Before - after, avagy amit szétbombáztunk és ami lett belőle

 ... az egész akkor kezdődött, amikor több, mint 20 éve beköltöztünk. Vagyis még előtte. Mert igazából már akkor szerettük volna megcserélni a konyhát a fürdőszobával, hogy tágasabb legyen a hely, na meg a nappalihoz is közelebb legyek. Aztán persze elmaradt, mert a kereteinkbe akkoriban nem nagyon fért bele a dolog. 

Az alatt a jó pár év alatt, amíg a konyhám külön volt, azt hiszem, elég sokszor elmondtam, hol nyugodtan, hol kevésbé türelmesen, hogy a munkafelület mérete a panelkonyháékkal vetekszik, ergo nem nagyon férek, bármibe is fogok. A körülmények meg elkezdtek összejátszani, így tavaly végül keresgélni kezdtünk, hátha találunk egy belsőépítészt, aki segít formába önteni az elképzeléseinket. Hosszas keresgélés és némi kitérő után sikerült egyeztetnünk Klárával, aki ugyan nem Magyarországon él, de online formában is ugyanolyan jól működött vele az egész folyamat. Egyeztettünk, javasolt, tervezett, belekötöttünk, módosított, még mindig nem stimmelt, javított, újabb javaslatot tett, áttervezett, megbeszéltük, kérdeztünk, módosítottunk és végül valami teljesen más lett, mint amiből kiindultunk, ugyanakkor valami olyan, ami mégis nagyon passzolt hozzánk.

Elsőre egy kivitelezővel próbálkoztunk, gondoltuk, egyszerűbb, ha  összehangolja valaki a munkafolyamatokat, de mivel ez horror árfolyamon zajlott volna, inkább megszerveztük mi. Mindenkivel lebeszéltük, köbö mikor számíthat arra, hogy az ő része kerül sorra. Aztán eltelt pár hónap és idén júniusban nekifogtunk. A pasik leszedték az összes lambériát - amitől én speciel alig vártam, hogy megszabaduljak -, elkezdték szétverni a boltíveket, eladtuk a konyhabútort, a nappaliból a szekrénysort és kiürült a lakás. 

Megérkezett a kőműves, és tovább rombolt. Hegyekben állt a sitt, zuhant és döngött a kalapács, megtelt az első konténer. Beindult a "kempingezős" időszak, amikor a hűtőt a nappali sarkába állítottuk, nejlonnal volt letakarva, kerülgettük a dzsuvát, szörnyülködtünk a romboláson és reménykedtünk, hogy tényleg kivehető az összes fal, anélkül, hogy az emelet leszakadna. 

A régi vezetékek lógtak a szoba közepén, a por szállt, a rombolás folytatódott. A régi fürdőszoba két kicsi ablakából lett egy nagy, kinyílt a tér és elkezdett előtűnni az új elrendezés alapja. Mielőtt a fürdőszoba új fala felépült volna, még 20 centivel megnyújtottuk az alapterületét, lecsípve ezzel ugyanannyit a nappali sarkából. Közben befutott a villanszerelőnk is és elkezdték szétvésni azt is, ami eddig épen maradt. :) 

A kőműves - ha már itt volt - szétverte a terasz külső oldalán a támfalat, mert mióta átláthatatlan kerítésünk van, ez a falrész elveszítette a funkcióját. Így a kert felé is nyitottunk kicsit. Ha már ennyire lendületben volt mindenki... 

A vizesek a kezdéskor összedobtak egy ideiglenes rendszert, alkottak a fenti fürdőszobában egy csinos kis lyukat, telt a második konténer és vártuk, hogy elkezdődjön a burkolás.

Amikor felbontották az első csomagot a "meglátni és megszeretni", nem kifejezetten olcsó fürdőszobacsempéből, kiderült, hogy a sima türkizből egy egész csomag, a díszcsempéből egy darab törött. Némi szívbaj után - mert nem elég, hogy drága volt, de még az utolsó gyártás is, mert kifutó termékként, a gyár többet nem gyártott már belőle -, ismét kiderült, hogy csoda kőművesünk van, aki addig sakkozott, variált, míg az összes törött csempét felhasználta és az eredeti tervtől sem tért el. Én meg csak álltam a fürdőszoba ajtajában és csodáltam az összképet. Végre élőben is, nem csak a látványterven.

