Krakkó - Wawel (2017.07.17.)

Reggel nagyjából fél óra azzal telt, hogy próbáltuk eldönteni, elinduljunk-e az eredeti terv szerint Krakkóban városnézésre, vagy válasszunk valami olyan programot, ahol az esetleges esőtől is védve vagyunk. Ráadásul abban sem nagyon voltunk biztosak, hogy a Wawel végül is nyitva van aznap, vagy nincs. Ahány helyen megnéztük, annyiféle variációt találtunk. Később kiderült, hogy nagyjából mindegyik helytálló volt, csak nem éppen úgy, ahogy mi gondoltuk. 

A reggeli és némi tipródás után aztán csak elindultunk egy nagyobb lélegzetű sétára. Az eső is elvonult, az ég is kezdett kiderülni, szóval semmi sem tántoríthatott el bennünket a Waweltől. Vagy majdnem semmi ...

Ismét átsétáltunk a Visztula másik oldalára, aztán úgy döntöttünk, közvetlenül a parton megyünk el a vár felé.

A híd lábánál és a vár alatti részen is láttunk olyan területeket, ahol a vadvirágokat nem irtották ki és helyettesítették városi gyeppel, hanem meghagyták teljes pompájukban. Ráadásul a kevésbé botanikus hajlamúak kedvéért még tájékoztató  táblácskákat is kitettek a virágtenger mellé. Igaz, csak lengyelül, de ez a tudásra szomjas elvetemülteket úgysem hátráltathatja semmiben. És a mézvirágot nálunk már a pasik is simán felismerik, még növényhatározót sem kell a kezükbe venniük.

 Közben felfedeztünk egy háton fekvő disznót a Visztula közepén, amiről akkor fogalmam sem volt, mit keres ott. Aztán persze nem hagyott nyugodni a dolog, próbáltam utánanézni, de sokkal okosabb nem lettem. Az tény, hogy a lengyel konyhában fontos szerepe van a sertéshúsnak és mivel a szobor a zsidó negyeddel egy vonalban van, akár arra az időszakra is emlékeztetheti az embereket, amikor a krakkói állatkertben tenyésztett disznókat az akkori igazgató titokban becsempészte a gettóba, ... de biztos információim nem lettek a szoborral kapcsolatban. Úgyhogy a disznó-ügy tisztázása még folyamatban van.

 Aztán újabb rejtélyes figurákba botlottunk, most a hídon, amelyik lábánál végül elkanyarodtunk az óváros, illetve a Wawel felé.

A Wawel dombon már a 11. században is állt egy román stílusú vár, amit később, a 14. században Lokietek Ulászló és Nagy Kázmér idején gótikus, majd egy tűzvész után reneszánsz stílusban építettek újjá. Fénykorát Öreg Zsigmond idején élte, akkoriban Európa legszebb királyi rezidenciái közé tartozott.

A külső udvarra belépve persze azonnal elcsábítottak a kertben lévő virágok. Amíg a pasik utánanéztek a jegyvásárlásnak, én virágról virágra haladva fotózgattam, és csak utána foglalkoztam az épületekkel.

Ezen a ponton derült ki, hogy valamennyi tájékoztatónak igaza volt, amit a nyitvatartással kapcsolatban olvastunk. Ugyanis a vár egy része valóban zárva volt aznap, illetve voltak olyan helyek, ahová már a nyitás után egy órával elfogyott az összes jegy. Így aztán leültünk egy padra és az útikönyvből tartott felolvasás segítségével tettünk egy képzelt sétát azokon a részeken, ahová esélyünk sem volt bejutni. Persze teljesen nem adtuk fel, tettünk egy kört az udvaron, bementünk a székesegyházba, ahol sajnos fotózni nem lehetett, de láthattuk Szent Hedvig szarkofágját, több híres uralkodó, és Chopin síremlékét is.

Hedvig Nagy Lajos magyar király lánya és Jagelló Ulászló felesége volt. Számos legenda fűződik a nevéhez, nagy népszerűségnek örvendett uralkodása alatt a lengyelek körében. Nagyon fiatalon, 25 évesen halt meg, gyermeke születése után. Koronázási ékszereit felajánlotta a Jagelló Egyetem újjáalapítására. A teológiai kar megalapításának 600. évfordulóján II. János Pál pápa avatta szentté.

Átlépve Pál apostol híres szavai alatt ("Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?") bejutottunk a vár belső udvarára.

A fal felső részén még épségben megmaradtak az eredeti, 16. századi freskók.

