... Pocahontas ...

... avagy gyors átlényegülés, másodpercek alatt. :)
Az egész úgy kezdődött, hogy tegnap alapból eléggé dzsuva nap volt. Ha összességében utánaszámolok, minden esetre egyedül a délutáni tevékenységem volt hasznosnak, szórakoztatónak és pozitívnak mondható ... 
Aztán hazajöttem. Este meg ugye a négylábú csajunk az éhhalál határán sündörgött körülöttem. De mielőtt megszüntettem volna a kínjait, a tólakóknak vittem ki a rágcsát. Néztem egy kicsit őket, ahogy tülekednek a partközelben a zizi kinézetű halkajáért, majd összedobtam a kutya ennivalóját.
Lendületből kiléptem a teraszra ... és mivel agyilag zokniként nem tűnt fel, hogy az alatt a nagyjából egy perc alatt, míg én odabent kutyultam, odakint leszakadt az ég, a lendület vitt is tovább még két szupergyors lépést, majd úgy, ahogy kell, hanyatt is vágott a terasz kövén. Elvágódtam, na ... ahogy abban a bizonyos nagykönyvben megírták. 
Innentől igazából nincs meg másodpercről másodpercre minden, bár eszméletemet nem vesztettem afölötti örömködésemben, mekkora ügyességgel adtam elő az előre el nem tervezett "korcsolyaprogramot", természetesen korcsolya nélkül ... Felálltam, még mindig lendületből, meg is szédültem, ezt ellensúlyozandó belekapaszkodtam a kezem ügyébe eső teraszajtó félfájába ... a gond az volt, a függönyt is vele fogtam, ... le is téptem kábé a felét, nagy igyekezetemben, hogy talpon maradjak ... betámolyogtam a fürdőszobáig, kivettem a fejembe épült csatot a hajamból, megtapogattam a búrám hátsó felét, majd érzékeltem, hogy valami nem stimm, folyik ott a drága vérem ... irány a telefon, unokahug riasztása szomszédból (szegényre ráhoztam a szívbajt, az tuti, pedig telefonban meg se mondtam, minek kellene átjönnie kicsit ...) 
Jött. Keresett Betadint, nyugtatott, holott úgy érzem, ő is kellően idegesedett, miután azt is közöltem vele, hogy feküdni se jó és a szemem is erőst káprázik. Amúgy végre tényleg tudom, milyen az, amikor az ember "csillagokat lát"... Aztán befutottak a pasik az edzésről. Szóltam azuramnak, ne nagyon pihengessen, megyük kórházba. Elsőre nem nagyon vette komolyan. :) 
Kispasikat itthon hagyva, elhúztunk kórház iránt. (Amúgy meg, mindent megcsináltak, amit én szoktam, pöpec rend volt, mire hazaértünk. Unokahugival karöltve visszaakasztgatták az általam "dizájnolt" függönyt, a karateruhák is kikerültek a fogasra, cuccuk elpakolva, ... ilyenkor mindig megnyugszom, hogy nélkülem is simán elboldogulnak. :) Életrevalók. <3 )
Az első állomásunk nem volt jó választás, tovább irányítottak bennünket a Fiumei útra. Akkor még kicsit furán éreztem magam, a világ olyan rezgősnek tűnt ahogy kifelé néztem a fejemből, itt-ott felvillant néha a látóteremben néhány oda nem illő fénynyaláb. 
Aztán elkezdődött a várakozás. Amúgy relatíve hamar megúsztuk, csupán nagyjából két óra telt el az ücsörgéssel, kötözéssel, röntgennel, papírkiadással. De az alatt az idő alatt simán összeszedtem egy környezettanulmányra elegendő anyagot. Láttam csodákat. :D 
Az orvos majdnem pont akkor lépett le egy időre a kezelőből, amikor behívtak, de az asszisztens lazán fertőtlenített, lekezelt, bekötözött, tetanuszozott. Közben azt is közölte velem, nem vágja le a hajam a seb körül és örüljek, mert alapból ezt se kérdezni, se mondani nem szokták. És hogy nem kívánságműsor, meg nem fodrász, tehát nagyjából úgy szokott vágni, ahogy sikerül. Hálásan köszönetet rebegtem, hogy nem rajtam éli ki az idáig elfojtott hajszobrászi ambícióit. Mire idáig eljutottunk, a tetanuszt is megkaptam. Aztán elzavart röntgenre. Alig bírtam nyugodtan megállni, míg a koponyámat fotózgatták, mert az "álljon szembe, forduljon oldalra, ne mozogjon, nézzen előre" teljesen olyan hatású volt, mintha éppen rabosítanának. nagyjából és egészében a számmal ellátott, vonalkódos papírtábla hiányzott csak a kezemből. A csaj nem is értette, mit vigyorgok, mint a tejbetök. :D
Aztán vissza a kezelő elé, a várakozó, egyre csak szaporodó tömegbe. Jöttek ott mindenfélék. Bicegők. Fura kéztartásúak. Gyalog. Gurulós székben. Némelyeket díszkísérettel hoztak. Az egyik kísérő rendőr akkora volt széltében, mint én kétszer. Vagy háromszor. Váll- és felkarkörméretben simán túlteljesített minden eddigi, általam látott túledzett pasit. 
Aztán végre befutott a doki, nem tudni, a hiányzó időszakban merre járt. Megkaptam a papírkámat, igazolva, hogy tényleg elláttak, felhívta a figyelmemet, ha romlok állapotilag, akkor keressem fel a neurológus kollégát, majd elbocsátott, közölve, nyugodtan pihenjek rá a dologra, az sose árt. 

