszín, itt forgatták a Harry Potter és a félvér herceg egyetlen olyan jelenetét, amely nem Nagy-Britanniában készült, amikor Dumbledore és Harry a Moher sziklák barlangjában keresik a horcruxot. De ezek a sziklák láthatóak a Szökőhév (Leap Year) című filmben is háttérként, amikor a főszereplők az Aran-szigeteken vannak. Illetve a Paul Newman főszereplésével készült The Mackintosh Man című filmben is fontos szerepük van. 

Persze nem sétáltunk teljesen végig, nem terveztünk erre a napra hosszú túrát, így aztán visszafordultunk a szakasz legmagasabb részéről, hogy útközben tartsunk egy kis pihenőt és hozzájussunk némi energiához is a kis bódéban, a "The Hungry Veggie"-ben. Meglepő módon, nem csak én ettem meg jóízűen, hanem a többiek is, bár szóvá tették, hogy ez azért jócskán elmarad a "rendes" hamburgertől. Ami tény, de azt hiszem, nem is az a cél, hogy teljesen olyan legyen, plusz nem is lehet, hiszen ha nincs benne hús, miért is lenne ugyanaz, mint a húsos variáció. 

Amíg elkészült a hambink, pár mondatot beszélgettünk, megkérdezték, honnan jöttünk, kicsit félve válaszoltam, de szerencsére az atlétikai vb jutott eszükbe Magyarországról, és nem más lehangoló dolog. A rövid tízórai szünet után visszasétáltunk, hogy aztán ismét felfelé induljunk a másik oldalon, az O'Brien's Tower felé. 

A tornyot 1835-ben építette Cornelius O'Brien, Brian Boru, Írország első főkirályának leszármazottja. A helyi földbirtokos, Cornelius megelőzte korát, és úgy gondolta, hogy a turizmus fejlesztése a helyi gazdaság hasznára válik, és segít kihúzni a helyi embereket a szegénységből. A tornyot kilátóként használták a több száz látogató számára, akik már akkor is minden évben eljöttek a sziklákra, hogy megnézzék a lélegzetelállító kilátást. Tiszta időben átláthatunk az Aran-szigetekre: Inis Oírr, Inis Méain és Inis Mór. Balra nézve pedig láthatjuk az egész Liscannor-öblöt Lahinch-hel a távolban és Liscannor faluval az előtérben. Jobbra nézve pedig gyönyörű kilátás nyílik a Galway-öbölre.

Itt már nagyobb volt a tömeg, mint a másik oldalon, a gyalogúton, úgyhogy el is indultunk lefelé, hogy megnézzük a látogatóközpontban a kiállítást, ahol még több információt kaphattunk a természetvédelmi terület élővilágáról, az itt zajló madármegfigyelésekről, az időjárásról, és a központ építéséről. 

És itt olvashattunk John Philip Hollandról, aki közvetlenül az Atlanti-óceán partjainál, Liscannorban született 1841. február 28-án, parti őrtiszt apja és gael anyanyelvű anyja gyermekeként. Írország partjainál élve sok órát töltött a repülő tengeri madarak megfigyelésével és a repülés matematikai megoldásával. Megfigyelései és számításai révén olyan ismereteket szerzett az aerodinamika alapelveiről, amely messze megelőzte korát. Holland kifejlesztette az első tengeralattjárót, - amelyet hivatalosan az Egyesült Államok haditengerészete rendelt, - és az első Királyi Haditengerészet tengeralattjáróját. Holland már 1859-ben elkészítette első vázlatát egy tengeralattjáró tervéhez, amelyen utána soha nem változtatott radikálisan. 1873-ban Bostonba költözött és egy ideig egy mérnököket foglalkoztató cégnél, majd egy iskolában tanárként dolgozott. A bátyja révén kapcsolatba került a Feniánusokkal, akik révén megfogalmazódott az ötlet, hogy építsenek egy három ember befogadására alkalmas tengeralattjárót, amelyet a brit haditengerészet ellen bevethetnek. A New York-i Delamater Iron Works-ben épített Fenian Ram 1881 májusában indult útjára. 31 láb hosszú volt, 15 lóerős motor hajtotta, és 9 perc/órás sebességgel tudott haladni a víz felett, illetve 7 perc/órással víz alatt, 19 tonnát nyomott, és sűrített levegővel működő víz alatti ágyúval volt felfegyverezve.

Szétnéztünk még a kicsi üzletekben is, amelyek a parkoló mellett sorakoztak, mert a babagyűjtő-mániám miatt szerettem volna egy ír népviseletet viselő babát is. Azt ugyan nem találtunk, illetve ami volt pár, az nem igazán tetszett, de kis, zöldruhás koboldfigurákat igen. Ők beköltöztek hozzánk, házi koboldoknak. A leprechaun (írül: lucharachán/leipreachán/luchorpán) egy aprócska, természetfölötti lény az ír folklórban, és egyesek a magányos tündérek közé sorolják. Általában kis szakállas férfiaknak ábrázolják őket, akik kabátban és kalapban vesznek részt a huncutságokban. A későbbi időkben cipőkészítőként ábrázolták őket, akik a szivárvány végén egy arannyal teli edényt rejtettek el. Nem szabad összekeverni őket a sidhékkel és az Aos Sí-vel, akik sokszor gonoszak az emberekkel, míg a koboldok inkább csak huncutságokat és csínyeket követnek el. Régebben vörös ruhát hordtak, a mai manó megjelenésének legvalószínűbb magyarázata az, hogy a zöld egy hagyományos nemzeti ír szín.. A kalap a 19. századi Írországban még mindig elterjedt elavult divatstílusból származhat. Ezt általában az Egyesült Államokba érkezett ír bevándorlók viselték, mivel egyes Erzsébet-korabeli ruhák még mindig gyakoriak voltak Írországban a 19. században, jóval azután, hogy kimentek a divatból.

​Általában távol tartják magukat az emberektől, félve attól, hogy fogságba esik és az ember majd gazdagságot követel tőle a szabadsága fejében. Persze nem adja magát könnyen, állítólag két zacskót hord magánál, az egyikben egy ezüstshilling van, ami mindig visszatér a tulajdonosa pénztárcájába. Ezt adja azoknak a szegény rászorulóknak, akik sosem akarják elfogni. A másikban pedig aranyérme van, amit általában a szabadsága fejében szokott odaadni. Ahogy azonban átadja, az érme hamuvá, vagy levéllé változik, pontosan annyi idő alatt, ami elég a koboldnak, hogy eltűnjön.  koboldok között vannak a Cluricaun-ok, akik lopnak, csalnak, mindent magukkal visznek az éjszaka leple alatt. Kifosztják az emberek éléskamráját, borospincéjét és nyomtalanul eltűnnek. Az, hogy hiszünk-e bennük, vagy sem, igazából mindenki saját döntése. De nem árt elővigyázatosnak lenni, sosem tudhatja az ember. 
A szállásra visszaérve ma este is volt egy látogatónk, na persze nem kobold, csak a szomszéd ház négylábúja.