Írország: Cork / An Cóbh - 11. nap

 Cork (Corcaigh) Írország második legnagyobb városa Dublin után. A város a Lee folyó torkolatánál található, a 6. században itt alapított kolostort Szent Finbarr, amely köré kiépült a település. Az évszázadok alatt fosztogatták a vikingek, uralták klánok és megszállták a normannok. A vallásháborúk idején az angolellenes küzdelmek központjává vált. Cobh (An Cóbh), 1849 és 1920 között Queenstown néven ismert, tulajdonképpen Cork kikötője. Cobh-t 1849-ben Queenstownra nevezték át Viktória királynő érkezésének tiszteletére. 1921-ben, az Ír Szabad Állam megalakulásakor a neve újra Cobh-ra változott, az ír formájára. Mivel a Titanic 1912-ben hajózott ki, a legtöbb Titanichoz kapcsolódó történet Queenstownként említi a várost.

Az eredeti móló, ahol az utasok felszálltak a Titanicra, a történelmi hajóépítő ipar örökségét képezi, ahogy a White Star Line irodaház is, amelyben a Titanic múzeum működik. A hajóépítő ipar jelentős szerepet játszott a város életében, Cobh-hoz köthető az első, Írországból Angliába hajózó gőzhajó (1821) és az első olyan gőzhajó, amely átkelt az Atlanti óceánon 1838-ban, a Sirius, amely a Passage Westről indult.
Az RMS Lusitaniaról is Queenstownba szállították a kimentett túlélőket és a halottakat, miután egy német tengeralattjáró elsüllyesztette, miközben az Egyesült Államokból Liverpoolba tartott 1915. május 7-én.
  

Amikor odaértünk, még nem volt vészesen nagy a tömeg a jegyvásárlásnál, de így is kellett várnunk egy kicsit, a kikötőben nézelődve, míg bejutottunk az épületbe. 

Odabent némi bevezető ismertető után a látogatókra bízzák, milyen ütemben akarják végigjárni a kiállítást és mennyire részletesen érdekli őket a Titanic és utasai története. A belépőjegyek úgy néznek ki, mint a régi beszállókártyák, az egyik teremben meg lehet keresni a rajtuk szereplő utasokat, sőt, a kíváncsibb látogatók a részletesebb történetükkel is megismerkedhetnek. 
Rengeteg információ sűrűsödik a falakon, a videós ismertetőkben, nem is igazán lehet az összeset befogadni. Persze kifelé menet azért az ajándékboltból mindenféle emléket, könyvet, tájékoztató füzetecskét is magával vihet az, aki még a bent olvasottakkal sem elégszik meg.

A Titanic Experience Cobh középpontjában 123 férfi, nő és gyermek személyes története áll, akik 1912. április 11-én Cobh-ba (akkor Queenstown*) utaztak, hogy a New Yorkba tartó Titanic fedélzetére szálljanak. Négy nappal később az életükért küzdöttek a történelem egyik legtragikusabb tengeri katasztrófájában.

A múzeum után még felsétáltunk a dombra, egyrészt, hogy megnézzük a St Colman's katedrálist, másrészt, hogy felülről is láthassuk a színes házak sorát és a kikötőt.

A jelenlegi katedrális helyén 1769 óta állt egy kis templom, amelyet a hívek „Pro-Cathedral” néven ismertek. 1867-ben egy egyházmegyei építési bizottság úgy döntött, hogy új székesegyházat emelnek Cobhban, akkori nevén Queenstownban. Sokszor át- és újraépítették, a jelenlegi katedrális 65 méter hosszú, 37,5 méter széles, és a torony legmagasabb pontján 95,3 méter magas.

A toronyban található Írország egyetlen harangjátékja, amely 49 harangjával a legtöbb részből álló harangjáték a Brit-szigeteken, illetve Írország legnagyobb harangja, a St Colman nevű, 3,6 tonna súlyú harang. 1916-ban állították fel, majd 1998-ban restaurálták a harangjátékot.

Mivel erre a napra beterveztük még a Blarney Castle-t, tovább indultunk, hogy "sétáljunk kicsit a kastély parkjában" ... persze a "kicsiből" megint egy hosszabb bolyongás sikeredett, de ez már nem is igazán lepett meg bennünket.