Levonva a következtetéseket:
-  a vizes teraszkő még mindig csúszik
- mielőtt kilépek a teraszra, nem árt lefékezni az ajtóban és megnézni, nem kezdett-e el szakadni az eső éppen
- a kutya a terasz kövéről is simán felnyalja a kajáját
- a tarkóra feltűzött haj letompítja a fejed csattanását a kövön
- viszont a feltűzéshez használt csat beleépül a fejedbe
- a sürgősségin  - ha éppen nem érzed magam halálközeli állapotban és alapból inkább csak jobban megijedtél, mint amennyire összetörted magad - simán elszórakozhatsz a tömegben felbukkanó érdekes alakok vizsgálatával
- a kamasz fiaid és a párod nagyon jól el tudnak szórakozni a fejeden pompálló kötés láttán - miután megnyugodtak, hogy nincs semmi komoly bajod - szóviccek tömkelegét képesek a nyakadba zúdítani. Így lesz Pocahontasból Pocakhontas. Utalva arra az igazán elenyészőnek mondható, hastáji, aprócska feleslegre, ami alig is látszik. :P Vagy mi. :D

 Na. És most vár a kiérdemelt hevergélés, ... legyetek jók, ha tudtok. Vagy éppen rosszak, ... ha akartok. ;)
Ja, és azt kihagytam, hogy a párod, igazi önfeláldozóként, még arra is képes, hogy éjszaka 11 után, mikor hazaértek, lefotózzon, nehogy megörökítetlenül maradjon, mennyire béna tudtál már megint lenni. :P

13

Legyünk stílusosak:

13 napom van még a közoktatás keretein belül.
13 tanítási napom.
13 napot töltök még azzal, hogy iskolai keretek között okítok. Vagy legalábbis próbálkozom vele. :P
Utána kicsit más irányba indulok, persze tanítani fogok, mert minek is választottam volna anno ezt, ha nem szeretném alapvetően pont ezt csinálni.
Azért szeretnék most iskolán kívül, mert még sokáig szeretném szeretni. A Tanítást. Így, "nagybetűvel".
Tehát belevágok.
Kicsit jobban a magam ura akarok lenni. Függetlenebb, önállóbb és szabadabb.
Nem mondom, hogy nincs bennem félsz, hiszen az általam választott variáció jóval bizonytalanabb, mint a mostani, lefixált, ... még akkor is, ha most is csak az évente, egy évre meghosszabbított szerződések voltak. 
De úgy érzem, muszáj.
Nem akarok pedagógus lenni.
"CSAK" némettanár. 
Köszönöm mindenkinek, aki talán nem örül, de megérti. És támogat. Meg attól még talán ugyanúgy kedvel. :) 
Legyetek jók, (vagy rosszak, ha éppen az esik jól) vigyázzatok magatokra. 
És ha éppen én kellek, csak keressetek. ;)

... sunday ...

... azaz vasárnap ... meg délelőtt. Meg főzök. Vagyis főznék. De idáig csak a saját lábam alatt voltam, vagy mi. Miután nagyjából fél liter olajjal síkosítottam a konyhakövet, mindezt egy laza mozdulattal, úgy érzem, le kell ülnöm kicsit és végiggondolni ezt a napot. :P 
De előtte még felhasználtam egy extra méretű tekercs konyhai papírtörlőt, letekertem, téptem, és csuszatoltam a fincsi, mindenhová befolyó jellegű olajfolyamot. A fene érti, hogy lehet ennyire sok fél liter? Tuti többszöröződik a térfogata, amint levegővel érintkezik. Nem vagyok idegbeteg. Teljesen visszafogott nyugodtsággal kezeltem a helyzetet. A számon is csak egy laza b...meg csúszott ki. És az agyam se durrant el.
Most megyek és nézem kicsit a halakat a kerti tóban, ahogy körözgetnek. Közben elmotyogom nekik, mennyire ügyes voltam. Ha nem  nagyon röhögnek ki, este enni is kapnak tőlem. :D

Legyen szép napotok! ;)

Ők ketten ...

