Barcelona 2. nap - Gótikus túra ... és a folytatás.

 ... a következő sarkon Szent Eulália szobra üdvözölt bennünket. Barcelona védőszentjeinek egyike, 13 éves korában mártírhalált halt a keresztényüldözés idején, Diocletianus császár uralkodása alatt.

Amikor Dacian kormányzó Barcelonába érkezett, hogy a császár rendeleteit végrehajtsa, Eulália, aki egy nemesi család lánya volt, szembeszállt a kormányzóval a keresztények kíméletlen üldözése miatt. Elfogták és különböző kínzásoknak vetették alá, ezzel próbálták elérni, hogy visszavonja a vádakat és beismerje tévedését. Mivel 13 éves volt, 13 különböző módon tervezték megkínozni. Ezek között szerepelt a korbácsolás, a szégyenmenet a városon keresztül, de egy hordóban is legurították a lejtős úton - ezért állt a meredek utca elején a szobor. 

Állítólag egy kereszt alakú fa állványon kínozták, innen származnak a későbbi ábrázolások, ahol keresztre feszítve láthatjuk. Eulália mindvégig imádkozott és arra kérte Istent, vigye őt a  mennybe, majd végül belehalt a sebeibe. A mondák szerint egy galamb repült ki a szájából a halála után és egy hirtelen érkezett hóvihar úgy borította be a meztelen testét, mint egy takaró.

A szoborral szemközti oldalon, egy bolt lehúzott redőnyén, Szent Euláliát elég rendhagyó módon, két szőrös avokádóval a kezében ábrázolták. Az idegenvezetőnk egyelőre még nem tudta kideríteni a magyarázatát az avokádóknak, de szeretne utánajárni a dolognak, honnan jött ez az ötlet, úgyhogy ha legközelebb Barcelonában járunk, már lehet, hogy ezt is meg fogjuk tudni. 

Szent Eulália alakja mindenhol felbukkan a városban, a közeli katedrálisban az ő tiszteletére él 13 fehér liba, akik a szüzességét szimbolizálják. A katedrálisba ugyan ezúttal nem mentünk be, de megpróbáltuk meglesni őket, ... végül nem sikerült lefotózni a belső kert szárnyas lakóit. 

A Plaça de San Felipe Neri egy aprócska tér, megbújva a házak között. A tér a nevét az itt található, barokk stílusú templomról kapta. 

A templomtól jobbra áll egy iskolaépület. 1938-ban, a spanyol polgárháború idején Francisco Franco ostrom alá vette Barcelona városát. Január 30-án egy bomba a templomra esett, 30 ember halálát okozva. Miközben próbálták menteni a túlélőket a romok közül, még egy bomba találta el a teret, további áldozatokat követelve. Többségük Madridból ide menekült gyerek volt, akik akkor az iskolából ideiglenesen átalakított árvaházban laktak. 

A téren található egy kis szökőkút is, ha kellemes az idő, sokan üldögélnek körülötte. Az Evanescence pedig itt forgatta a "My Immortal" című dalukhoz készült videoklipet.

Tovább sétálva elérkeztünk az El Pont del Bisbe-hez, a neogótikus Püspöki hídhoz, ami megtévesztően réginek tűnik, jól beilleszkedve a két épület közé, összekötve azokat. A hidat azonban csak 1928-ban tervezte és építette Joan Rubió i Bellver, katalán építész. Gaudi tanítványaként, az 1929-ben megrendezett világkiállítást megelőzően készítette el a hidat. Eredetileg nem csak a hidat szerette volna megépíteni, hanem Barcelona egész gótikus negyedére vonatkozóan voltak tervei, a város vezetése azonban nem ment bele a költséges álmokba, mivel több modern épületet szeretett volna lebontani és neogótikus stílusban újraépíteni. 

A híd márványból készült, olajlámpásokkal és vízköpőkkel díszítve, akik morcos arckifejezéssel lesik a híd alatt átsétáló járókelőket. És mivel akadtak gondok a kivitelezés során, az építész a végére annyira feldühödött, hogy állítólag átkot szórt rá és beletett egy kis pluszt is, a városi tanács elleni fricskaként. A híd alsó részén ugyanis a neogótikus stílusba egyáltalán nem beleillő, tőrrel átszúrt koponya látható. 