Innen látványosan haladt a dolog, a padló is "pár" nap alatt elkészült - közben hol a bejárati ajtón, hol az erkély felé közlekedtünk, mindig attól függően, merre volt szabad az út - és végre nem tűnt úgy, hogy soha nem lesz vége az egésznek. 

A bejárati ajtó amúgy is tabu volt pár napig, mert persze azt is lecseréltettük, ha már belefogtunk. Rendeződött az új ablak környéke, a terasz, kaptunk ideiglenes lépcsőfokokat, míg a másikat csiszolták, lakkozták. 

Aztán a falak is alakulni kezdtek, az alapozószín kissé bugyikéken világított, a festők meg elsőre kissé meglepődtek a sötét színeken, de miután felkenték a falra, már nem csak én lelkesedtem, bár a pasirészlegnek kellett némi átfutási idő, mire megbarátkoztak vele. Főleg, mire a tapéta is felkerült és már nem csak elképzelni kellett, hogy mutat a látványterv  a valóságban. 

Tovább zajlott a villanyszerelés, kezdett kiürülni a "kapcsolós" doboz, aztán egy péntek este befutott az asztalos, teledobálta bútorral a nappalit. Kicsit elhűlten kerülgettük másnap reggelig, elég hihetetlennek tűnt, hogy mindez be fog férni oda, ahová szánták. Vasárnap estére kiderült, pont annyi és pont akkora, mint ahogy annak lennie kell. 

És amíg mindez zajlott, mi hol lámpákat kerestünk, hol karnis után rohangáltunk, hol pedig online böngésztük, hol találjuk meg, amire szükségünk van. És ugyan így leírva elég egyszerűnek tűnik az egész, na meg minden szakemberrel szerencsénk volt, azért ez mégsem volt annyira egyszerű. Vártunk például három hónapot az Elműre, vagy minek is hívják most, mert a giga főzőlapom miatt kellett a három fázis. Amit - mármint a főzőlapot - az első kiszállításnál nem is hoztak, mert megsérült, ergo újat kellett rendelniük. Itt-ott a covid is bekavart, de mázlink volt, mert szerencsére komolyan senkit nem hátráltatott a dolog. A riasztós "bácsi" sokáig igérte, hogy jön, majd egyszer csak meglepetésszerűen megjelent. A vizesek időnként eltűntek az éterben, ... De végül ...

Az utolsó fázisban megérkezett az ülőgarnitúra, végre lett a folyosón beépített szekrény, kárpitozott kabátakasztós, beülős rész, a babáimnak külön kis szekrény, extra méretűre kihúzható konyhaasztal és a karácsonyi vacsora előtt a függöny, meg a rendelt székek is megérkeztek. Szóval semmi sem állt a szokásos családi ebéd útjába és végre mi is elégedetten hátradőlhettünk. 

És íme a before - after képsorozat életem valószínűleg utolsó ekkora lélegzetű felújításáról, megfűszerezve a látványterv képeivel:

És imádom. Mert elég a hely a konyhában, mert tiszta nyaralás feeling a fürdőben zuhanyozni, mert mindennek van helye, mert ... De most egy darabig tuti csak a kertben tervezgetek újításokat :)

Amikor a lengőajtó szembejön ...

 ... pedig igazából sejtetted már régóta, hogy ez lesz, de amikor bekövetkezik, mégis eléggé padlóra küld.

Szóval nem elég a covid, meg hogy lassan két éve várok arra, hogy másodszorra is megműtsenek, - mert az állami egészségügyben ugye minden überf..., nincsenek várólisták, nem lépnek le sorra az orvosok, meg mindenki más ... a szerdai kontrollon a doki közölte, hogy januártól ő is a magánszférában folytatja tovább. És nem feltétlenül az anyagiak miatt, hanem, mert besokallt. 

