Írország: The Neale - 7. nap: Galway

A kimondhatatlan nevű vár után már nem terveztünk sok mindent erre a napra, mert esti programunk is volt, így aztán csak egy kitérőt akartunk tenni a Lough Corrib partjára, ahová természetesen megint kicsi, szűk és vadregényes utacska vezetett. Alapból sem száguldoztunk, de miután egy férfi, aki az út közepén ácsorgott,  leintett bennünket és figyelmeztetett, hogy valószínűleg szembe fogunk találkozni az egyik helyről a másikra bandukoló tehenekkel, még lassabbra váltottunk. És a bocik aztán két csapatban meg is érkeztek, először kicsit félénken pislogtak az autóra, de aztán menet közben bekukkantottak a lehúzott ablakon át és végül lassan tovább mentek. 

A tópartra érve pár horgász bizalmatlanul méregetett bennünket, szerintem el se tudták képzelni, mit kereshetünk "csak úgy" ezen a félreeső helyen, de aztán nem foglalkoztak velünk, amikor látták, hogy csak fotózni akarunk és megyünk is tovább. 

Visszafelé már nem futottunk össze megint a tehenekkel, Galwayba érve pedig már kezdtünk megéhezni. Azért még elsétáltunk a katedrális mellett, végig a folyóparton, egészen a spanyol bástyáig, amely a középkori városfalak meghosszabbításaként épült. Az 1584-ben elkészült építményt a rakpartok védelmére építették, mert akkoriban kiterjedt kereskedelmet folytattak Nagy-Britanniával, Európával és azon túl is. Eredetileg Ceann an Bhalla néven ismerték írül, ami "a fal fejét" jelenti, de az idők során spanyol boltívként vált ismertebbé. A fal 6 méter magas, és egy sor machicoulis-t tartalmaz, egy védelmi elemet, amelyen keresztül köveket lehetett dobni,vagy forró folyadékot lehetett a fal tövében lévő támadókra önteni.

Egy 1650-es évekbeli képes térkép négy boltívvel ábrázolja a bástyát, amelyek közül csak kettő maradt fenn: a spanyol boltív és a vak boltív, amelyet azért hívnak így, mert nem lehet átlátni rajta. A térkép a boltívek fölött a tenger felé néző öt ágyút is ábrázol. Abban az időben a tenger egészen a fal tövéig ért, amelyet később az 1755-ös pusztító lisszaboni földrengést követő szökőár megrongált. A spanyol boltív ma Galway egyik legtipikusabb nevezetessége, és tanúskodik a város középkori tengeri kikötőként betöltött jelentős szerepéről. 

Galwayt az ír O'Flaherty klántól a normann Richard de Burgo foglalta el 1234-ben, de a város polgárai 1396-ra átvették az irányítást, amelyről királyi oklevél is biztosította őket. 1270-től fallal vették körül a várost, mivel a környékbeli ír kiskirályok folyamatosan fosztogatták a gazdag kereskedőket. A 15. századra a sziget leggazdagabb települései közé tartozott, a középkor folyamán 14 kereskedőfamília igazgatta, közülük választottak minden évben polgármestert. A városban sokszor megfordult Kolumbusz Kristóf is, a legenda szerint első, nyugatra vezető hazaútja előtt a St. Nicholas templomban imádkozott. Ennek emlékére az ír és az olasz állam szobrot állított neki a város kikötőjében. 

A központi, sétáló utcás részben is szétnéztünk kicsit, még a "Galway Girl"-lel is megismerkedhettünk. 

A sétálóutcában majdnem egymást érik az ékszerboltok, mindegyikben lehet kapni a jellegzetes ír gyűrűt. A Claddagh-gyűrű (írül: fáinne Chladaigh) egy hagyományos ír gyűrű, amelyben a szív a szerelmet, a korona a hűséget, a két összekulcsolt kéz pedig a barátságot jelképezi.

Modern formáját először a 17. században készítették el. Galwayben legalább 1700 óta folyamatosan gyártanak Claddagh-gyűrűket, de a "Claddagh-gyűrű" elnevezést csak az 1830-as évek óta használják. Bár a Claddagh-gyűrű eredete körül különböző mítoszok és legendák keringenek, szinte biztos, hogy a kis galwayi halászfaluban, Claddaghban vagy annak közelében alakult ki.

Mire idáig értünk, már mindenki éhes lett, így aztán megpróbáltunk keresni egy éttermet, ahol nincs nagy tömeg és jó a kaja. Mivel nem nagyon vágytunk az ír nemzeti ételekre, főleg, hogy én húst sem eszem, na meg várni se nagyon akartunk sokat, egy pizzázóra esett a választás, ahol végül valamennyien jól laktunk. Így erőt gyűjtve, a parkolóba visszafelé menet bementünk a katedrálisba is. 

A galwayi katedrális a Galway, Kilmacduagh és Kilfenora római katolikus egyházmegye püspökének székhelye. A "katedrális" szó a görög "kathedra" szóból származik, ami székhelyet jelent; és ez a székhely valóban a katedrális szentélyében található. A galwayi katedrálist 1965. augusztus 15-én szentelték fel a Szűzanya és Szent Miklós tiszteletére, és mint ilyen, Európa nagy kőkatedrálisai közül a legfiatalabb. 

Galway a hetvenes évek óta az ír népzene egyik fellegvára. Ehhez kapcsolódott tulajdonképpen az esti programunk is, ami előtt azért visszamentünk a szállásra, relaxálni, pihenni egy kicsit. Persze a macsek ma is meglátogatott bennünket, gondolom, annak reményében, hogy kap valami finom falatot tőlünk. És persze nem is érte csalódás.

Este pedig visszaautókáztunk Galwaybe, végigsétáltunk a tengerparton, hogy aztán megnézzük a Trad on the Prom műsorát, kapjunk egy kis ízelítőt az ír népzenéből és táncból.

A műsor két órás volt, kezdésként minden egyes csoportot üdvözöltek, Dél-Afrikától kezdve, Amerikán keresztül Magyarországig. Utána felváltva hallgathattuk a jellegzetes ír hangszereket, a hárfát, a hegedűt és az ír dudát. Az uilleann pipe vagy union pipe a földkerekség legbonyolultabb, legtöbb zenei lehetőséget kínáló dudája. Tömlőjét a zenész felkarja alá rögzített fújtató táplálja. Oboaszerű dallamsípjának lágy hangja, széles, két oktávnyi hangterjedelme van, a félhangok is elérhetőek rajta.   

És persze kaptunk ízelítőt az ír szólótáncból is, amely az ír tánc legismertebb formája, az ír stepdance, amelyet 1994-től kezdve olyan műsorok népszerűsítettek, mint a Riverdance, és amelyet versenyszerűen gyakorolnak nemcsak az ír diaszpórában, hanem sokkal több, egymástól eltérő kulturális háttérrel rendelkező ember is. A stepdance-re jellemző az előadók merev felsőteste és a "géppuskaláb", ami ugye egy fotón azért nem igazán érzékelhető, de valószínűleg mindenki látott már legalább egy felvételt, amikor a táncosok lába követhetetlen tempóban mozog, miközben a felsőtestük olyan mozdulatlan, mintha merevítőt hordanának a hátukon. 

A két óra úgy elröppent, mintha csak pár perc lett volna, részemről tarthatott volna tovább is, de a többiek sem bánták meg, hogy a tavalyi olasz operakoncert után ismét kiléptek a komfortzónájukból.