A legenda szerint, ha valaki kihúzza a tőrt a koponyából, Barcelona városa elpusztul. Általánosságban véve úgy gondolják, a koponya megpillantása szerencsétlenséget hoz rád, de ezt egyébként - egy másik városi legenda szerint, - semlegesítheted azzal, ha a megtekintése közben hátrafelé sétálsz át a híd alatt. Ha közben kívánsz is valamit, akkor teljesül a kívánságod. 
A városban amúgy egy másik szent is lépten-nyomon felbukkan: Sárkányölő Szent György ugyanis nem csak a katonák és rendőrök, hanem Katalónia védőszentje is. 

A Plaça de Sant Jaume-on található a Palacio de la Generalitat és a Casa de la Ciutat, azaz a városháza is. Ezen a téren tartják a Fiestas de la Mercé-t, az emberekből épített kastélytornyokkal. És itt tüntetnek a katalánok, állítólag van egy férfi, aki minden nap kijön ide, katalán zászlóval a kezében, délelőtt tiltakozik pár órát, majd elmegy ebédelni és délután is visszajön, hogy hangot adjon a véleményének. A katalánok amúgy is előszeretettel akasztják ki a katalán zászlót az ablakokba és az erkélyekre, emlékeztetve a spanyolokat, hogy Katalónia számára mennyire fontos a függetlensége. 

Némi magyar vonatkozású látnivaló is várt ránk, mert itt található Magyar Jolán szobra, (katalánul Violant d'Hongria), aki magyar királyi hercegnő volt, II. András leánya és házassága révén lett Aragónia-Katalónia királynéja. Önéletrajz írója, Brachfeld F. Olivér szerint "Jolánta olyan volt, amilyenre szüksége volt a férjének: előkelő származású, szép, jóságos és mindenekelőtt termékeny." Tíz gyermekkel ajándékozta meg az aragóniai királyt, Hódító Jakabot, aki első feleségétől azért vált el pápai engedéllyel, (az ürügy a közeli vérrokonság volt) mert az, miután megszületett egyetlen fiúgyermekük, kolostorba vonult. Jolán a csatatérre is elkísérte a férjét, a király rendszeresen kikérte a véleményét államügyekben is. A katalánok tisztelik és szeretik, fontos szerepet játszott a katalán és aragóniai történelemben. A királyi párt körmenettel is ünneplik. 

És itt még mindig nem ért véget a gótikus túra, mert várt ránk még pár érdekes történet. :)

Barcelona 2. nap - Gótikus túra ... a kezdés

 Mivel csak pár napunk volt, két szervezett városnézést is beterveztünk. Az előzetes keresgélés során rátaláltunk a "Magyar Vándor Barceloná"-ra, így reggeli után vele indultunk a gótikus túrára. 
Tízkor találkoztunk a "guggoló csajnál".

Aztán rögtön meg is álltunk a sétány elején, ahol a szokásostól eltérően még nem volt túl nagy a tömeg. Kezdésként megtudtuk, hogy Barcelonát Augustus császár alapította Barcino néven, az idejüket kiszolgált, nyugdíjba vonult katonáknak, hogy legyen számukra egy hely, ahol letelepedhetnek.

 A "La Rambla", vagy katalánul a "Les Rambles" 6 részből áll , a neve egy régi arab szóból származik, aminek a jelentése homokos meder. A sétány ugyanis egy kiszáradt patakmeder fölé épült, ami a hegyről lefolyó vizet gyűjtötte össze és vezette a tengerbe.  

Az első szakasz neve Rambla de Canaletes, jelezve, hogy a régi városfalnál itt jött át az a vízvezeték, amely ellátta a középkori Barcelonát vízzel. Itt található a Font de les Canaletes, a kút, amelynek persze innod kell a vizéből, ha vissza szeretnél térni Barcelonába.