Én meg kicsit összeomlottam. Mert ugye hiába tudod, hogy nagy eséllyel az örökölt gén miatt nem úszhatod meg, hogy a rák betámadjon, azért, amikor kiderül, mégis úgy érzed, mintha valaki lendületből hasba rúgott volna. És ilyenkor jól jön, ha gyorsan találsz egy olyan embert, aki nem köntörfalaz, közli a tényeket, amúgy mindig nyugodt, sokat mosolyog és nem mellesleg jó szakember is. Akiben tudsz bízni. Akinek elhiszed, hogy minden jól fog menni. Na, én találtam. És ugyan nehezen viseltem, hogy a covid miatt, meg a kilométeres várólisták miatt (is) egyre csak halasztódott a második műtét időpontja, de azért mindig az volt bennem, itt a doki, tudja, mit csinál, majd csak sorra kerülök, aztán jöhet a harmadik műtét is és ha egyszer végre eljutok odáig, akkor x év, sok doboz bogyó és havonta kapott dárdányi tűvel belémvágott szuri után lesz egy második szülinapom is, amit minden évben ünnepelhetek. Plusz ... nos ... magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy kés alá feküdjek, ha nem muszáj. De ha már így alakult, gondoltam, - meg a doki is azt javasolta - kössük össze a hasznosat valami kellemes végkifejlettel, és ha már a sajátjaimtól meg kell válnom, a procedúra végére legyen két szép, új mellem. Elvégre 50 évesen még nem olyan öreg az ember, hogy ne akarjon jobban kinézni, ha lehet... Vagy dobni az önbecsülésén és kihozni a helyzetből a legjobbat, ha már nyakon vágta a családi örökség. 

És akkor a kontrollon kiderül, hogy elmegy. Én meg elsőre csak arra tudtam gondolni, hogy akkor most mi lesz? Pillanatok alatt odalett a fenenagy optimizmus, meg az összes lendület. Mert hogy is lehetne egy folyamat közepén, ami abszolút bizalmi alapon működik, elvégre nem egy nátha miatt lett a kezelőorvosom, hirtelen keresni valaki mást, ... ha egyáltalán találok. Persze, lehet, találnék, nem tudom, de ebben a dologban eléggé ragaszkodnék a számomra megfelelő emberhez. Alapvetően nem vagyok az a foggal-körömmel az eredeti elképzeléséhez ragaszkodó ember, de itt igen. Mert az ő személyisége is kellett, hogy ilyen lazán eljussak idáig. Hogy ne azon pörögjek, mi lett volna, ha... Na, szóval megzuhantam. Persze, azóta már inkább azon agyalok, az örök legnagyobb támogatómmal közösen, aki mindig, minden helyzetben mellettem áll, - és G betűvel kezdődik a neve :D - hogy hogyan is lehet ezt az egészet megoldani. És meg is oldjuk. Tudom. De attól még ez a szerda nem úgy fog bevonulni az emlékeim közé, hogy a legjobb napjaim egyike volt... és lehet, pont jól jön, hogy nyakunkon  a karácsony és lehet készülődni. :)

Várok, de meddig ...

