... és múlt heti ellenpontja

... khm ... a hétvége a pihenésé, ugyebár, ...

Tehát ...

- a "gyerek" szobája szétbombázva és egyelőre még az "egyre jobban szétszedjük" folyamat zajlik, a "rakjuk összefelé" helyett ... csiszolás, előkészítés, holnap festünk és ha végre kész lesz, csodáljuk ... meg várunk az ágyra, szekrényre, ami kell, addig meg földön alvás lesz, amikor éppen itthon tartózkodik, a matrac úgyis elég vastag ...

- kell valami ebéd, mert enni mindig kell, és attól, hogy az egyik pasi éppen nem tartózkodik itthon, a másik kettő még éhes lesz ...

- reggel a piacon beszereztük a  négylábú húskészletét és mivel ilyenkor általában nem csak egy napra vásárolunk neki, azt ki kell porciózni és be kell gyömöszölni a fagyasztóba ...

- amúgy magunknak is vettünk húst, ha már ott voltunk, akkor több adagot (bocs, nem eszem sokat ebből a fajta kajából, de vega még mindig nem lettem, ez van ...), szóval azt is el kell valahová tenni, mert nem vagyok (túlzottan) finnyás, de a magától elinduló, szagos-zöldes húsfélékre nem gerjedek ...

- délelőtt lezavartam egy kis németórát is, nehogy hétvégére kiessek a gyakorlatból ...

- elvitték a tortácskát, amit tegnap legyártottam ...

- a piacon mellesleg pár kiló zöldséget is összeszedegettünk, a házi ételízesítőm sajna eléggé elfogyott, szóval ma az is feldolgozásra vár ...

- a héten megint elmaradtam pár nappal a hőmérséklet-takaróban, szeretném magam utol érni  - mondjuk, ez nem a munka, hanem az élvezet kategóriát erősíti ...

- kicsit nem ártana az olasz szókincsemet is felturbózni, mert már baromira idegesít, hogy képtelen vagyok egy épkézláb mondatot összerakni szóban, mert alapszavak hiányoznak és valahol az agyam hátsó fertályában, az iszap mélyére süllyedve passzívkodnak ... és ebben az sem vigasztal, hogy a szövegértéssel viszont sem olvasott, sem hallott formában nincs problémám ...

Szóval pihenünk, csak a szokásos pörgés, ... de lesz idő jógára, meg talán némi futás is belefér, sőt, reggel, kihasználva a pillanatnyi esőmentes időszakot, a teraszon kávéztunk nyugisan, nem egy kortyban lenyelve, nem a nyelvünket összeégetve, hanem csak úgy, ahogy kell ... közben meg ráérősen körözött felettünk egy ragadozó, a főváros (majdnem) közepén ... (A kép kissé életlen és sötét, mert mire ráközelítettem, már régen máshol keringett, de azért egy fotóm lett róla.)

Szóval itt a hétvége, a negyede lassan el is telik. Viszont a következő kicsit hosszabb lesz, ... és ott lehet, arra is jut idő, hogy süssek magamnak egy tortát, amiből én is ehetek, (miután kiszámolgattam, menynire vékony az a szelet, ami belefér mindenféle szempontból az étrendbe ... ) aztán jól megünnepeljük, hogy már majdnem fél évszázadig eljutottam. :)

... lassú szombat ...

... az úgy volt, hogy a pasik ma elmennek a Mátrába, nyírnak füvet, tesznek-vesznek a nagyinál a  nyaralóban, én meg itthon maradok, tanítok egy kicsit, aztán lefoglalom magam, míg ők hazaérnek.

Aztán az lett, hogy egyetlen órám se maradt szombatra, mert vagy dolgoznak, vagy nyaralnak. Ráadásul reggel felébredve a nyakam még mindig - sőt, egyre jobban - be volt állva ... szerintem sikerült pár nappal ezelőtt úgy rendesen elfeküdnöm, és ugyan kenegetem, de még nem igazán lépett a javulás útjára ... na szóval kicsit darabos mozgású voltam reggel.  Azért még megreggeliztettem a két kisebb pasit, a korelnök meg gyorsan bekente a hátamban sunyin becsomósodott izmot, mielőtt bepattantak a kocsiba és elhúztak a hegyekbe. 