Kicsit megpihentünk, valahogy úgy éreztük, ránk fér az ücsörgés. Miközben a belső udvaron ide-oda mászkáló turistákat tanulmányoztuk, a kispasik újabb részeket olvastak át az útikönyvben. Én meg a mellettünk letelepedő olasz család beszélgetésére füleltem, kíváncsi voltam, mennyit sikerül megértenem belőle. A lényeget azért sikerült: a kamasz fiúk unták már, az apa szeme előtt az ebéd lehetősége lebegett, az anya pedig próbálta rávenni a csapatot a továbbhaladásra.Nem túl sok sikerrel ...

Úgy döntöttünk, zárásként utánanézünk, mi igaz a waweli sárkány legendájából. Valaha állítólag egy sárkány élt ugyanis a Wawel-domb mélyén. Mivel elég jó étvággyal rendelkezett, a környéken lakó emberek kénytelenek voltak az állataikat feláldozni, ha nem akartak a sárkány vacsoraasztalára kerülni. A szörny azonban így is kedvet kapott néha egy-egy szűzlányhoz. Végül Krakkó alapítója, Krakus herceg felajánlotta fele királyságát és leánya kezét annak, aki megszabadítja a várost a sárkánytól. Egy szegény cipészlegénynek sikerült ravaszul kijátszania a szörnyeteget. Egy birka belsejébe, amelyet áldozatul ajánlott fel a sárkánynak, ként tett. Miután a sárkány megette a birkát, a kén miatt gyomorégése lett, a Visztulához ment és addig ivott, míg egyszerűen szétpukkadt.

Mielőtt megvettük volna a jegyeinket a bejárat mellett álló automatából, tanulmányoztuk kicsit a folyamatot, hogyan is jutnak hozzá a sorban előttünk állók a belépést biztosító papírfecnikhez. Aztán az ajtóban álló lányok beengedtek az aprócska épületbe és indulhatott a tekergés lefelé a lépcsőn, a sárkány barlangjába.

A barlang bejárata a várban, kijárata a Visztula partján található. Ott áll Bronislaw Chromy szobra is, az időnként valódi tüzet okádó sárkány.

A turisták - főleg a gyerekek - előszeretettel másznak fel a sárkány mellé, hogy a szoborral együtt fotózzák le őket. Mivel a tűzokádás teljesen váratlanul következik be, adódnak olyan helyzetek, amikor nem éppen mosolygós képek készülnek. Akkor is éppen így történt, amikor mi kiléptünk a barlangból. A sárkány mellett ücsörgő kislány úgy megijedt a hirtelen tüzet okádó sárkánytól, hogy bömbölve, kezét nyújtogatva akart minél gyorsabban elszabadulni a szörnyeteg közeléből.

A Wawelt magunk mögött hagyva, egy darabig a Visztula partján sétáltunk tovább az óváros felé, rácsodálkozva a hírességek folyamatosan gyülekező kézlenyomataira. 

... és mivel eléggé megéheztünk, a főtér éttermei felé vettük az irányt, de ez már legyen egy másik beszámoló ...

Nyaralás, de nem olasz ...

... ez a nyaralás egy elmaradt "őszölés". Ugyanis már tavaly ősszel terveztük ezt az utat, de akkor végül nem jött össze. Így aztán most nem a (lassan már szokásos) olasz felfedezőkörutat folytattuk, hanem egy rövidebb lélegzetű kirándulást szerveztünk, ráadásul ellenkező irányba. Azaz eltöltöttünk nagyjából 5 napot Lengyelországban. 

Mondanom sem kell, az indulás előtti napon legyártottam némi harapnivalót, apró fasírt, sült hús, sajtos rúd, meg piskótatekercs képében. Szokás szerint apartman szállásunk volt, oda meg egy kicsit szeretek előre felkészülni, ne azzal teljen a nyaralás fele, hogy főzőcskézek. Nem mintha nem mennénk el étterembe, meg ide-oda enni, de hát tartalék mindig kell. 

Volt bennem némi fura érzés az egésszel kapcsolatban. Egyrészt, mert nagyjából negyven éve, vagy kicsit több is talán, voltam már Krakkóban. De körülbelül annyira emlékszem az egészből, hogy hideg volt, meg hogy ott kaptam az első babát, ami aztán beindította a gyűjtési lázat, ami meg azóta is tart. A gyűjtemény az évtizedek alatt eléggé megsokasodott és nemzetközivé vált, az akkori emlékek meg teljesen elhalványodtak, csak egy-két régi fotóról tudom, hogy arrafelé is jártunk. Másrészt meg akartuk nézni  Auschwitz-Birkenaut is, ... de erről majd inkább akkor, amikor elmesélem, milyen volt.

