... ismét ...

... vége egynek. Az évértékelés viszont gagyi, meghagyom a hivatásos mellébeszélőknek, tehát nem értékelek, csak ötletszerűen jegyzetelek.

Ez egy olyan év volt ...

- amikor végérvényesen ráébredtem, hogy elegem van a közoktatásból és képtelen vagyok tovább ezt csinálni, mert egyre kevésbé bírom a folyamatosan sokasodó korlátozásokat, ... az ilyen-olyan főnököket, ... a felesleges adminisztráció-hegyeket, ... az összezártságot rengeteg emberrel, ... az egész napos, szűnni nem akaró zajt, ... hogy én tulajdonképpen most fáradtam bele és már nem akarom más gyerekét nevelni, csak a sajátomat, azt is a magam feje után, ... hogy már "csak" tanítani akarok, elég a pedagógus hivatásból, én most már végre megint "csak" némettanár akarok lenni és semmi több ... hogy végre megint örülni akarok annak, hogy taníthatok, ... hogy nem úgy akarok nekiindulni minden munkanapnak, hogy közben az zakatol a fejemben, túlélésre hajtok és már úgy, ahogy van, utálom az egészet.

- amikor "magán" lettem, jöhettek a tanítványok, a nyelviskola, a mindig változó feladatok, a kötetlen munkarend - minden előnyével és hátrányával - és a kisimult idegek, a mosoly az arcomon, a jóleső fáradtság, a visszatérő öröm a tanításban, a sikerélmények, új emberek és történetek, ... az érzés, hogy ezt szeretem.

- amikor elkezdett fájni, alattomosan, nem nagyon, de ahhoz épp eléggé, hogy kicsit belerondítson az általános jóba és elkezdjek azon agyalni, mi nem akar odabent működni ... na meg jött a para is, naná ... aztán a magyar egészségügy lassan őrlő malmai - némi fizetős, magánakció ráhatására - kiderítették, hogy meg kell szabadulnom egyik szervemtől, ezáltal az utóbbi években megkövesedett keserű epétől. :D Ha most nagyon mélyebb rétegekbe akarnék belemenni, azt mondanám, nem véletlen, hogy ez az epekő csapat, élen a másfeles zárókővel pont mostanra alakult ki és érte el, hogy ki kelljen onnan költözniük. De a lényeg, hogy még az idén "kiszadiztuk", ahogy a doki fogalmazott. És ez a szadizás - a műtét estéjétől eltekintve - nem is volt olyan vészes. Eltelt három hét ... és kösz, jól vagyok. A diétának köszönhetően a karácsony sem a nagy zabálásokról szólt és sokakkal ellentétben én nem kerekedtem az ünnepek alatt. (Ami nem olyan nagy baj. Sőt. :D ) Ráadásul megtapasztalhattam a fentebb említett magyar egészségügyben dolgozók nagyon pozitív hozzáállását is, ... Zsuzsi nővért, aki gyorsan bevitt a rendszerbe és közben annyira lazán szervezte legalább három orvos menetrendjét, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga... Erzsikét, "A" főnővért, aki egy másodpercre meg nem állt, míg a műszakja tartott, sőt, gyanúsan úgy tűnt, azon túl sem, akinek mindig, mindenkihez volt legalább egy szava és aki az osztályra felvételkor idegenvezetőként megmutatta a lakosztályt, a kilátást a tengerpartra, és ráadásul egy cuppanós puszit is lenyomott üdvözlésül :D ... a halkszavú, visszafogott, de nagyon határozott dokit, aki a legszükségesebb infókkal, abszolút gördülékenyen elintézte nekem, hogy karácsonyra tényleg semmi se akadályozzon az ünnepezésben ... meg a többieket, akiknek a nevét sem tudom ...

- amikor újabb "hiányzó" miatt rövidebb azok listája, akiknek karácsonyra meglepit választok, ... 

- de amikor nagyjából minden úgy van, ahogy kell. Mert velük megvan minden. A többi meg majd alakul. :)

Szóval, csak annyit, a következő is ...