... mert kettőre vagyok "hitelesítve" ...
... két pasi, kispasi, ... akik már simán túlnőttek rajtam és vigyorogva kérdezgetik, a szemük elé ernyőzött kézzel, körbeforogva: "Anya, hol vagy? Ja, ott lent?"
... akik csak úgy odajönnek, átölelnek és bölcs nyugalommal tűrik, hogy cuppanósakat nyomjak a nyakuk tövébe - mivel az arcukat már csak akkor érem el, ha lábujjhegyre állok. 
... akik, ha megkérem őket, vegyenek le a felső polcról valamit, mindig hozzáteszik:"Nézd, csak felnyúlsz, így és leveszed."
... akik olyan nagyon hirtelen, olyan nagyok lettek.
... akik napjában százszor dübörögnek le a lépcsőn és teszik fel a kérdést:"Süti van?"
... akik negyedóra leforgása alatt képesek eltüntetni egy tepsi forró kakaós csigát.
... akik olyan lendülettel jönnek be az ajtón, hogy beleremeg a ház.
... aki a legminibb pók kitessékelésére is engem kérnek fel.
... akik képesek rám bízni magukat, hogy kurtítsam meg a hajukat.
... aki soha (vagy majdnem soha) nem kérik ugyanazt ebédre, mert az egyik ezt nem eszi, a másik meg azt nem szereti ... de képesek kompromisszumot kötni, miattam.
... akik bölcs nyugalommal tűrik a gyöngy- és egyéb kreatív mániáimat és lelkesen ajánlják fel a porszívót, ha éppen hat kilónyi apró gyöngyöt szórtam szét a kövön.
... akik, ha éppen a harmadik poharat töröm össze fél órán belül, lazán csak annyit kérdeznek: "Anya, pakolsz?"
... akik minden adandó alkalmat megragadnak, hogy eleresszenek egy poént.
... akikkel nyáron, szakadó esőben kifekhetek a fűre és akikkel anno az összes pocsolyában végig lehetett tocsogni.
... akik ha távol vannak, nagyon hiányoznak.
... akik a legrosszabb napjaimon is megvigasztalnak, szavak nélkül. 
... akik úgy képezik a legfontosabb részét az életemnek, hogy engem is hagynak élni. 
... akiket nem tudom, mivel érdemeltem ki.
... akikre végtelenül büszke vagyok.
... akik miatt soha nem akartam "tökéletes"
lenni, csak azt szeretném, hogy tudják, szeretem őket.
... akiket a "világ minden kincséért sem" ...

... három ...

... egy ...

... régen volt, amikor elment. Azt hiszem, ha nem lennének a fotók, amiken időnként felbukkan, talán az arcára sem emlékeznék. Pedig már nem voltam olyan kicsi. És mégis. Fura emlékeim vannak vele kapcsolatban ...
Emlékszem, amikor egészen kicsiként ő vigyázott rám, hogy a kezembe nyomta a varrótűt, fogott egy darabka anyagot, rárajzolta a virágot és hagyta, hímezzem, ahogy akarom. Illetve dehogyis, mindig megkaptam az utasításokat, mit milyen színre, meg hogy "az milyen csúnya lett, nézd, maradj a vonalon" ... Emlékszem, egy csomó néni járt hozzá, vitték a készre nyomott mintával az abroszokat, kis szalvétákat, ezt, azt ...
Később, amikor már nagyobb voltam, sokszor "jártunk át a szlovákokhoz", mert ott nagyobb volt a választék anyagokból, hímzőcérnából, mindenféle titkos dologból, ami neki kellett ... meg persze olcsóbb is volt minden. Ilyenkor mindig kaptam én is valamit, cserébe a segítségért. :D Főleg mindenféle anyagokat, amiket aztán kedvemre szabhattam, varrhattam, variálhattam. De néha mást is. Például azt a karcsú, magas pezsgőspoharat, aminek a tetején körbefut az a masnivá kunkorodó, aranyszínű kis szalag, ... Az évek során elkopott a készlet, egy magányos pohár ácsorog a szekrényben, ...
Az utolsó megmaradt emlékem abból az időből való, amikor már nagyon beteg volt. A rák szétrágta a csontjait is, csak feküdt, egyedül a mosdóba sem tudott kimenni, de akarat még mindig akkora volt benne, sok embernek szétoszthatta volna azt az erőt. Ott ültem mellette, éppen senki más nem volt a szobában és az én makacs Mamuskám eldöntötte, hogy egyedül is megoldja ... felkelt, tett egyetlen elszánt lépést és azt hiszem akkor és ott rájött, innentől kevés az, hogy akarja, ... én szaladtam oda mellé, hogy megtartsam, míg Nagyapa beért a kiabálásomra ...
Elment, és vele az a hihetetlen erő is, ...