Hoppy eléggé nyomatékosan a tudtomra adta, hogy neki aztán mindegy, fáj-e nekem valami, vagy nem, de igazán elmehetnénk egyet sétálni, így aztán összeszedtem a kakazacsit, pórázt, lakáskulcsot és nekivágtunk, mielőtt még olyan meleg lesz, hogy ráolvadunk az aszfaltra. Rám egyáltalán nem jellemző módon teljesen eseménytelenül tettük meg a telepkört, út közben összefutottunk néhány négy- és kétlábú ismerőssel, de ezen kívül semmi említésre méltó sem történt. 

Hazaérve Hoppy kilefetyelt a táljából vagy három liter vizet, én lefőztem a kávét, kivánszorogtam a teraszra, lezuttyantam a hinta(ágy)székbe és miközben kortyolgattam az életemhez nélkülözhetetlen nedűt, azon gondolkoztam, hol is kezdjem a napot. Mire végiggondoltam, mit is terveztem. el is ment a kedvem mindentől. Tehát a kávéscsészét be-, a hőmérséklettakarót kivittem és úgy döntöttem, az egy hetes lemaradásból (amit az ausztriai nyaralás alatt szedtem össze, mert oda nem cipeltem el az egész doboz fonalat, meg a készülő takarót) bepótolok valamennyit, közben meg erőt gyűjtök a tennivalókhoz. Hátha ...

Nos, ihletet nem kaptam, de a jógához kedvet igen. Tehát lesöpörtem, majd felmostam a teraszt, míg felszáradt, azért a mosógépet megetettem egy adag ruhával és aztán azzal a jóleső tudattal, hogy ma már csináltam valami hasznosat, leterítettem a jógaszőnyeget a teraszon, bekapcsoltam egy kis kelta zenét és elkezdtem ráhangolódni. Mindaddig jól is haladtam, amíg egy kicsit nedves orr oda nem nyomult az arcomhoz, izgatottan vizsgálódva, vajon azért fekszem-e mozdulatlanul hanyatt már jó ideje, mert pihenek, vagy már fel is dobtam a pacskert közben. Miután én vihogógörcsöt kaptam, mert csiklandozott a bajusza, ő meg meggyőződött róla, hogy még élek, elégedetten mellém heveredett, gondolom, abból a célból, nehogy megfázzak a hűvös teraszkövön. Szerencsére hamar tudatosult benne, hogy én már pedig mozogni fogok, ergo ő se maradhat nyugton, ha mellettem fekszik, úgyhogy nagyjából fél perc múlva el is vonult, egyedül hagyva engem az ászanákkal.

Mivel ráértem, nagyjából másfél órát rá is szántam a jógára, közben próbáltam a nyakamat, meg a hátamat is kilazítani, elenyésző sikerrel. A végén bevetettem a mindent felülmúló hullapózt, az örök kedvencet, hogy az elvégzett gyakorlatok után kiélvezhessem a hatást. Sikerült is teljesen ellazulni, ráadásul némi hűsítő vízpermethez is hozzájutottam, a program szerint éppen elinduló locsolórendszer jóvoltából. Ami ugyan a teraszt nem locsolja, de a szél pont annyira támadt fel, hogy felém is hozott kicsit a vízből.
A zuhanyt követően még éreztem némi lelkiismeret furdalást, amikor a konyhába érve végignéztem a szekrényen, de először sajnos az ebédemet kellett kimérnem, celebrálnom és elfogyasztanom, mert éppen itt volt az ideje, hogy újabb adag táplálékhoz juttassam a szervezetem. Így a konyhaszekrény takarítása halasztást szenvedett.

Közben a mosógép végzett a dolgával, a teraszon kiteregettem a ruhát, ennyi elég is volt, hogy érzékeljem, hogy nem szeretnék ma már ott ücsörögni, mert a hőmérséklet kezd megint túlzott magasságokba hágni. Ettől kellő lendületet kaptam, hogy bekapcsoljam a klímát, majd átlényegültem gumiemberbe és bekentem a lapockám alá is lenyúló kritikus területet az izomlazító és gyulladáscsökkentő csodakrémmel. Most pedig ülök a (kintihez képest) kellemesen hűvös nappaliban és azon gondolkozom, filmet, vagy inkább sorozatot nézzek-e. Elvégre néha kell egy lazább napot is tartani, vagy nem?

