Nápoly - 2014.07.23.

Ezen a napon eléggé éreztük felkeléskor az előző éjszakai zenés műsor utóhatását, reggelinél néha nem is sikerült elsőre eltalálni a kávécsészével a számat. A nyűgös hangulat még akkor is tartott, amikor a recepcióra elsétáltunk és megérdeklődtük az ott ücsörgő fiatalembertől, hogy mégis hogy gondolták akkor pontosan ezt a dolgot az elcserélt, vagy másnak odaadott szobánkkal. Első nekifutásra odáig jutottunk el, hogy sajnos nem tud árengedményt adni, mert tegnap elfogadtuk a szobát, pedig tudtuk, hogy kisebb. Aztán mire harmadszorra is elmagyaráztam neki - olaszul! - hogy azért ezt lehet, hogy mégsem ennyivel kellene elintézni, valószínűleg eszébe jutott, hogy a booking.com-on utólag értékelést is lehet írni a szállásokról, ... na meg a szemem is egyre jobban villogott közben ... szóval végül annyiban maradtunk, az első 3 napot csökkentett áron számolják és utána végre megkapjuk az eredetileg lefoglalt családi szobánkat, ... 

A reggeli amúgy finom volt, nagy választékkal, kellemes hangulatban, ... bár azt az igazi, olasz cappuccinot itt is eléggé hiányoltam. Tudom, a telhetetlenség ... na de ha már Olaszországban nyaralok, akkor miért ne kaphatnék???

Miután jól laktunk és a szobacserét is megbeszéltük, elindultunk a Circumvesuviana állomására. Ez a vasút a Nápolyi-öbölben közlekedik, megkerüli a Vesuvio-t, tehát nekünk ideálisnak bizonyult, ... idén a vulkán megmászását nem terveztük be, azt letudtuk két éve, de Nápolyban még várt ránk minimum egy megvalósulatlan álom. :)

A vonaton teltház volt már induláskor, pedig rengeteg állomás és 1 óra 20 perces utazás várt még ránk. Meg a zenélő, produkciójukért némi aprópénzt elváró potyautasok. Sorrento hegyvonulatáról alagutak sokaságán jutottunk el Nápolyig. Útközben azért láttam olyan lakónegyedeket, ahol nem szívesen élnék, sem a kosz, sem a zsúfoltság miatt. A Napoli Centrale-ra érkeztünk, a Piazza Garibaldira, ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt. Bevallom, nekem olyan érzésem volt, mintha most lett volna... A téren még mindig zajlanak a metrófelújítási munkálatok, elég nagy része le van zárva, de a közlekedőket ez úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja. Nápolyban amúgy is eléggé kaotikusnak tűnik ez az egész közlekedés dolog. :) Mindenki megy, amerre éppen akar, a piros lámpát alapvetően csak díszítőelemnek tekintik és szerintem kizárólag csak a külföldiek állnak türelmesen az út szélén, hogy megvárják az áramló kocsifolyam végét. Most is láttunk egy idős hölgyet, aki egyik lábán gipsszel, totyogva lelépett a járdáról az úttestre, - persze a gyalogosoknak volt piros a lámpa - az autók dudáltak, erre odapattant mellé egy fiatalabb nő, felemelte a kezét, leállította a forgalmat és teljes lelki nyugalommal átkísérte a tyúklépésben totyorászó mamit a másik oldalra. Az autósok meg szlalomoztak körülöttük. :)

A pályaudvar melletti könyvesboltban vettünk egy várostérképet - mert elfelejtettük, hogy ugyanezt megtettük két éve is és AZ a térkép valahol otthon bujdosott elfeledve ... és célirányosan elindultunk, hogy a két éve dédelgetett álmot végre megvalósítsuk. Mivel a cél eléggé messze lebegett, a séta közben tartottunk egy kis pihenőt is.

És végül odaértünk, ... a helyre, ahová két éve is el akartunk jutni, mert meg akartuk kóstolni a világhírnevet szerzett Margherita-t. A Brandiban. Mert a Brandi fogalom. :)

A modern pizza feltalálását a nápolyi Raffaele Esposito nevével kötik össze. Az 1780-ban alapított, ma Pizzeria Brandi néven működő "Pietro ... e basta cosí" sütödében dolgozott és 1889-ben a szavojai I. Umberto király és Margherita királyné látogatása alkalmából különleges pizzát készített. A pizza az olasz nemzeti színekben készült: zöld - bazsalikom, fehér - mozzarella, piros - paradicsom. Készítője a királynéról nevezte el. :)

 Napra pontosan két évvel az előző látogatásunk után, nyitás előtt, negyed egykor értünk oda, akkor még senki sem állt a pizzeria előtt, de kedvesen beinvitáltak bennünket. Mire leültünk egy asztalhoz, benépesedett a környék és nagyjából öt perc múlva mindegyik asztalnál vendégek ücsörögtek. A pizzeria nem nagy egyébként, a szűk kis utca egyik oldalán található a konyharész, a hatalmas kemencével, a másikon maga az éttermi része, ahol körülbelül tíz asztal áll.