 ... nem célom a lázítás. Csak információként hozzátenném az "oltassunk-nem oltatom be magam, mert chipet ültetnek belém", "horjunk maszkot-nem hordok, mert ez a betegség egy baromság, én egészséges vagyok, úgyse lesz semmi bajom, különben is vigyázzon mindenki magára", "nyissunk, lazítsunk - szigorítsunk, maradjon mindenki otthon, meg engem amúgy sem érdekel" és hasonló, mostanában mindennapos vitákhoz: Szeptember óta nem végeznek például olyan műtéteket, amire nekem most második lépésként szükségem lenne. Mert nem életmentő, "csak" megelőző és mondjuk jót tenne a lelkemnek is, hogy haladok előre, még akkor is, ha utána még egy vár rám, mire esztétikailag is rendben lesz minden (és kényelmi szempontból is elérem a helyzetből kihozható maximumot), de tulajdonképpen nem sürgős, mert némi kényelmetlenséggel, felemás állapottal igazából jól vagyok, és alapvetően amúgy is pozitívan fogom fel a dolgokat, de néha nekem is vannak rossz napjaim. Olyankor azon pörög az agyam, mennyire utálom a bizonytalanságot, ami aláássa az ember lelki nyugalmát és hiába tudom, hogy ezzel nem csak én vagyok így, hanem még sok ezer másik ember, aki hónapok (lassan egy év óta) hiába vár arra, hogy továbbléphessen, ez engem bevallom, nem nagyon vigasztal. Tudom, máshol se sokkal jobb a helyzet, de a legrosszabb az egészben, hogy még mindig azt látom, hogy megy a totyorgás, mintha beakadt volna egy fogaskerék és az istennek se akarna tovább fordulni ez az egész. Nem a bulik hiányoznak (mondjuk egy jó koncertet azért bevállalnék, de lassan már az is elég lenne, ha egyszerűen csak beülhetnék valahova megenni egy pizzát, vagy meginni egy kávét, azt se bánom, ha közben egy "buborékba" leszek bezárva), hanem az, hogy tovább léphessek a cél felé, amit egy éve kitűztem magam elé, a dokival egyeztetve. Ezt szeretném. Mert egyelőre csak egy halvány reménysugarat kaptam a tegnapi kontrollon, amikor a lapom a dossziéba került, rózsaszín sorkiemelővel, jól láthatóan megjelölték rajta, hogy "az operációs listán BRCA2 miatt előnyt élvez", és a mosolygós, kedves, kedvenc dokim azt mondta, amint beindul a dolog, léphetünk. Ami ugye mindenképpen több, mint a semmi, de ... Szóval most ez van. Meg hó és süvítő szél odakint. De a kertben már virágzik a hóvirág és bújnak kifelé a többiek is, ... úgyhogy lassan itt a tavasz, hiába morcog a téli időjárás odakint.

Egy év ...

 

Ma is évfordulóm van, mondjuk, ebből még csak az első. 

Tavaly ilyenkor már magam mögött tudtam a kora reggeli izotópos vizsgálatot, ami után a doki rárajzolta a szabásmintát a jobb mellemre, a délelőtti várakozást, a műtétet, ahol a szabásminta alapján eltávolították az egész mirigyállományt és továbbküldték vizsgálatra, már felébredtem és olyan hihetetlennek tűnt, hogy már túlvagyok az első szakaszon, hogy igazából fel sem fogtam az egészet. 

Feküdtem a kórházi ágyon, a nővérke 10 percenként benézett, jól vagyok-e, nem kérek-e valamit és kétségbeesetten próbált rávenni, hogy még ne pattogjak ki az ágyból, ráér az, kibírom még egy-két órát mosdólátogatás nélkül. Aztán olyan hét óra körül feladta a hiábavaló küzdelmet és segített felkelni. Ami sitty-sutty ment is, csupán 10 percet vett igénybe, mire sikerült felülnöm és elindulni délceg léptekkel a mosdó irányába. Akarom mondani, sziszegve, csoszogva, kínomban szélesen vigyorogva, az oldalamból kilógó csövet tartva elbotorkáltam odáig, miközben a nővér mögöttem állt és szerintem titokban azért imádkozott, nehogy eldőljek, mint a zsák. Az alatt a pár perc alatt, míg bent próbáltam úgy elintézni mindent, hogy a csövet közben ne tépjem ki az oldalamból, nagyjából két másodpercenként feltette a kérdést, jól vagyok-e. Miután a szabadnapos csiga tempóját megszégyenítő sebességgel visszatotyogtam az ágyamig és lefeküdtem, végre megkönnyebbülten kiszaladt a szobából, hogy az éjszaka folyamán még vagy ezerszer benézzen hozzám, tényleg minden rendben van-e. Én meg minden alkalommal megnyugtattam, hogy igen, jól vagyok, nyugodt vagyok, nem fáj, nem kérek semmit...

Nem nagyon aludtam, járt az agyam, kicsit újjászülettem aznap. Persze végleg akkor fogok, ha még a maradék két "szabászati" folyamat is lezajlik és az előírt idő eltelte után majd egyszer gyógyultnak nyilvánítanak. Addig meg - a jól bevált forgatókönyvet követjük: kihozzuk a helyzetből a legjobbat, amit csak lehet. ;)