Mázlinkra a távolság nem volt akkora, mintha Rómába indultunk volna, elvégre Krakkó csak pár száz kilométer. De kevésbé mázlinkra, teljesen autópálya mentes útvonal. Garantáltan sok településsel és ebből kifolyólag megközelítőleg 50 kilométer per órás átlagsebességgel. Lelkiekben felkészülve a sétakocsikázásra reggel hét után pár perccel el is indultunk. Még itthon elsuhantunk pár napraforgótábla mellett, ...

Donovalytól nem messze egy ideig egy mezőgazdasági gép kerékméreteit csodálhattuk, ...

... és mivel itt már nem élvezhettük a magyar rádióadók zenei kínálatát, áttértünk először Gábor retro válogatására. Amíg álmodtam, hogy vakít a fény, tombol a nyár e földtekén, addig nem is volt nagyobb gond. Mivel általában nem tudok normális testhelyzetben ülni utazás közben, akkor sem jöttem zavarba, amikor a szélvédőre került a lábam, bár a chardonnayt már régen nem iszogatom, sem asztalnál ülve, sem utazás közben.

De a nézését, meg a járását már nem biztos, hogy bárkinek is tanulmányoztam volna hosszú távon és valahol Csocsesznél végleg megroppant bennem valami. A kispasik is nagyjából ezen a ponton temetkeztek bele a saját telefonjukon a saját zenéikbe. 

Donovalyn áthaladva Gábor nosztalgiázott  kicsit azon, hány évvel ezelőtt járt ott síelni, a lengyel határon tartottunk később pár perc pihenőt, kiélvezve a nagyjából 14 fokos hűvös időjárás előnyeit, aztán Krakkóig meg sem álltunk.

Némi tekergés után - mert hát mikor máskor túrnák fel a fél várost és építkeznének rohamtempóban, ha nem most? - ráleltünk a Garden Cornerre, annak a bejáratára és már ott is találtuk magunkat egy apartmanház egyik lakásában, a tulajjal, aki lelkesen magyarázta, mit merre találunk meg a városban, ha elindulunk szétnézni. 

Az autót a mélygarázsban, a cuccainkat a lakásban hagyva, tettünk egy levezető sétát a hét órás autóút után. Elsőre persze pont nem a belváros felé indultunk, de így legalább rádöbbentünk, hogy a szállástól tényleg csak egy ugrásra található Oscar Schindler egykori gyára, amit mindenképpen be szerettünk volna illeszteni a terveink közé, de aznapra a jegy már elfogyott. Úgy döntöttünk, majd másnap, nem is gondoltuk, mennyire nem lesz ez egyszerű. De erről lesz még szó ...

Második nekifutásra, körülbelül 25 perc séta után, a Visztula egyik hídján keresztül, eljutottunk az óvárosig. 

Ez a rész teljesen le van zárva az autóforgalom elől, csak a kora reggeli órákban engedélyezik az áruszállítást is. Állandó a tömeg, rengeteg turista bóklászik, sétálgat, ücsörög és nézelődik. A főtéren (Rynek Glówny) folyamatosan repkednek és kunyerálnak a galambok, virágárusok árulják a portékájukat a standokon, sorakoznak a lovaskocsik, amelyekkel kisebb- nagyobb köröket tehetnek a turisták, meglehetősen borsos áron.

Körbesétáltuk a teret, nagyjából feltérképeztük, mi hol található, megnéztük kívülről a Posztócsarnokot, a Mária-templomot, az éttermeket és az árusokat.

Aztán leragadtunk a szappanbuborékokat gyártó és kergető gyerekek mellett.A nagyobbik kispasink szóvá is tette, hogy elég egyszerűen le lehet kötni a  szülei figyelmét, elég hozzá pár lebegő, szivárványszínű szappanbuborék és mi lelkesen lessük, meddig jutnak a tér forgatagában.

Aztán komótosan beslattyogott a képbe egy valószínűleg eléggé vénecske bernáthegyi is és némi forgolódás után letelepedett a buborékos csapat mellett.

Miután meguntuk a nézelődést, hátunk mögött hagytuk a teret és visszasétáltunk a szállásra.

Ahol kis fáziskéséssel megtaláltuk az útmutatót a faldekoráció segítségével, hogy is illene felosztani a szobákat és melyiket szánták szülői használatra.

Aztán persze a kispasik csaptak le rá, tehát miután kivigyorogtuk magunkat, az elkövetkezendő pár napra az ő felségterületükké vált a szoba.

Nyár, sunshine, home office ...