Megrendeltük a pizzáinkat - én Margherita-t kértem, mi mást? - és vártunk ...

Aztán megérkeztek, mind a négyen, ŐK, a pizzák, mi nekifogtunk, ... és túlzás nélkül állíthatom, életem legfinomabb pizzáját ettem. Vékony, ropogós tésztával, friss bazsalikommal és mozzarellával, ahogy kell. :) Na persze, a capricciosa se nézett ki rosszul, azuram állítása szerint az is nagyon finom volt, meg is ettük az egészet, az utolsó morzsáig. :) 

A fiúk, okulva a múltkori sonkamennyiségből, prosciutto cotto-val kérték a sajátjukat, ami nem is bizonyult annyira töménynek, mint a crudo-s. :D

Ráadásul még zenei kíséretet is kaptunk az egészhez. Egy nagyjából hatvan év körüli úriember, gitárral a kezében végig nápolyi dalokat énekelt, amibe aztán a szomszéd asztalnál a családjával ücsörgő nagymama is beszállt, tehát amíg élveztük a pizza ízét, hangulatos duettel örvendeztettek meg bennünket. Úgy igazán, olaszosan. :)

A pizza után szükségünk volt némi sétára. Így búcsút intettünk a Brandinak és elindultunk a városon keresztül, kis kerülővel, a pályaudvar felé. 

Mivel nem rohantunk sehová - két éve egy napon akartunk eljutni a Brandiba és megnézni Caprit, és ez eléggé tempós városlátogatáshoz vezetett, - benéztünk a tengerparton fekvő erődbe is. Naná, hogy ott is találtunk néhány megmászni való lépcsőt. Viszont kárpótolt a tengerre nyíló, gyönyörű kilátás. "Találkoztunk" egy szoborral is. És mivel Veronában Júlia mellét nem sikerült megfogdosni, mert akkora tömeg állt sorban, hogy nem volt türelmünk kivárni, hát most bepótoltuk a dolgot. Igaz, nem Júliával, de ettől az apróságtól tekintsünk el. A szobor sem reklamált, csak a fejét fogta. :D

Utána kiderült, jobban jártam volna, ha befogom a számat. (Mondjuk ezt már máskor is megállapítottam, miért is van, hogy sosem tanulok belőle???) Ugyanis megnézve a Circumvesuviana nálunk lévő menetrendjét, megjegyeztem, hogy a következő, az egy "gyorsjárat", azaz nem áll meg minden megállóban, tehát megspórolna nekünk egy kis időt. Na, a pasik egyből felgyorsítottak, hogy akkor azt most érjük el. Igaz, még a város másik felén kóboroltunk, és direkt megegyeztünk, hogy idén aztán nem rohanunk, ... na de ... és akkor innentől próbáltam lépést tartani velük. Ami azért nem egy könnyű dolog, mivel alapból vagy 20-30 centivel rövidebb lábszerkezettel rendelkezem, mint bármelyikük. Mire a pályaudvarhoz értünk, enyhe ciklámen arcszínt produkáltam és minden pórusomból folyt a víz. De időben ott voltunk. Átrohantunk a jegyellenőrző kapun ... illetve ők hárman igen, én meg ottmaradtam, mert az automata benyelte a jegyemet és nem nyitotta ki a kaput. Tehát én álltam odakint, ők meg odabent. Már éppen fel akartuk adni, hogy ennyi, nem ezzel a járattal megyünk, amikor megjelent az egyik pályaudvari alkalmazott és átsegített az akadályon, a kezembe nyomva a jegyemet. 

Elértük a vonatot. A tömeg leírhatatlan volt. És a szerelvény is kicsit rozogább, mint a reggeli. De nem álltunk meg mindenhol, gyorsabban suhantak el az alagutak és megérkeztünk Sorrentoba. Visszasétáltunk a hotelbe, kitérővel a supermercatoba, kis rágcsáért, jutalmul. És mivel megérdemeltük, a hotel medencéjében végre lehűtöttük magunkat. Utána már jöhetett a fiúk esti kártyapartija, az üldögélés a narancs- és citromfák alatt, a szálloda négylábú "őrének" figyelő tekintete mellett. A pihenés. Mert másnap várt ránk Capri, a napfény szigete. :)

Irány Sorrento - 2014.07.22.

És eljött ez a reggel is ... amikor a cuccok ismét bekerültek a csomagtartóba, végigjártuk a szobákat még egyszer, nehogy ott felejtsünk valamit. Utoljára araszoltunk lefelé a meredek kis úton a recepció felé.