Ez a kút egyébként az FC Barcelona szurkolóinak klasszikus találkozóhelye is. Itt ünneplik a győzelmeket, vagy szomorkodnak a vereség után. Természetesen ittam a kútvízből, elvégre biztos voltam benne, hogy a pár napos látogatás után marad még elég néznivaló egy következő alkalomra is.

Ezután elindultunk a sétány bal oldalán a gótikus negyedbe. Rögtön az elején régi római sírokat láttunk. Valószínűleg több is található a város alatt, de a rájuk épült házak miatt nem tudják őket kiásni. A kőtömbökön található lyukak arra szolgáltak, hogy az élők ételt és ékszereket tehessenek be elhunyt hozzátartozóiknak, amikor meglátogatják a  sírokat.

Az egyik ház falán egy piaci életkép látható egy ivókút, a Fuente de la Portaferrissa felett. A középkorban a városfalon kívül tartották a piacot, mert a városkapuban mind belépéskor, mind pedig kilépéskor vámot kellett fizetni, így az árusoknak nem érte volna meg a városon belül árulni. Ezért megálltak a városkapu előtt és ott pakolták ki az árut.

A gótikus negyed legolcsóbb utcája a Petritxol utca volt. Mivel itt működtek a régi Barcelonában a tejcsárdák, elég tömény szag terjengett errefelé, így a kényesebb ízlésűek nem igazán jártak ide. Montserrat Caballé, a híres operaénekes is itt bérelt egy kis lakást, ahol nap mint nap gyakorolhatott, aminek azért a szomszédok nem mindig örültek felhőtlenül. 

A szűk kis utcában álló házak falán mindenhol kerámia táblácskák láthatóak, amelyek a városi életből vett különböző életképeket jelenítenek meg.

És mivel elég hosszú séta állt még előttünk, betértünk abba a kis üzletbe, ahol a vezetőnk szerint a város legjobb churros-át kóstolhattuk meg. Ezen a helyen nem sütik meg előre a napi adagot, hanem mindig frissen készülnek az apró kis fánkrudak. Így persze kicsit többet kell várni, de amíg az asztalra kerül a forró churros, addig el lehet kortyolgatni egy eszpresszót, egy lazább kávévariációt, vagy egy spanyol cappuccinot. És ha végre megérkezik a cukorba forgatott finomság, akkor csak bele kell mártani a sűrű, kesernyés csokoládéba, ami tökéletesen ellensúlyozza a bőven adagolt cukor édességét és átadhatod magad az élvezetnek. 

Miután feltankoltunk energiával, tovább indultunk a gótikus negyed kis utcáin. Elsétáltunk a galéria mellett, ahol először kiállították Picasso képeit. 

Majd pár kanyar után eljutottunk a Plaça del Pi-re, ami sokaknak ismerős lehet, akik látták az Uncharted című filmet. A tér a közepén álló hatalmas fenyőről kapta a nevét, ami katalánul "pí". És persze arra is van történet, hogy került a város közepébe pont egy ilyen  fenyő. Szó van benne egy bizonyos óriásról, aki sánta lévén, botra támaszkodva járt. Barcelona felé tartott, de a városlakóknak sikerült elüldöznie, de mielőtt végleg elhagyta volna a környéket, dühében eldobta a botját, ami beleállt a földbe, gyökeret eresztett és azóta is ott áll, most már tekintélyes fenyőként árnyékba borítva a teret.

Megismerhettünk egy másik történetet is a város alapításáról, amihez köze volt Herculesnek is, aki kilenc hajóval indult el a tengeren, hogy eljusson a szerelméhez. Hatalmas viharba keveredtek, amelyből természetesen végül csak Hercules hajója menekült meg. Valahogyan a Pireneusokba keveredett, ahol aztán megalapította Barcelonát. 
A téren áll a Santa Maria del Pí katedrális. Már 987-ben is állt itt egy templom, de a mostani épületet az 1300-1400-as években építették, katalán gótikus stílusban. Az 1428-as földrengés azonban súlyos károkat okozott a katedrálisban. A hatalmas rózsaablak az eredeti rekonstruált változata, amely tönkrement az 1936-os tűzben. Állítólag eredetileg azért lett ekkora, mert így kevesebb követ kellett felhasználni az építéshez, így tudtak takarékoskodni az anyaggal. 

