... kávé ...

... általában egy olyan dolog, amit reggel nagy igyekezettel próbálok a számba - és nem mellé, bár néha előfordul eme sajnálatos eset is, de mivel minden cseppje kincs, nem hagyjuk, hogy veszendőbe menjen, rutinosan felnyalogatom az asztalról is, ... a földről ugyanis a kutya szokta, lehet, hogy csak azért, mert gyorsabb még a hajnali órákon, mint én ... - szóval igyekszem a számba öntögetni, hogy valamennyire kijussak a szokásos zombi üzemmódból és elinduljak a "normálisan működik, ergo nem hullajt ki mindent a kezéből, nem megy neki az ajtófélfának, becsukott ajtónak, nem borul el a lépcsőn" állapot felé. Ami nálam azért nem megy olyan könnyedén. Pedig próbálkozom, de igazán ... csak amikor valami álnok manó éjjel teletömi vattával a fejem, hogy reggel hiába rázogatom és pislogok, csak nem akar tisztulni a kép, akkor azért ez egy eléggé hosszadalmas és fájó folyamat. Persze előbb-utóbb én is eljutok a normálisan funkcionáló állapotba, mondjuk legkésőbb délután négy felé már teljesen éber vagyok és követem az eseményeket. Vagy valahogy így :D 

A kávé másrészt meg valami olyasmi, amit kortyolgatva simán elücsöröghetsz valakinek a társaságában. Miután megvetted az elkortyolnivalót. Ami valahogy sosem megy csak úgy, simán. Mert a szátok sarkában elmormolt marhaságokkal sikerül elérni, hogy mire sorra kerültök, már megállíthatatlanul vigyorogtok és kemény összpontosításodba kerül az is, hogy képes legyél relatíve normálisnak látszani, miközben megrendeled azt az egy szál cappuccinot. A sikeres vásárlást követi a helyszerzési akció. És ha végre letettétek a hátsótokat, akkor jöhet a kávézgatás, szünet nélkül. Ja nem, mégis van szünet. Egyrészt akkor, amikor az első pár korty szétégeti a szádat, a szájpadlásodat, a nyelvedet, meg a torkodat. (Ezt mindig eljátszom, pedig mindig megfogadom, hogy de legközelebb majd tuti türelmesebb leszek és én nem fogom, dehogyis ...) És akkor sem iszod, amikor éppen a szádat jártatod. Márpedig, ha mi összeülünk, akkor ez elég döccenőmentesen megy. A szájtépés. Meg a sztorizás. Meg a röhögés. A széles gesztikulálással kísért mesélés, magyarázás. Meg a röhögés. Meg megint a röhögés. És újra ... És ez tényleg olyan, mintha vérátömlesztést kaptál volna. Még akkor is, ha csupán röpke egy óra ... Kár, hogy ezt nem játszuk gyakrabban.

... időről-időre ...

... visszatérek a történethez. És megnézem sokadszorra is, és nevetek, sírok, izgulok, mintha nem láttam volna már nem is tudom pontosan, hányszor. Persze most már nem csak a "Lord of the Rings"az egyedüli kedvenc, mert az eddig elkészült két részt is imádom "A hobbit"-ból ... Gyógyíthatatlanul mesefüggő vagyok. Szerelembe estem ezzel a történettel. Meglepő módon nem kizárólag a könyvvel - ahogy általában lenni szokott, mert valahogy a saját fantáziámban megjelenő dolgok mindig jobban elvarázsolnak, - hanem a filmes variációval is. Valódinak érzem az összes karaktert, mert el tudnak varázsolni, mert visznek magukkal a történet folyamán, mert elhiszem, hogy valóban Frodót, Aragornt, Gandalfot és a tündéket látom. :)
Mindig hagyom, hogy magával ragadjon ez az egész. Tudom, hogy nem mindenki érzi ezt, de én menthetetlen vagyok. Elkezdődik ... és onnantól gyerekként csodálkozva, tágra nyílt szemmel nézem ... hallgatom a zenét és valóban megszűnik a külvilág. Ugyanezt képes vagyok "belül" is levetíteni, ha a fülemben szól a zenéje ... Minden egyes résznél tudom, mi történik éppen a filmben ...Utazom a buszon és egyszer csak eltűnik minden, már nem zavar a tömeg, a zötyögés, a szagok ... kikapcsolok és hosszú útra indulok Frodóval és a többiekkel ... tudom, sosem voltam teljesen normális :)

... egyszer egy évben ...