Írország: a legnyugatabbra fekvő pont - Dingle félsziget 10. nap

A Dingle-félsziget (írül Corca Dhuibhne) Kerry megye félszigetei közül a legészakabbra fekvő, Európa legnyugatibb pontja. A nevét Dingle városáról kapta, amely az ír nyelvet beszélő közösség találkozóhelye a félsziget végében. 

Az ír legenda szerint az ökörszem (wren) elárulta Szent Istvánt, amiért a félsziget lakossága sokáig büntette a kis madarat. Régen vadásztak rá, rudakra szögezték őket és Szent István napján végighordozták a városon. Ma már nem bántják őket, helyettük szalmaöltönyös, szalmakalapos "ökörszemfiúk" táncolnak végig zenekísérettel az utcákon december 26-án. A város ezen kívül is számtalan programot kínál, egész évben lehet találni valamilyen fesztivált, rendezvényt. Nyüzsgő, élettel teli hely, de minket ezúttal nem ez érdekelt. 

Szerencsénk volt, mert nem volt sok turista, amikor odaértünk a félsziget csücskébe, így nem igazán kellett kerülgetnünk senkit, míg felfelé gyalogoltunk a meredek emelkedőn. Kifejezetten éles és erős szél fújt, így aztán felvettünk minden pulcsit és kabátot, amit magunkkal vittünk és ez nem bizonyult rossz döntésnek, mert odafent is ugyanígy tombolt a szél. A kapaszkodó felénél egy kőfalon kellett átmászni, ahol volt ugyan némi ingatag, kezdetleges lépcső-féleség, de nem ártott odafigyelni, hova lép az ember, hogy ne a bokáját törje, míg átér a másik oldalra. 

Miután felértünk, a csapat vállalkozó kedvű fele lesétált a tenger felé, elmentek egészen a nyúlvány végéig. Közben én, hogy az amúgy is könnyen kibicsakló bokámat ne vigyem kísértésbe, a hegytetőn megvártam őket és körbefényképeztem minden irányból, fentről, lentről, közelről, távolról. 
A szél rendületlenül fújt, a birkák komótosan sétálgatva legeltek, néha felbukkant pár turista, de egyébként tökéletes volt a csönd és a nyugalom. És hihetetlenül szép a látvány. Aztán visszaértek a többiek is és elindultunk lefelé. A kőfalnál épp egy fiatal páros fotózott, a lánynak hosszú, fekete haja volt, ami szó szerint égnek állt a kavargó szélben. Úgyhogy biztos emlékezetes fotókat tudott róla készíteni a párja. 
Lent még az öbölben is tettünk egy kört, itt már kicsit többen voltak, mint a hegytetőn, de azért tömegnek ezt sem nevezhettük. A lustábbak inkább lefelé mentek, ahelyett, hogy megmászták volna a hegyet.

Dingle és a legnyugatabbra fekvő pont tényleg életre szóló élmény és pont nekem való. Szeretem a tengert, de alapból tartok is tőle, engem megrémít az a hatalmas víztömeg, a zabolázhatatlan erő, éppen ezért nem vagyok az a "ki sem jövök a vízből és a delfinekkel úszom típus". Nekem inkább az jön be, ha a partról csodálhatom a látványt. Itt meg a víz elég hideg volt ahhoz, hogy még csak fel se merüljön a fürdés gondolata bennünk, szóval zavartalanul élvezhettem a kilátást. 