A szállást már előző este kifizettük, amikor kedélyesen megtárgyaltuk a tulajjal közben, hogy gyönyörű a hely, minden nagyon tetszett és igen, tudok egy kicsit olaszul ... Így aztán most már csak a kulcsot kellett leadnunk, mielőtt tovább indultunk volna. Elvben reggel 9-től lehetett a recepción intézni a hivatalos dolgokat ... ehhez képest zárt ajtóra leltünk, amikor odaértünk. Majd pár perc múlva előkerült a padlásról egy halkan dudorászó, a kezében (valószínűleg) benzines kannát lóbáló, középkorú olasz férfi, - aki a felületes benyomásaink alapján a gazdaság munkásai közé tartozott - neki elmagyaráztam, hogy mi tulajdonképpen mennénk már, de előtte leadnánk a kulcsot. Megkért, hogy várjunk, majd eltűnt a ház mögött. Amíg vártunk rá, fotózgattunk. :D

Aztán egyszer csak előkerült, lazán közölte, hogy "tre minuti", beült az egyik kisautóba, amivel az ott dolgozók közlekedtek és elhajtott. Mi meg vártunk. Aztán még egy kicsit vártunk, meg még egy kicsit. Újra bebizonyosodott, mennyire másképp kezelik az olaszok az idő fogalmát. Ami ugye relatív. :P Végül befutott a tulaj, kicsit ziláltan, nagy pocakján egy hanyagul felkapott pulcsival  - hamarosan újabb apró taggal bővül majd a "famiglia". Széles mosollyal átvette a kulcsot, még egyszer megkérdezte, meg voltunk-e elégedve és boldogan nyugtázta, hogy minden "meraviglioso" volt. Elköszöntünk, búcsúzóul kaptunk a lejárónál egy kis szivárványt és várt ránk az autópálya, Sorrento és a további kalandok.

Útközben azért megálltunk, muszáj volt egy kis lábmozgatós szünetet tartani. Az autópálya melletti Autogrillnél a szokásos nyüzsgés és tömeg, na meg a rengeteg gyönyörű leander fogadott.

Délután negyed háromra pedig meg is érkeztünk az újabb állomásra, Sorrentoba. Kiderült, kicsit megkavarták a dolgokat és hiába foglaltuk le majdnem egy éve a szobát - vagy éppen azért? - pillanatnyilag csak egy kisebbet tudnak adni, de három nap múlva miénk a másik. Beleegyeztünk, bár a szoba tényleg jóval kisebb volt, de úgy gondoltuk, arra pont elég lesz, hogy aludjunk ... Miután becuccoltunk, még bevállaltunk egy utat a belvárosba. Nagyjából 20 perc kényelmes sétával odaértünk. És mivel kopogott a szemünk, beültünk az első szimpatikus étterem teraszára. A Kontattoban megrendeltük az első pizzánkat, ... a "prosciutto crudo"-t választottuk, aminek az lett az eredménye, hogy a végén már leszedegettük róla a nagyon finom, ámde borzasztóan tömény sonkaszeleteket, mert nem nagyon bírtunk velük megbirkózni.

A vacsora után lesétáltunk a  kikötőbe, egyrészt, hogy információt gyűjtsünk, másrészt, hogy lemozogjuk az elfogyasztott kalóriákat. :) Mit mondjak, volt mivel ... a lépcsősor itt sem maradt el. :D Elvégre a sziklák tetejéről valahogy le kellett jutnunk. És az autóknak is. tehát a szűk kis utcában, a kanyar előtt jött a jellegzetes dudálás, hogy jelezzék egymásnak, hogy éppen egy nagyobb jármű közeledik, szóval a szembejövő jobban teszi, ha odafigyel. :)

A kikötőben pedig ott várt ránk a tenger. Az illata. A hajók. A szél. A tömeg, a kirándulásokról visszaérkező turistacsoportok, ... a parton állomásozó, készenlétben lévő mentőautók, ... a dudáló, kanyargó buszok, szóval a szokásos kavarodás. És a gyönyörű kilátás. A sziklaszirteken egyensúlyozó hotelek.

Rábukkantunk egy egész macskakolóniára is. Ot heverésztek és kergetőztek a parti sétány egyik füves részén. Valószínűleg mindig akad ennivalójuk, a kikötő hajókból mindig jut egy kis hal, de a turisták zsákjaiból is előkerültek a maradékok.

A felfedezőút után visszacaplattunk a lépcsősoron, ami után a séta  a hotelig már meg sem kottyant. Gondoltuk, a hosszú autózás, meg a fárasztó nap után időben lefekszünk, kipihenjük magunkat a másnapi nápolyi út előtt. Nem igazán úgy alakult a dolog, ahogy terveztük. A szobánk a medencére és a bárra nézett, ahol aznap este zenés műsor volt soron. Egy pasi énekelt, saját magát kísérte, igazából nem is csinálta rosszul, de aznap este eléggé nyűgösnek éreztem magam. Amikor éjjel 11 óra körül a Ponyvaregény slágerét kezdte el játszani, nekem elsőre nem a híres táncjelenet jutott eszembe, hanem az örökzölddé vált mondat: "Puska kellett volna, b...meg" ... aztán jött az "I will survive", ahol csak annyit tettem hozzá, ha így folytatja, nem sokáig sikerül neki ... és végre a ráadásokon is túljutottunk és éjfél körül elérkezett az a gyönyörű pillanat, amikor elhangzott az a csodás szó, "arrivederci" ... és jöhetett az álom, az enyhet adó. :)