Karácsonymániásként azt is kifejezetten értékeltem, amikor felfedeztem az egész évben nyitva tartó karácsony-boltot. 

Minden év szeptemberében megrendezik a La Mercé-t, amely vallási eredetű ünnep, Mária és a város társvédnöke, Szent Eulália tiszteletére. A fesztivált a középkor óta ünneplik., amikor egy sáskajárás és az azt követő pestisjárvány során a Szűzanya segítségét kérték. Az egy hetes fesztiválon mindig több millió ember vesz részt, a legtöbb rendezvény katalán hagyományokra épül. A Castellers, azaz az emberi tornyok építése a fő attrakció, a hagyomány a 18. század végén keletkezett, amikor rivális csoportok azon versengtek, melyikük tud magasabb emberi tornyot, kastélyt építeni. A kastélyépítők egész évben erre az eseményre gyakorolnak, a tornyok tetejére általában gyerekek másznak fel. Az építés nehézsége egyrészt a tornyok magasságában, másrészt pedig abban rejlik, hogy nem csak felépíteni kell, hanem lassan lebontani is. Akiknél összeomlik a torony, kiesnek a versenyből.

És a séta még nem ért véget. Innen tovább tekeregtünk, a lábunkkal a gótikus negyed szűk kis utcáit járva, az agyunkkal pedig az információtengerben lavírozva, ami megállíthatatlanul ömlött ránk a kísérőnknek köszönhetően ...

Halasztott nagykorúság, vagy valami olyasmi :)

 ... amikor a nagyobbik kispasi 18 lett, - vagyis előtte, - megkérdeztük tőle, mit szeretne erre a kicsit jelentősebb szülinapjára. Mire poénkodott egyet és azt mondta, hogy enne egy pizzát, de Nápolyban. Mivel amúgy is gondolkodtunk valami élményajándékban, komolyan vettük a poént, és teljes titokban megszerveztük a nápolyi hosszú hétvégét. Olyannyira titokban, hogy az indulás reggeléig csak mi ketten, meg a kisebbik kispasi tudott róla. És persze, ezek után egyértelmű volt, hogy ha a nagykorúság neki is elérkezik, ő sem maradhat ki egy meglepi útból. Így történt, hogy 2020 februárjára megszerveztünk egy barcelonai utat. Aztán először közbejöttem én a műtétemmel, majd utána a covid a lezárásokkal és a nagykorúság örömére szervezett út tolódott két évet. Vagy egy kicsit többet. Na meg nem is lett annyira meglepetés. Végül idén mégis elutaztunk Barcelonába és elég eseménydús napokat töltöttünk ott.

Augusztus 29-én reggel fél 5-re terveztük az indulást a reptérre, és mivel mindenkinek sikerült hamar összekapnia magát, még pár perccel korábban is indultunk, hogy aztán a következő kanyarban rögtön vissza is forduljunk, mert a nagyobbik kispasi elfelejtette betenni a "szemét", azaz a kontaktlencséjét. Ami ugye arra hivatott, hogy élessé tegye a látását, ami nem egy hátrány, még akkor sem, ha a Sagrada Familia elég nagy ahhoz, hogy mindenféle segédeszköz nélkül is láthasd. Miután behelyezte a lencséket a helyükre, ismét elindultunk. Innentől minden gördülékenyen zajlott. A parkolás a reptéri parkolóban és a check-in a csomafeladástól kezdve a biztonsági ellenőrzésig körülbelül fél órát vett igénybe, így aztán körülbelül 2 óránk maradt félálomban kornyadozni a reptéri váróban a beszállásig. 

A repülőút szerencsére rövid és eseménytelen volt, ezt különösen én értékeltem nagyra, mivel eléggé utálom a közlekedés ezen fajtáját, csak és kizárólag a gyorsasága miatt vagyok hajlandó használni. Amúgy meg szerintem a repülés a madarak privilégiuma és emberként jobb nem kísérteni a sorsot. 

Miután megérkeztünk Barcelonába, a csomagjainkért indulva útközben belefutottunk egy biztos lábakon álló lovacskába is.