... egy napon elkezd gyülekezni a halom a nappali közepén. Először megjelenik egy tatyó, majd két pulcsi, néhány egyéb ruhadarab, még egy tatyó, egy-két nadrág, három pár síléc, síbakancs, meg a többi hozzávaló ...
Na persze a pasik már hetek óta lázban égnek, számolják a napokat, mikor indulhatnak végre és csúszkálhatnak aztán napokig, járhatják a végtelenségig a "felvonóval fel, sílécen le" sorozatot. Hogy aztán este beszámolhassanak minden egyes mozzanatról és megérdeklődjék, mennyire nem bírom már nélkülük,kifejtsék, hogy persze így milyen könnyű, hogy itthon lógatom a lábam, tuti nélkülük nem élet az élet stb.
Szóval lelépnek, hármasban, én meg maradok. És ugyan már első este valami hihetetlen hiányérzet tölti be a lakást a megszokott alapzaj helyett, senki nem dübörög lefelé a lépcsőn, hogy kaját vigyen magával fel a szobájába, senki nem beszélget és röhög a fülesen keresztül a haverokkal játék közben, (amit hall mindenki, akár akarja, akár nem :D ), vagy nem lábatlankodik a konyhában, miközben éppen én szeretnék ott tevékenykedni ... 
De a hiány mellett mégiscsak tudom, hogy jó ez így. Mert kell a távolság, hogy tudjuk, mennyire tudunk egymásnak hiányozni. Hogy mennyire fontos, hogy vannak. Hogy mennyire jó érzés lesz majd, amikor hazaérve belépnek az ajtón, fölém magasodnak és egymás szavába vágva mesélik a "havas" hét eseményeit, ...
A holnap az indulásé. Jó utat, fiúk! ;)

... már megint ...

... és újra megdőlni látszik számomra egy közhelyes állítás, miszerint "minél öregebb az ember, annál kevesebb alvásra van szüksége" ... most akkor vagy nem öregszem (amit kétlek, mert ha ez így lenne, már régen biológiai csodaként kezelnének és összevissza vizsgálgatnának mindenféle ilyen-olyan tesztekkel, plusz a tükörbe nézve reggelente sem ezt szoktam megállapítani és amúgy is egyre csak ropogósabb leszek, hiába mozgás, meg nyújtás, meg hasonló ínyencségek ...), szóval ott tartottam, hogy vagy nem öregszem, ami kizárt, vagy pedig megint kiderült valamiről, hogy általánosított hülyeség ... ami persze nem lep meg :)

... jelek, ...

... amelyek tutira bizonyítják, hogy két kamasz(odó) kispasival élsz egy háztartásban ... 
... ma megünnepeltük, hogy családként 15 éve funkcionálunk. Na jó, tudom, nem a papíron múlik, akkor átfogalmazom: azt ünnepeltük, hogy 15 éve és most már 3 napja hivatalosan papírunk van arról, hogy elvesztettük a teljes függetlenségünket, viszont nyertünk vele egy csomó más dolgot, szóval az a bizonyos mérleg eléggé simán a pozitív felé húz, még ha egyesek szerint a függetlenség is a legfontosabb, vagy az egyik azok közül, ... de most nem ez a téma, hanem a két kispasi ...
Szóval voltunk "trófeázni", azaz ebédeltünk egyet ... szeretek oda járni, (már ha az évi egy-két alkalom oda járásnak minősül egyáltalán), mert mindig mindenki talál finomságot és imádok belekóstolni mindenféle kajába :D ... na meg nem utolsó sorban nem nekem kell főzni, mosogatni, pakolni, egyebezni. Pedig a főzés amúgy egyik kedvenc elfoglaltságom, na de néha kell egy kis kimenő. :D 
Az ebéd végén elhangzott több szájból is, eskü hallottam, tisztán és érthetően, hogy "ma már nem akarok kaját látni". Na de ...
Délután legyártottam a szendvics helyett beígért olaszos tatyókat, kelt tésztából, finomságokkal megtöltve. Mert megbeszéltük, hogy akkor megint nem az unásig hordott szendókat vinnék, hanem valami jobbat, ... még ki sem sült, amikor megindult a konyhában a vándorlás: "mit érzek? húúú, ez az??? mikor lesz kész??? majd szólj ..." Gondolom, nem hat az újdonság varázsával, hogy még melegen elpárolgott pár darab ... meg az este folyamán dübörgött párszor a lépcső és minden fordulónál kevesebb "pizzás" táska maradt az edényben, pedig hogy mondták, hogy "húúúmennyitcsináltálmármegint!!!"
Ismét rádöbbentem ama sokszor elkoptatott állítás igazságtartalmára, miszerint "inkább ruháználak, mint etetnélek" ... vagy lehet, majdnem mindegy, mert nőnek, mintha muszáj lenne és úgy tűnt ma, miközben mögöttük szaporáztam az étterem felé, hogy a farmer már megint összement és a bokájuk környékén leng???