... legyen boldog, békés, izgalmas, nyugodt, változatos, kalandos, kiegyensúlyozott, ... meg amit még akartok. :D 

 

... a sütipecsét esete a gondolatátvitellel ...

... az egész úgy kezdődött, hogy már egy ideje eldöntöttem, az idén én karácsonyra sok-sok sütizéshez való cuccot kérek és majd a rendelkezésemre álló ajándék-keretből bevásárolok szépen. A bevásárlás ugye mindenféle tényezők miatt még nem valósult meg, ha minden igaz, akkor vasárnapra halasztottuk a célirányos, rövidtávú utazást a "szajréért". De persze közben elkezdtem nézelődni mindenfelé - főleg a világháló zegzugos utcáin, ahol ugye nem is olyan nehéz egy pontból kiindulva valahol teljesen máshol kikötni. És rábukkantam az általam már régóta kiszemelt, az utóbbi időben pedig egyre népszerűbbé váló sütipecsétekre. Nézegettem, sóvárogtam, majd úgy döntöttem, a projekt még várhat, mert egyenlőre vannak fontosabb dolgok is, amiket be szeretnék szerezni "karira". És nem rendeltem meg egyiket sem. Hősies önuralomról téve tanúbizonyságot. Pedig motoszkált a tudatalattimban rendesen a vágy. :) És még elhaló sóhajként sem említettem senkinek itthon, hogy "jajjdenagyonszeretnékegyilyet" ...

Aztán az egyik délután azuram egy csomaggal a hóna alatt érkezett haza, amiben állítása szerint apróságok voltak, hogy "legyen valami a fa alatt" ... aztán a doboz felbontódott, a cuccok kipakolódtak és hopplá, ott somolygott két eléggé ismerősnek tetsző, pecsétformájú izé a kezében ... azt hittem, képzelődök. Kiderült, hogy nem a vágyaim által elém vetített délibábot látok, hanem tényleg AZT a két sütipecsétet, amit én kinéztem magamnak, de aztán senkinek nem téve róla említést, elhalasztott projektnek nyilvánítottam. Ő meg megrendelte. A csomagküldő becsomagolta. A futár kiszállította. Én meg örültem. :D
És ki is próbáltam, elvégre, ha már kibontottuk, akkor a főpróba után is a fa alá kerülhet. :)

 A recept innen: http://csakapuffin.cafeblog.hu/2011/03/02/kokuszos-lime-os-keksz/ Lime helyett citromhéjjal, mert lime az éppen nem kucorgott a polcomon. 

 Ééés ... kicsit renitenskedtem, mert ugyan nem ehetek éppen semmi vajas/zsiradékos cuccot, de a fotóról hiányzó fél kekszet nem és nem bírtam kihagyni. Tehát a minimál-tesztelés után tapasztalati úton szerzett élmény alapján bátran állíthatom, hogy ez a keksz finom. És HOME MADE, ahogy a felirata is jelzi. 
Ja és azuram meg gondolatolvasó. Vagy a karácsonyi angyalok súgnak neki. Vagy egyszerűen csak ismer. :D Egy kicsit. :P

... kövek ...

... a folyóban, a tengerparton, simára csiszolva, gömbölyűn és kereken. Kicsik, nagyok, aprócskák és hatalmasak ... színesek, szürkék, csíkosak, foltosak, ... törékenyek, törhetetlenek. Kövek, amelyek elkopnak és egy kő, amely szépen lassan növekedésnek indul. Rakódik rá időről-időre egy-egy újabb réteg, míg egyszer csak úgy dönt , nem elégszik meg a nyugalmi állapottal és elmozdul. És akkor leleplezi magát a tompa, szűnni nem akaró fájdalommal, ami nem elviselhetetlen ugyan, de arra pont elég, hogy ne élhess úgy, ahogy eddig. És kiderül, neki ott nincs jó helye, el kell szakadnia a "gazdatesttől", de magával kell rántania az őt eddig dédelgető burkot is ... ezáltal megváltoztatva mindent. És azt a követ eltávolítják, de te örökre emlékezni fogsz arra, hogy valaha ott volt, mert innentől minden egyes falatot úgy kell kiválasztanod, hogy tudod, AZ a kő létezett.