Ez a nap a lazaság jegyében telik, azaz csupán egy szál órám lesz, az is itthon. Tehát beterveztem mindenfélét. Erre azzal kezdtem a napot, hogy reggeli készítés közben röppályára állítottam a kenyérvágó kést, ami végül a bal lábam nagylábujján landolt, ... naná, hogy a hegyével lefelé. Mire sikerült előhalásznom a fertőtlenítőt, a kötszert, meg a ragasztót, a konyha nagyjából úgy nézett ki, mintha a darabolós gyilkos vezette volna le a felesleges dühét éppen. (Nem szoktam nézni a "Gyilkos elmék"-et, ááá ...)

Amúgy meglepően nagy mennyiségű, friss vér képes rekord gyorsasággal távozni az emberből még egy aprócska vágáson keresztül is. Egyébként nem nagyon bírom a látványát, tehát próbáltam még azelőtt ellátni magam, mielőtt a konyhakőre alélok, mint valami 18. századi hősnő. 

Most pedig lecipelem a padlástérből a varrógépet és nekilátok megvalósítani a mai ütemtervet. Bízom benne, az őrangyalom már felébredt és ügyel, az ujjamat ne rögzítsem a varrótűvel az anyaghoz. Mára elég volt a láb-lyuk. A körmeimet kihagynám a buliból. 

Napi pozitívként pár kép a reggeli kutyasétából, vadvirág dömping a burjánzó gazok közt:

 

Az ELMŰ, az áramszünet, a migrén és én :)

... mifelénk hetek óta olyan állapotok uralkodnak, mintha a Trónok harca utolsó óriásgyerekei játszadoztak volna és közben nem túl finoman feltépkedték volna a járdát, utcát, ezt meg azt. Illetve mostanra már kezd alakulni a dolog, de a klasszikust idézve: "valami van, de nem az igazi."

Na, a lényeg, hogy az ELMŰ valami földkábelt fektetett, meg időnként majdnem engem is, mert amikor - szokás szerint - utolsó pillanatban indultam itthonról és rongyoltam a megálló felé, hogy hamarabb fussak be, mint a buszom, vagy hazafelé botorkáltam félkómában az aznap letanított 6-8 órám után, ... nos akkor előfordult néhány alkalommal, hogy előadtam egy röpke, frissen megkomponált egyensúly visszanyerésére irányuló gyakorlatsort. Amúgy is híres - vagy inkább hírhedt??? - vagyok arról, hogy akár a tökéletesen sima és egyenes járdán is képes vagyok úgy lépni, hogy kimenjen a bokám, de most meg extra segítséget is kaptam hozzá ... 

A munkálatok technikai részleteiről fogalmam sincs és nem is igazán izgat a dolog,  illetve azt azért némi - szerintem jogos - felháborodással vettük tudomásul, hogy a szakik a tavaly totál újonnan megépíttetett, nem mellesleg tetemes összegbe kerülő kerítésünk alapzatát némileg átszabták és újradizájnolták a szerszámaikkal, meglyuggatták itt-ott a csákánnyal, majd a takarítási munkálatok során a "bobcates" sokagysejtes és kifejezetten udvariatlanul viselkedő egyén úgy akarta a sövényünkre lazán ráhányt több lapátnyi földet/sittet összegyűjtögetni, hogy oldalról letámadta a jármű kanalával a jobb napokat is megélt bokorsort és addig tolta befelé az egészet, míg már majdnem sikerült is gyökerestől kidöntenie ... mikor meg szóvá tettük, egyesült erővel, hogy talán ezt nem így kellene, akkor elhangzottak részükről a "ha nem tetszik, szedje ki maga", "mit pattog, újra lehet ültetni" és hasonló kedves javaslatok ... na ott borult a borjú bennünk is és némi heveny ordítozás, feljelentéssel fenyegetés után az illető "lejárt a munkaidőm" felkiáltással inkább elhúzott az ótvarba ... 

De igazából nem is ez a lényeg, hanem, hogy ma délelőttre az ELMŰ általános áramszünetet hirdetett meg, tájékoztató papírokat beszórva a postaládákba. Amiről amúgy tudtam, csak mire ma reggel felébredtem, elfelejtettem és féléber állapotban próbáltam az egészet újfent tudatosítani, közben küzdve egy jófajta migrénnel, ami alattomban, éjszaka lopakodott a fejem közelébe és amíg nem figyeltem, oda szépen be is költözött, hogy megédesítse a mai napomat. 

Miután a nyelvsulis kötelező kűrömet letudtam, hazafelé azzal próbáltam életben tartani magam, hogy majd akkor jóóól teleengedem a kádat forró vízzel és kikúrálom magam a szaggató fejgörcsből ... aztán rájöttem, ha áram nincs, akkor meleg vizet sem fakaszthatok a csapból, úgyhogy ez a program, karöltve a fejmasszírozós hajmosással, kútba esett.