Általában veszünk egy kifejezetten turistáknak szánt, többnapos bérletet, ha városnéző túrákat tervezünk egy nagyvárosban, így itt sem történt másképp. Némi tétova keresgélés, majd információkérés után meg is találtuk a megfelelő automatákat, megvettük a jegyeket és elindultunk a reptérről közvetlenül a városba vezető metrójárattal a cél felé. Kicsit keveregtünk a rendszerben, átszálltunk, közben élvezhettük a kinti páradús, nyári meleg és a metróban uralkodó sarkvidéki hideg váltakozását, úgyhogy mire a szálláshoz értünk, én be is szereztem egy jól fejlett migrént. Lezajlott a teljesen automata becsekkolás, ahol egy telefonhívás után beengedtek bennünket a kapun, majd az automatánál mindent elintéztünk: beszkenneltünk két személyi igazolványt, beírtuk a foglalási adatokat, kártyával fizettünk és kaptunk két kártyát az apartman ajtajához. Kicsit fura volt, hogy az egészhez nem volt szükség emberi közreműködőre. Miután lepakoltunk, a pasik elmentek a környékre felfedezőútra, hogy beszerezzenek némi táplálékot reggelire, én meg ledőltem, gondolván, megpróbálom kicsit kiheverni a fejfájást. Éppen próbáltam elérni az alfa állapotot, amikor is csöngettek, majd valaki kinyitotta az ajtót, elüvöltötte magát, hogy "hola" és becsattogott a bejárati ajtóhoz közelebbi fürdőszobába. Ahol bősz sóhajtozás, gyaníthatóan katalán nyelven előadott szentségelés és némi lihegés közepette lecserélte az elrepedt wc ülőkét, majd elköszönésképp elordította magát, hogy "bye" és bevágta maga után az ajtót. 

Nem sokkal később visszaértek a pasik, akiknek elmeséltem kis kalandomat a karbantartóval és mivel eléggé megéheztünk, gondoltuk, keresünk a közelben egy kajáldát. A nagyobbik kispasi ajánlására - aki már járt itt korábban - végül kipróbáltuk a "Five Guys"-t, ami egyfajta gyorsétterem, de azért mégis kicsit jobb, mint az átlag. Hosszas variálás után sikerült összeállítanunk a hamburgereinket, de szerencsére a pultban lévő lány türelmesen kivárta, míg mind a négyen eldöntöttük végre, mit is akarunk. Miután megettük a hamburgereket, hogy kicsit lejárjuk a vacsit, körbesétáltuk a Sagrada Familiát - a szállásunk egy saroknyira volt a templomtól, - és végül leültünk a parkban, hogy egy kicsit szokjuk a város hangulatát.

Konyhai huncutságok, vagy valami ilyesmi ... - paradicsomszósz

 ... igen, tudom, már mindenki recepteket irkál, meg gasztroblogger lett, szóval én nem is törekszem semmi ilyesmire. Csak gondoltam, ha már blogolok, akkor ne csak évente egyyszer legyen dömpingszerűen bejegyzés, amikor utazunk és szeretném legalább egy kicsi részét megmutatni annak, mennyi minden vár rátok a nagyvilág azon részén, ahová én is eljutok, hanem megpróbálok közben is mesélgetni valamit. És ha éppen kaja - mondjuk, nem nehéz, enni, azt szeretek, meg a konyhában matatni is, szóval van miből válogatni, - akkor legyen kaja. Ráadásul az utóbbi időben eléggé rákattantam Dragomán György Főzőskönyvére, egyszerűen élvezet olvasni, ahogy leírja a recepteket. És ugyan nem hiszem azt magamról, hogy ugyanolyan jól tudnék írni, mint ő, de hátha valakinek feldobja a napját egy "mesém", még ha mindennapi is. 

