... süti, süti kalácskát ...

... mármint a mézes kalácskát. Már megint. Vagy még mindig. "mernembííírokmagammal" és idén még valamit ki akarok próbálni. Meg az osztály-méziházhoz begyúrt tésztából amúgy is maradt, szóval azt fel kell használni ugyebár. 

Na de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy van nekem tök jó sütőpapírom, mert a mellékállásban jótevő angyal barátosném mindig gondol rám, ha beszerző körútra megy és nagy tételben hozza nekem is a kellékeket. Legutóbb például a sütőpapírt is. Olyan nagyot, amit csak akkor tudok a tepsimbe beletenni, ha előtte kettészeletelem. Na és ezek ugye fel vannak egy naaagy tekercsbe tekerve, mert amúgy meg hová is tenném kisimítva ezt az egész papírhalmazt? És amikor az előbb ügyesen ki akartam szedni belőle egyet, ... nos hát ... kicsit szétcsúszott, nekem meg nem sikerült úgy rendesen, reflexesen mind az ötven darabot elkapni. Mármint egyszerre. Tehát pár perce A3-mas nagyságú, lebegő sütőpapírok lepték el a nem túl méretes konyhámat. Majd elegáns lassúsággal földet értek. Én meg nagyjából negyed óráig küzdöttem velük, mire megint sikerült összerendezgetni és a fiókba toloncolni őket. Mert csúsznak. Szét. Össze. Meg vissza. Le. És oldalra. De győztem. Tehát a sütőpapír-hadsereg ismét a fiókban, mézik kisütve, ez a feladat teljesítve. Mai önmegvalósítás kipipálva. :P

... csak egy téli este ...

... nem tudom, kinek mennyire ismerős az az érzés, amikor egy nagyjából egyfolytában végigtanított nap után eljutsz odáig, hogy magadra rángatsz köbö három pulóvert, mert alapból baromi fázós vagy (és szerinted már hideg van, míg mások szerint még éppen csak hűvösre fordult az idő) és a - kutya pórázát a kezedbe kapva finoman érzékelteted a négylábúval, hogy akkor most végre elindultok, és jöhet a szokásos kör, vagy kűr, vagy akármi. Persze erre a bizonyos kutyacsaj előadja a négylábon egyhelyben pattogós magánszámát, és mire végre a nyakába küzdöd a pórázt, már kezdesz felmelegedni. 

Aztán elindulsz sétálni. Bár azért, ha a tempóját tekintjük ennek az egésznek, tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy kocogsz kicsit, míg a hebrencs "alig múlt egy éves" orrát a földhöz nyomva bőszen követi valamelyik ismerős, vagy kevésbé ismerős kutyorgó szagnyomát, te meg a póráz túlvégén percenként hatvanszor jelzed neki, hogy ne fojtogassa magát, mert attól nem lesz jobb és amúgy is eljutunk ám mindenhova, ha nem rongyol teljes lendülettel, akkor is. 

De ha mindez nem lenne még elég, akkor képzeld hozzá azt is, hogy az alapból is vaksi szemeddel estefelé már nem nagyon tudod kivenni a formákat, ergo  szemüveggel segítesz rá, hogy ne csak a nagy sötétséget lásd. És mivel kint már cidri van, te meg hajlamos vagy néha szájon át kifújni a levegőt, a szemed előtt lévő üvegen kábé húsz méterenként köd képződik, azaz ellepi a pára, ami a leheletedből kicsapódott. Na ekkor jön az, hogy megpróbálsz a pórázon előtted nyomuló kutya után tájékozódni, félvakon, lefagyó fülekkel, mert a fejedre megint elfelejtettél feltenni valami védőalkalmatosságot. Csakhogy a kutya ugye nem képzett vakvezető, tehát meglehetősen a saját feje után megy, itt-ott cikkcakkban, néhol meg többször átlósan az út egyik, majd másik oldalára, ... így aztán, míg a pára szépen lassan lehúzódik a szemüvegedről, te félvakon botorkálsz utána, majd megkönnyebbülsz, hogy végre megint látsz és sóhajtasz egy nagyot. :D 

Méziház ...

... a sokadik. Idén már nem tudom, hányadik alkalommal fogtam neki a mézeskalácsozásnak. És íme. Kicsit csálé, kicsit remegős kézzel rajzolt, de a miénk. :D 

És már tudom, hogy a jövő évi bakancslistám egyik megvalósítandó projektje lesz, hogy végre elmegyek és egy igazi mézesművésztől megtanulom, hogy is lehet szép, kecses és olyan "igazi" mézeskalácsokat alkotni. Hogy jövő karácsonykor már tényleg olyan legyen a házikó, ahogy megálmodtam.

Addig is próbálkozom még, amatőrként, sokadik alkalommal, idén valami kicsit mással is, de az még titkos projekt, míg ki nem derül, hogy mi és persze hogyan sikerül. :)

És a fázisfotók, bár a legeleje lemaradt, az összegyúrt tészta, ami aztán napokig a hűtőben pihenkélt, mert nem jutott rá időm, hogy kisüssem. Így viszont a házakat már azzal a formával tudtam kiszaggatni, amit majd a fiúktól kapok karácsonyra. Ja, hogy még meg sem kaptam? Hát, hivatalosan nem, ...