Következő alternatívaként felmerült bennem a meleg lakásban ágyban heverészés csábító ötlete, amivel kapcsolatban ismételten fellépett az áramhiány gondja, ugyanis anélkül fűtés sincs ... ha meg az nincs, akkor meleg se.

Gondoltam, ha már nem hevergetek, akkor megpróbálom fizikai munkával fellendíteni a vérkeringésemet, turbótempóban nekifogok lakást dzsuvázni ... de a porszívót se Frédi, vagy Béni tervezte, ergo, annak is kell a delej, hogy működjön ...

Gyorsan leküzdve eme hirtelen felindulást, kitaláltam, majd akkor végre jól leülök és kihasználva a holtidőt végre gyöngyözök kicsit, összehozok pár újabb karkötőt, láncot, egyebet ... ez a terv már-már sikerült volna, ha odakint nem uralkodott volna jótékony félhomály, a napot szemérmesen eltakaró felhők jóvoltából. És ami odakint félhomály, az idebent vakoskodás. Főleg áram nélkül. :)

Szóval pár főnixként feltámadó, majd azonmód hamvába hullt ötletem után végül engedtem a fejemben tomboló, csákányos manóknak és felszerelkezve pár takaróval befészkeltem magam a nappali heverőjére. A négylábú persze pont ezt a percet választotta, hogy kecsesen bekopogjon a teraszajtón, hogy már pedig ő most bejönne. Kikászálódtam, jó komornyik módjára ajtót nyitottam, beeresztettem, visszaomlottam. Őnagysága odajött, megszaglászott, adott egy vigasztaló, nyálas gyógypuszit, majd körbefordult háromszor a szőnyegén, mielőtt elhelyezte magát és jótékony, halkan hortyogós álomba szenderült. Megadva egyúttal nekem is erre a lehetőséget, ... amit azonmód ki is használtam. 

Hópihe királykisasszony ...

... két éves lett.

Közben azért történt egy-két dolog:

- ifjonti hevében felásta a fél kertet, lerágta a ház sarkáról a szigetelést, a gyújtóshalmot, a tó körüli fakerítést, szaletlit, virágcserepet, dédelgetett magnóliát, plusz néhány apróbb ezt, meg azt, na és az idegeinkből egy jó vastag köteget, 

- ezért volt olyan pillanat, amikor minden szeretetünk ellenére úgy éreztük, nem fog működni az a bizonyos együttélés és majdnem odáig jutottunk, hogy másfelé kell szerencsét próbálnia,

- aztán - mivel nem igazán jellemző ránk, hogy feladjuk és egy utolsó esély nélkül lemondanánk valakiről, - Ő is megkapta a magáét és pár hónap tanulás után mind a gazda, mind pedig négylábúja okosabban, ügyesebben hagyták el az "iskolapadot",

- persze azóta is rendszeresen próbálkozik, hogy megszerezze - a szerinte neki járó - falkavezéri posztot, mi meg rendszeresen elmagyarázzuk neki, hogy az hely mégsem őt illeti, ... eme társasjátékkal jótékonyan felpezsdítjük az amúgy tuti unalomba fulladó hétköznapokat is, 

- dominanciáját így kénytelen kiélni a séta közbeni - szukára nem túl jellemző, szorgalmas jelölgetéssel, vagy a ház és a kert őrzésével, amely mély hangú, torokból jövő morgásban, illetve a kerítés hosszában végigfutó, őrjöngéses hörgésben nyilvánul meg, ráhozva ezzel a frászt minden arra járó, gyanútlan emberszabásúra, fajtatársra, galambra, katicára, hangyára és egyéb élőlényre, 

- hiába okosodás és komolyodás, a leggyakrabban használt, sógornő szerint némi identitásválságot is okozó beceneve napjainkig a "majom" megszólítás, amellyel valamennyi családtag kedveskedik neki időnként, amikor éppen előadja önmagát,

- és ugyan még mindig elhangzik néha-néha a "kolbász lesz belőled" ikonikussá vált formulája, de ezt már senki sem veszi komolyan, főleg Ő nem, aki szépsége teljes tudatában heverészik néha az általam hetek alatt megvarrt, direkt neki készített rongyszőnyegén, amikor úgy dönt, megtiszteli köreinket egy királynői látogatással és eltölt a szobában velünk némi időt, hogy alattvalói tudatosítani tudják a klasszikus verssorok igazságtartalmát:

"Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!"