... kettő ...

... hét éve lesz, hogy Ő sincs. Ő, akivel soha nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, akivel annyira hasonlítottunk/hasonlítunk, hogy talán pont ezért nem lehettünk soha totális békében. Keménykezű volt, legalábbis én úgy éreztem, de mindent megtett azért, hogy nekünk jó legyen.
Volt, hogy hetekig tejbegrízt főzött minden áldott reggel, mert mi éppen azt akartunk enni.
A fürdéshez a tálcára "katonázott" kenyér-kolbász-savanyú ubi kombó ...
A kedvenc "járó-babámnak" titokban, saját kézzel készített ruhatár, a karácsony előtti utolsó éjszakán megvarrt, gyöngyökkel díszített, bársony estélyi, mert "jajj, Anya, hát miben fog szilveszterezni velem, elfelejtettem megírni a Jézuskának, hogy legyen neki valami olyan ruhája is" ...
A babagyűjtemény, amihez mindig kaptam egy-egy újabb darabot ... 
A szeretettel, törődéssel óriásivá nevelt, igazán eperízű eprek a kertben ...
A rengeteg könyv, amit felhalmozott, amiből mindig tudott egyet a kezembe nyomni, bármilyet is akartam olvasni ... a sulikönyvtár, a közös leltározás, katalogizálás, ...
A vitáink és véget nem érő morgolódások, ... mert soha, egyikünk sem engedett ...
És amikor ünnepélyesen kiosztottam neki a "legnormálisabb anyós" címet ... :D
Aztán a hír, hogy megismétlődik vele is ... hogy a sors ismét beint ... az akarat és az elszántság diadala éveken át, ... és a vége ... a szerintem túl hosszú leépülési időszak, ... a fájdalom, a tehetetlenség ...  a gyönyörű formájú, lakkozott körmei ... soha nem látott tengerpartot ...
A sokadik próbálkozás után megmaradt hibiszkusz, amit csak nekem akart adni ...
Délben hagyott itt bennünket, amikor megcsendültek a harangok ...

... három ...

Őt hívtam fel elsőként, amikor Anya elment. Neki sírtam el először, hogy "végre, ... most már vége ..."
Hozzá mentem be suliból hazafelé menet, nála ettem a világ legfinomabb kakaós csigáját.
Vele vesztem össze hatéves, öntudatos kiscsajként, hogy engem soha többet nem cipel el templomba és hogy soha többet nem vagyok hajlandó ugyanúgy felöltözni, mint az unokahugom ...
Neki vettem a legszebb liliomokat,tőle kaptam a legtöbb virágot ... tavaly nyáron a viaszvirág: " vidd el ezt, hátha nálad virágzik, én akármit csinálok vele fiam, csak a leveleket hozza ..."
Neki volt olyan igazi, finom mamaillata ...
Ő volt az, aki jól tudta, hogy mindegy, mit mond, úgyis a saját fejem után megyek, de azért minden egyes alkalommal elmondta, hogy mit is csináljak. "Te, szemtelen ..." - mondta mindig, de közben ragyogott a szeméből a szeretet.
Ő hímezte nekem a leggyönyörűbb terítőket, "ezt neked adom, ha már én nem leszek, jussak eszedbe ..."
Tőle búcsúztam, akkor, ott a kórházban, amikor elköszöntünk, és kértem, szedje össze magát, gyógyuljon, de rám nézett, és éreztem, hogy elfáradt, pihenne már ...
Őt sirattam meg sok-sok estén keresztül és miatta vettem a kezembe az évekkel ezelőtt kapott olvasót, hogy imádkozzak érte, ... mert Ő kérte ...
És ő az, akinek az ölelését érzem álmaimban ...

Holnap Anyák napja ... nefelejcs és piros liliom :)