Szóval: a paradicsom. Nagy szerelmem, gyerekkorom óta, amikor ki lehetett menni a kertbe és a gyerekfejnyi paradicsomokat csak úgy le lehetett legelni. A melós részéért nem voltam különösebben oda, minden évben rácsodálkoztam, anya mennyit dolgozik azért, hogy a kamrapolcon sorakozhassanak a paradicsomlevek, meg a lecsós üvegek. Ezeket már nem szerettem annyira, mert mindig került bele tartósítószer is, kényes ízlésű gyerekként azt meg nem nagyon bírtam. A lecsó meg nagydarabos volt és szotyogós, a levét hajlandó voltam kimártogatni kenyérrel, de nagyjából ennyire korlátozódott akkoriban az élvezet. Szóval a téli paradicsomkészlet felőlem maradhatott volna a polcon is, de a friss paradicsomot mindig hajlandó voltam pusztítani. Viszont megfogadtam, én tuti nem fogok ennyit szüttyögni, ha kell télen a lé, van a boltban, megveszem. 

Na, aztán jött a kertvárosi élet, meg a kispasik. És onnan elvesztem. Mert valahol a háttérben ott motoszkált a fejemben, mennyire jó lenne egy tő koktélparadicsom a teraszon, hogy ők szedhessék le, amikor megérik. Aztán lett több. Meg a sziklakertben még több. Meg jöttek a magaságyások. És most kertészkedek a sorházi kiskertben, kísérletezek, mi marad meg, mivel felesleges szenvedni, de a paradicsomok állandóak. Eddig vettem a palántákat, jövőre meg bepróbálkozunk a saját ültetéssel is. Meglátjuk, mire megyek én és a paradicsommagjaim. 

Akkor kanyarodjunk vissza a paradicsomszószhoz. Eddig natúr készült, azt borítottuk bolognaira, kentük pizzára, öntöttük a mexikói alaphoz. Eleinte passzíroztuk, aztán beleuntam, mostanában már csak pár percre gyöngyöző forró vízbe pottyantom a paradicsomokat, aztán kihalászom egy villával és ha valamennyire kihűlt, levetkőztetem őket és nagyobb darabokra vagdalom. Így kerülnek az egyik fazekamba, rottyannak párat és jöhet a kézimixer. Igaz, így a magok is benne maradnak, de szerencsére senkit nem zavar, mindig elfogy az utolsó cseppig. Idén valahogy belekeveredtem egy befőzős csoportba a Facebookon (igen, ilyen IS van, meg minden elképzelhető ezen kívül), ahol, miután beindult a paradicsombefőzős idény, többször is szembejött egy szószrecept. És annyira kikerülhetetlennek bizonyult, hogy végül nekifogtam.

A recept kicsit ugyan átalakult, mert a végeredmény így sokkal jobban passzol a mi ízlésünkhöz. Első nekifutásra előkaptam a 20 centis önvédelmi fegyveremet a fiókból és összedaraboltam nagyjából öt kiló paradicsomot, megsirattam öt nagyobbacska fej vöröshagymát, és szétnyomtam ugyanennyi fej fokhagyma gerezdjeit. (A recept eredetileg két nagyobb fejet írt, de szerintem fokhagymából sosem elég, szóval kicsit megemeltem az adagot.) Aztán az egészet rádobáltam a tepsiben csillogó olívaolajra. 

Miután tettem egy kört a kiskertemben és minden útba eső fűszernövényből szedtem egy kicsit, rátépkedtem a vegyes cucc tetejére egy maréknyi petrezselyemlevelet, pár ágacska kakukkfüvet, két szál borsikafüvet, némi lila bazsalikomot, na meg egy kis oregánót és kézzel jól átforgattam az egész színekben tobzódó gyönyörűséget.

Aztán bezártam a tepsit a 200 fokra előmelegített sütőbe és két órán keresztül hagytam sülni, közben néhányszor ránéztem, hogy viselkedik és megkevergettem, ha nagyon morcos feketére akart pirulni egy-egy darab.

Két óra elzárás után átköltöztettem egy fazékba, összehoztam egy körre a kézimixerrel, kapott egy kis sót, végül hagytam még rotyogni kicsit, mielőtt üvegekbe került, hogy aztán a paplan alatt lassan dunsztolódjon egy-két napig.

Nem lett sok üveg belőle, de a maradékot már megkóstolgatták a minőségellenőrök és szerintük megfelel a "helyi előírásoknak", szóval maradhat a repertoárban.