Tappenkarsee

... ezt a tavat már tavaly ősszel kinéztük, csak akkor valahogy nem éreztük eléggé fittnek magunkat és igazából az elhatározás sem volt olyan erős, csak valamiféle halk hang kezdett motoszkálni a háttérben, hogy oda el kéne menni, mert olyan szééép ...

Úgyhogy az utolsó teljes napunkon felkötöttük a nyúlcipőt, ... akarom mondani felvettük a sportcipőket, pakoltunk némi enni-, innivalót, meg pár plusz pólót a hátizsákokba, behuppantunk a kocsiba és megcéloztuk a Jägersee utáni parkolót. Mert a Jägerseetől is el lehetett volna sétálni odáig, de valahogy sejtettük, hogy hazafelé örülni fogunk, ha a Schwabalmig lejutunk. 

Aztán vettünk egy nagy levegőt és elindultunk. Mivel nem vagyunk rendszeres túrázók, azért nagyjából sejtettük, hogy nem fogunk egy lendülettel a csúcsig gyalogolni, ergo a cél az volt, hogy szépen, lassan felérjünk a tóig, anélkül, hogy bárkit cipelni kellene közben, vagy utána. Az út eleje olyan igazi beetetős, lankás emelkedőként indult, fenyőerdőben, sejtelmes fényekkel, itt-ott váratlanul felbukkanó sziklákkal. Mintha valaha óriások játszadoztak volna a fák között, aztán megunva a bulit, ottfelejtettek volna pár kavicsot a gyűjteményből.

 Aztán szépen lassan felsejlett a fák között a valódi cél, ott fenn, a magasban, a hegycsúcsok mögött. Valahol. 

Így aztán gyalogoltunk, első akadályként át kellett kelnünk a lefelé zúduló patakon - még jó, hogy az átkelőnél kellő mennyiségű stabil kő gondoskodott arról, hogy ne kelljen rögtön az elején cuppogósra áztatni a cipőket.

Aztán jött a kanyargós emelkedő, némi pihenővel tarkítva. Szerencsére mindig akadt egy nagyobb kő, vagy egy padocska, ahol pár perc szünetet lehetett tartani. Közben persze tanulmányozhattuk a többi elszánt túrázót, akik között akadtak nagyon rutinosak, meg kevésbé azok, kisgyerekkel a hátukon kapaszkodók és dupla bottal magukat támogatók egyaránt.

Aztán, amikor már azt hittük, hogy mindjárt felérünk, szembe jöttek páran, akik jóval korábban indultak, mint mi és valami olyasmit hallottunk fél füllel, hogy még háromnegyed óra és akkor úgy gondoltuk, talán mégsem volt ez olyan jó ötlet, de végül mégsem adtuk fel, mert ha már idáig eljöttünk, akkor igazán meg kellene nézni azt a tavat, nem félútról visszafordulni.

Szóval vettünk még egy nagy levegőt és tovább indultunk, megmásztunk még pár (száz) métert, kanyarogtunk ide-oda, kapaszkodtunk felfelé meredeken és falépcsőkön, és egyszer csak közelebb került a csúcs, meg a remény, hogy elénk kerül végre  végre a tó.

A szembe jövők szájából elhangzott a "noch fünf Minuten" és néhány lépés után valóban kiszélesedett az átjáró és megláttuk a tavat, ami egyébként egy nagyobb hegyi tó, 1762 méterrel a tengerszint fölött, 1,14 kilométer hosszú és 360 méter széles, a legmélyebb pontján körülbelül 48 méter mély. A  Kleinarlbach látja el friss vízzel.

Egy monda szerint élt itt valaha a Wurmfelden egy sárkány, aki nagy pusztítást vitt végbe az állatállományban. A salzburgi hercegérsek vad- és halszállítói kitömték egy tehén bőrét mohával, és a gyomra helyére gyújtótűzport tettek. Aztán ezt a "tehenet" bedobták a tóba. A sárkány azonnal lenyelte a fél fogára sem elég falatot. A gyújtótűzpor pedig felrobbant, így szabadítva meg a környéken élőket a veszélyes bestiától. Bár a monda szerint a sárkány nem pusztult el, csak lemerült a tó mélyére, ahol azóta is rágja a sziklafalat. És ha egyszer sikerül átrágnia, a Tappenkarsee vize elárasztja Kleinarltalt egészen Wagrainig.