Írország: Killarney, a Muckross House ... 10. nap

 Erre a napra egy elég hosszú utat terveztünk, ami nem is elsősorban a távolság miatt lett végül az, hanem azért, mert Írországban többnyire nem autópályán suhan az ember, hanem tekereg a mindenféle keskenyebbnél keskenyebb utakon. 
Induláskor összefutottunk az udvaron egy kissé nyűttnek tűnő hímnemű egyeddel, aki a gazdaságban dolgozott, de korán reggel annyira még nem volt túlpörögve. Kedélyesen beszédbe elegyedett velünk, feltette a szokásos "honnan, jött? meddig marad? hogy tetszik Írország?" kérdéseket, majd megérdeklődte, mára mit tervezünk. Mi meg közöltük vele, hogy a mai nap fő célja a Dingle félsziget csücske, ami Írország legnyugatibb pontja. Ezt hallva kissé kikerekedett a szeme, látszott az arcán, hogy köbö idiótának tart bennünket, majd elmagyarázta, hogy az messze van, oda nem egy napra megy az ember, hanem minimum egy hosszú hétvégére. És hogy nem vagyunk teljesen eszünknél, ha tényleg oda megyünk. Aztán mosolygott egyet az orra alatt és elment a dolgára, mi pedig útnak indultunk.
Az első állomás a Killarney National Park volt. Amikor megérkeztünk, kicsit borongós, hűvös volt az idő és amúgy is képtelenség lett volna az egészet bejárni, - tízezer hektár a park területe - így aztán a Muckross House felé vettük az irányt. A bejáratnál ismét kellemes meglepetés ért bennünket, mert a pénztárban ülő hölgy, végignézve rajtunk, úgy döntött, hogy neki mindegy, hány évesek a "gyerekek", megérdemeljük a kedvezőbb árú családi jegyet. Ez a hozzáállás amúgy szinte minden egyes helyen jellemző volt, ahol csak jártunk. Sosem azt nézték, hogy vasaljanak ki belőlünk több pénzt a belépőre, minden alkalommal kedvesek és segítőkészek voltak, bárkivel is kerültünk kapcsolatba. 
A házba belépve egy másik mosolygós hölgy ellenőrizte a jegyeinket, aki közben még a lóherés, ír nemzeti színekbe öltöztetett körmömet is ráért megdícsérni. 

A Muckross-birtok a park középpontja, 4000 hektár a területe és a Muckross House-t Henry Arthur Herbert és skót származású, akvarellfestő felesége, Mary Balfour építtette. A ház 1843-ban készült el, a híres viktoriánus építész, William Burn of Edinburgh tervei alapján. 

A Herbert család vendégül látta itt 1861 augusztusában Viktória királynőt és családja néhány tagját is, de a később csődbe mentek és 1899-ben a Guiness sörfőző család tagja, Lord Ardilaun vásárolta meg a birtokot. 

1910-ben az amerikai William Bowers Bourn nászajándékba vásárolta meg a birtokot a lányának, Maudnak. Több, mint 100 000 fontot költöttek a kert és a  ház felújítására. Maud Vincent azonban 1929-ben tüdőgyulladásban meghalt, két év múlva a férje, Arthur Vincent, a birtokot az ír államnak adományozta.

A házat végigjárva kicsit olyan volt, mintha visszacsöppentünk volna az időben. A konyha, a borospince és a kiszolgáló személyzet birodalma pedig még több érdekes részlettel szolgált: az egymás mellett sorakozó csengők, a tűzhely, a rejtélyes használati eszközök, mind kicsit ismerősnek tűnt, valószínűleg a Downton Abbey sorozat nagy rajongójaként láttam hasonlókat. 

A szokásosan alkalmazott marketingfogásként persze a kávézón és az ajándéküzleten keresztül lehetett elhagyni a házat. Az üzletben pár egyéb emléktárgy mellett főleg a helyben gyártott szövetből készült kabátokat, táskákat és sapkákat lehet megvásárolni. A kisebbik kispasival karöltve el is csábultunk, én egy kisebb táskával, ő a tipikus sapkával gazdagabban lépett ki az ajtón. Az egész területet ugyan nem terveztük bejárni, de azért sétáltunk egyet a kertben, kiélvezve az Írországra annyira jellemző zöld ezernyi árnyalatát. 

A nemzeti park területén fekvő három tó közül a Muckross-tó a legmélyebb, a Torc hegység felőli oldalán a 73,5 métert is eléri. Változatos vízi növényzete van, kedvelt kirándulóhely.

Miután körbesétáltuk a rózsakertet, megnéztük a hatalmas fákat, a sziklakertet, tovább indultunk a sziget legnyugatibb pontja felé.