2018. május 28., hétfő

... lélektakaró

... mióta az eszemet tudom, mindig is volt valami olyan hobbim, amivel lehetett valamit alkotni, még akkor is, ha az csak egy olyan apróság volt, mint egy fülbevaló. Horgolok, kötök, gyöngyöt fűzök, szabok, varrok, sütök, tortázok, összerakok, szétszedek, kijavítok, újrafelhasználok és mindig van valami új, amire rátalálok és muszáj megtanulnom. Talán ezért gondolom úgy, az ember lelkét is egy láthatatlan, saját maga által szőtt takaró védi, ápolja, melengeti. Ez a takaró sok mindenből tevődik össze, az évek során szerzett tapasztalatokból, az emlékekből, a kapott és adott szeretetből, meg még ezernyi más dologból épül. És néha elszakad. Lesznek rajta kisebb-nagyobb repedések, amiket vagy sikerül eltüntetni, vagy nem. 
Nekem ilyen repedések azok, amikor meghal valaki. Ha egy távoli, ismeretlen személy, akinek valamilyen oknál fogva megérint a halála, ez a repedés alig észrevehető. Persze, gyengíti az anyagot, amely a legközelebbi hirtelen mozdulatnál lehet, hogy szélesebbre szakad, de még befoltozható. Egy mosollyal, valami apró örömmel, ami ér, vagy csak azzal, hogy megpróbálom jobban észrevenni a mindennapokban, ami szép. Ha viszont olyan valaki, aki közel állt hozzám, akkor olyan lyuk lesz a takarón, amin simán besüvít a szél. És ezek a lyukak egyre több helyen jelennek meg, ahogy sorban veszítem el azokat, akik többet jelentettek, mint egy ismerős a sok közül. Egy idő után már nincs miből befoltozni, csak akkor nem érzed, hogy áramlik befelé a hideg, ha valaki mögéd, eléd áll és a saját takarójával véd. És addig jó, míg vannak ilyenek, akik ennyire közel állhatnak hozzád.
Aki elmegy, az nem azonnal kezd el hiányozni. Ha hirtelen ment el, akkor főleg. Mert a sokk miatt az ember nem a hiányra figyel, hanem az elintézendő feladatokra, a beszerzendő hivatalos iratokra, meg az összes többi dologra, ami ezzel az eseménnyel együtt jár. Az, aki elmegy, akkor kezd el hiányozni, ha legközelebb fel akarod hívni, mert elmesélnél neki valamit, ha nem ír semmit a következő fotód alá, amit feltettél éppen a facebookra, vagy nem áll ott a lépcsőn, amikor megérkezel. Amikor csak úgy tudod neki elmesélni a dolgaidat, hogy egyoldalúan motyogod magad elé a kérdéseket és próbálod kihallani a levegőben lebegő, soha ki nem mondott válaszait. Amikor nem tudod neki megmutatni a legújabb kinyílt virágot, vagy a gyerekeidről készült fotót.
Akkor jó, ha hiszel abban, legalább egy kicsit, hogy azért lát. Tudja, mi van veled. Meg a többiekkel. Lát és figyel. Meg vigyáz rátok. Amennyire tőle telik. Meg a többiektől. Akik már vártak rá. És most állnak, egymáshoz közel, összefogva a sokszor foltozott, százszor, ezerszer elszakadt takarójukat ... 

2018. május 22., kedd

... ez egy olyan város, ahol ...

... egy átlagos kedd délelőtt, a metróhoz battyogva arra eszmélsz, hogy előtted ott siklik egy sellő. 
Kékes lilás árnyalatú haját meglebbenti a szél, ezüstös uszonyain megcsillannak a napsugarak és az Őrs vezér téren hirtelen megáll az idő és te már csak őt látod, utána mész, mintha hallanád az énekét is ...
Aztán hirtelen elkanyarodik, te tovább mész, majd megint megjelenik, rád néz és te rámosolyogsz a lányra, akinek a haja kék-lila-kék színű, a hátán egy ezüst színű anyagból készült hátizsák lóg, aminek az aljára ezüst színű kartonból valaki dupla uszonyokat rögzített, és akinek hihetetlenül kék szemei vannak, amiket még akkor is látsz magad előtt, amikor a Deákon kiszállsz és a mozgólépcső felvisz a fénybe, ami elvakít és te felteszed a napszemüveged ...

2018. május 6., vasárnap

... május első ...

... tulajdonképpen napokkal ezelőtt meg akartam írni ezt a bejegyzést, de aztán mégis mára maradt. Itt a május. Meg az első vasárnap. Én meg évek óta eléggé furán érzem magam ilyenkor. 
Egyrészt miattuk kétszeresen és végtelenül hálásan, boldogan és büszkén, hogy pont én lehetek az anyjuk. És mert Ők az év minden napján emlékeztetnek erre a szeretetükkel, az Anyák Napja ebből a szempontból így nem számít különlegesnek. Mert nekik soha nem kellett külön ürügy arra, 
- hogy lazán, a válluk felett felém dobjanak egy csipkelődő megjegyzést,
- hogy meglepetésszerűen átöleljenek, ha éppen "arra járnak",
- hogy esténként az ágyunkra telepedve megbeszéljék velünk a világ dolgait, kezdve az éppen aktuális mémekkel, a "hány pápa volt idáig" kérdés megválaszolásán és az aznapi iskolai sztorikon keresztül egészen   az aktuálpolitikai kérdésekig,
- hogy  egyszerűen csak szeressenek és végtelenül büszkévé tegyenek.
Másrészt valahogy üres lett ez a nap. Mert "gyerekként" nem maradt senki, akinek vihetném azt a virágot. Elmentek, már évekkel ezelőtt. 


De ebben az esetben nem igazán vált be "az idő mindent begyógyít" közhely sablonja. Sőt, valahol azt érzem, egyre inkább hiányoznak, ahogy múlnak az évek. Egyre többször fordul elő, hogy fel akarom őket hívni, hogy elmeséljem, a kispasikkal mi történt éppen, hogy küldeni akarok nekik egy fotót, hogy megnézhessék, milyen a kertem, mit kreatívkodtam, hogy elmondjam, hol tartok az olaszban, hol jártunk nyaralni, vagy csak egyszerűen halljam a hangjukat.  Helyette az ég felé pislogva elmotyogom, amit szeretnék, összeszoruló torokkal ismételgetem, hogy "tudom, hogy látjátok", régi fotók között turkálok és dédelgetem a két hibiszkuszt, amit tőlük kaptam. És ugyan tudom, hogy akadtak kevésbé szép közös pillanataink is, de azokkal már régen nem foglalkozom. Hanem hálás vagyok azért, amivé általuk váltam, hálás vagyok valamennyi hibájukért és valamennyi jó döntésükért, amikből tanulhattam, és hálás vagyok azért, hogy voltak. Néha elrémülök azon, mennyire hasonlítok rájuk, néha pedig szeretném, ha minél jobban hasonlíthatnék rájuk.
És vigyorogva mutatom a kispasiknak a nagyon retró, múlt évezredbeli fotóinkat, amikkel kicsit belülről nosztalgiázva, kicsit kívülről szemlélve emlékezhetek rájuk.
Boldog Anyák Napját Nektek, bárhol is vagytok. 

 

Írország: a legnyugatabbra fekvő pont - Dingle félsziget 10. nap

A Dingle-félsziget (írül Corca Dhuibhne) Kerry megye félszigetei közül a legészakabbra fekvő, Európa legnyugatibb pontja. A nevét Dingle vár...