A tóparton továbbsétálva elértünk a Tappenkarseealmig, ahol szerencsére éppen felszabadult egy asztal, így némi Bockwursttal és Topfenstrudellel pótolhattuk a felfelé mászás során elhasznált energiát.

Mielőtt visszaindultunk, azért még a két legnagyobb "gyerek" belesétált a tó szélén a jéghideg vízbe, hogy megnézze, tényleg hideg-e. Közben a kispasik a tóparton gyűjtötték a lapos köveket, hátha "kacsázás" közben sikerül felzavarni kicsit a sárkányt.

 

Végül rávettük magunkat a visszaútra, magunk mögött hagyva a tavat, a sárkányt és a hegycsúcsokat.

Lefelé kicsit gyorsabban haladtunk, de azért néha itt se ártott megállni egy kicsit, pihentetni a térdeket, vagy csodálni a kilátást. Mire kora délután elértünk a parkolóig, már egyáltalán nem bántuk, hogy nem egészen a Jägerseetől indultunk a túrára. Valahogy nem tűnt túl vonzónak a hosszas séta, még akkor sem, ha azt a szakaszt már majdnem vízszintesen kellett volna megtenni.

Sasfészek ...

... ha már ugye a közelben van, akkor ezt is látnunk kell. Azaz kellett volna még ősszel, de akkor a szezon végén, az utolsó két napon annyira rossz idő volt, hogy hamarabb zártak, mert hiába takarították a felfelé vezető utat, nem merték elindítani a buszokat a hóátfúvások miatt. Szóval akkor eljutottunk a lenti múzeumig, meg is néztük a nagyon profin, látványosan kialakított kiállítást, aztán csináltunk a magasban éppen, hogy látszó Kehlsteinhaus-ról egy-két fotót és megbeszéltük, hogy legközelebb, ha erre járunk, feltétlenül megnézzük közelebbről is. 

Így aztán teljesen egyértelmű volt, hogy a nyaralás egyik napjának programja a Berchtesgadenbe tett kirándulás lesz. Mivel végre erre a napra napsütést, jó időt jósoltak, kicsit korábban keltünk, mint az mondjuk egy tipikus nyaralás esetén jellemző és a fél kilences nyitáskor már meg is vettük a jegyünket a buszra. Mert hogy a lenti parkolóból csak buszokkal lehet feljutni a hegy tetejére. Na meg gyalog, de az a variáció, elnézve a messze távolban felsejlő épületet, annyira nem vonzott bennünket. Akkor még volt hely bőven a parkolóban és egész elenyésző mennyiségű ember bóklászott a buszok körül. (Oké, a  fotón éppen senki sem látszik, de ez csak a látszat, mert azért három busz tele lett simán.)

Beszállás előtt kicsit gondolkodtam, melyik oldalra is üljek, hogy ne legyen egész úton halálfélelmem, - nem nagyon bírom ugyanis a magasságot, és mindig mikroméretűre zsugorodik a gyomrom a keskeny hegyi szerpentineken - , de aztán "lesz, ami lesz" alapon a jobb oldalt választottam, és amíg felfelé kanyarogtunk, igyekeztem a fotózással, meg videózással lefoglalni magam. Nagyjából sikerült is, kiszálláskor alig volt kocsonyás a térdem. A buszok 6,5 kilométer hosszan, 700 méter szintkülönbséget tesznek meg, az alig 4 méter széles, kanyargós úton. Mivel egymás mellett nem tudnak elmenni, rádión tartják a kapcsolatot és a lefelé jövő buszok az egyetlen szélesebb kiállón engedik el a felfelé jövőket. Az utat anno 13 hónap alatt építették, a költségek nem számítottak.

A Kehlsteinhaus Martin Bohrmann projektje volt, de a széles körben elterjedt legenda, miszerint Hitler az 50. születésnapjára kapta, nem igaz. Már 1928-tól bérelte itt a "Haus Wachenfeld"-et, a hatalomátvétellel azonban a szerény vidéki ház túl szűkösnek bizonyult, így aztán átépíttette, a munkálatok 1936-ig tartottak. Német, cseh és olasz munkások dolgoztak itt. A Kehlsteinhaus, az öt alagút, a felvonórendszer és az oda vezető út költségei akkoriban kereken 30 millió birodalmi márkába kerültek, ami ma nagyjából 130 millió eurónak felel meg. Hitler mellett Hermann Göringnek, Martin Bormann-nak és Albert Speernek is saját háza volt Obersalzbergben. A helyi lakosokat, akik generációk óta itt éltek, elüldözték.

A hely sokkal több lett, mint egy nyaraló. Berlin mellett a Birodalom második legfontosabb helyévé vált, ahol háborúról, békéről, holocaustról szőttek terveket és hoztak döntéseket. Az utazásunk előtt olvasott egyik magyar nyelvű beszámolóban az állt, hogy Hitler csak pár alkalommal járt itt, mert nem szerette a helyet, a tériszonya és a klausztrofóbiája miatt. Ez azonban nem igaz, kormányzásának majdnem egy harmadát, összesen majdnem 4 évet töltött el itt.

A csodálatos hegyvidéki helyszínt folyamatosan felhasználták propaganda célokra: Hitler, mint a néphez közel álló politikus, természetbarát, jó szomszéd, nagy államférfi és magányos látnok jelent meg a különböző felvételeken. Az ezzel kapcsolatos archív felvételeket, a dokumentációt, rengeteg fényképes anyagot a lenti parkoló mellett található múzeumban lehet megtekinteni.

Végleg 1944. július 14-én hagyta el a Sasfészket. Miután a berlini bunkerbe helyezte át a hadiszállását, megparancsolta, hogy minden ott hagyott személyes iratát, fontos aktát égessenek el. A háború utolsó heteiben sok magas rangú tisztségviselő, SS, és Wehrmacht tiszt, pártfunkcionárius menekült Berchtesgadenbe: többek között Hermann Göring, és a birodalmi kancellária vezetője, Hans-Heinrich Lammers is.

1945. április 25-én a britek bombázták a környéket és az épület nagy részét lerombolták, majd 1945. május 4-én amerikai és francia csapatok szállták meg. Az amerikai hadsereg 1947-től 1995-ig az Obersalzberg egy részét rekreációs célokra használta fel, teniszpályákat, sílifteket, golfpályát építettek.

A területen található legtöbb épületet lerombolták, az 1943 és 1945 között épült bunker és  Kehlsteinhaus kivételével. Az 1952-es szezontól kezdve az amerikaiak engedélyezték a Kehlsteinstraße és a Kehlsteinhaus turisztikai célokra való felhasználását. 1952. április elseje óta a Kehlsteinhaus étteremként működik.

 A buszmegállóból egy 3 méter belmagasságú, 124 méter hosszú alagút vezet a sárgaréz borítású, tükrökkel borított liftig, amely 41 másodperc alatt teszi meg a 124 méteres utat a hegy csúcsára. A liftet eredeti állapotában őrizték meg, a párnázott oldalüléseket a látogatók nagy száma miatt felhajtva tartják.

Fönt pedig gyönyörű kilátás, friss levegő és jókedvű pincérek fogadják az érkezőket. Na meg a szokásos Bockwurst, egy kis Käsekuchen,  Zwetschgenkuchen, de aki szeretne, ehet levest, vagy egytálételt is.

A Kehlsteinhaustól tovább lehet sétálni egy fentebb fekvő pontig, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a környékre. Itt ücsörögtünk egy darabig mi is és közben hallgattuk az "Edelweiss"-t, meg még jó pár klasszikust.

Aztán, mivel még sok időnk volt a busz indulásáig, amire a visszaútra regisztráltunk, úgy gondoltuk, lesétálunk inkább a gyalogúton a buszmegállóig és nem állunk sorban órákat a liftre várva. Ennek eredményeképpen lefotóztam a fél hegyoldalt, mert folyton újabb és újabb virágokba, növényekbe botlottam.

Aztán zárásképp a lefelé kanyargás a buszokon, a megkönnyebbülés, (részemről) hogy épségben leértünk, a tömött parkoló, ahol azonnal lecsaptak a helyünkre, amint elindultunk és az elégedettség, hogy másodszori nekifutásra végre ide is eljutottunk.