Várok, de meddig ...

 ... nem célom a lázítás. Csak információként hozzátenném az "oltassunk-nem oltatom be magam, mert chipet ültetnek belém", "horjunk maszkot-nem hordok, mert ez a betegség egy baromság, én egészséges vagyok, úgyse lesz semmi bajom, különben is vigyázzon mindenki magára", "nyissunk, lazítsunk - szigorítsunk, maradjon mindenki otthon, meg engem amúgy sem érdekel" és hasonló, mostanában mindennapos vitákhoz: Szeptember óta nem végeznek például olyan műtéteket, amire nekem most második lépésként szükségem lenne. Mert nem életmentő, "csak" megelőző és mondjuk jót tenne a lelkemnek is, hogy haladok előre, még akkor is, ha utána még egy vár rám, mire esztétikailag is rendben lesz minden (és kényelmi szempontból is elérem a helyzetből kihozható maximumot), de tulajdonképpen nem sürgős, mert némi kényelmetlenséggel, felemás állapottal igazából jól vagyok, és alapvetően amúgy is pozitívan fogom fel a dolgokat, de néha nekem is vannak rossz napjaim. Olyankor azon pörög az agyam, mennyire utálom a bizonytalanságot, ami aláássa az ember lelki nyugalmát és hiába tudom, hogy ezzel nem csak én vagyok így, hanem még sok ezer másik ember, aki hónapok (lassan egy év óta) hiába vár arra, hogy továbbléphessen, ez engem bevallom, nem nagyon vigasztal. Tudom, máshol se sokkal jobb a helyzet, de a legrosszabb az egészben, hogy még mindig azt látom, hogy megy a totyorgás, mintha beakadt volna egy fogaskerék és az istennek se akarna tovább fordulni ez az egész. Nem a bulik hiányoznak (mondjuk egy jó koncertet azért bevállalnék, de lassan már az is elég lenne, ha egyszerűen csak beülhetnék valahova megenni egy pizzát, vagy meginni egy kávét, azt se bánom, ha közben egy "buborékba" leszek bezárva), hanem az, hogy tovább léphessek a cél felé, amit egy éve kitűztem magam elé, a dokival egyeztetve. Ezt szeretném. Mert egyelőre csak egy halvány reménysugarat kaptam a tegnapi kontrollon, amikor a lapom a dossziéba került, rózsaszín sorkiemelővel, jól láthatóan megjelölték rajta, hogy "az operációs listán BRCA2 miatt előnyt élvez", és a mosolygós, kedves, kedvenc dokim azt mondta, amint beindul a dolog, léphetünk. Ami ugye mindenképpen több, mint a semmi, de ... Szóval most ez van. Meg hó és süvítő szél odakint. De a kertben már virágzik a hóvirág és bújnak kifelé a többiek is, ... úgyhogy lassan itt a tavasz, hiába morcog a téli időjárás odakint.

Egy év ...

 

Ma is évfordulóm van, mondjuk, ebből még csak az első. 

Tavaly ilyenkor már magam mögött tudtam a kora reggeli izotópos vizsgálatot, ami után a doki rárajzolta a szabásmintát a jobb mellemre, a délelőtti várakozást, a műtétet, ahol a szabásminta alapján eltávolították az egész mirigyállományt és továbbküldték vizsgálatra, már felébredtem és olyan hihetetlennek tűnt, hogy már túlvagyok az első szakaszon, hogy igazából fel sem fogtam az egészet. 

Feküdtem a kórházi ágyon, a nővérke 10 percenként benézett, jól vagyok-e, nem kérek-e valamit és kétségbeesetten próbált rávenni, hogy még ne pattogjak ki az ágyból, ráér az, kibírom még egy-két órát mosdólátogatás nélkül. Aztán olyan hét óra körül feladta a hiábavaló küzdelmet és segített felkelni. Ami sitty-sutty ment is, csupán 10 percet vett igénybe, mire sikerült felülnöm és elindulni délceg léptekkel a mosdó irányába. Akarom mondani, sziszegve, csoszogva, kínomban szélesen vigyorogva, az oldalamból kilógó csövet tartva elbotorkáltam odáig, miközben a nővér mögöttem állt és szerintem titokban azért imádkozott, nehogy eldőljek, mint a zsák. Az alatt a pár perc alatt, míg bent próbáltam úgy elintézni mindent, hogy a csövet közben ne tépjem ki az oldalamból, nagyjából két másodpercenként feltette a kérdést, jól vagyok-e. Miután a szabadnapos csiga tempóját megszégyenítő sebességgel visszatotyogtam az ágyamig és lefeküdtem, végre megkönnyebbülten kiszaladt a szobából, hogy az éjszaka folyamán még vagy ezerszer benézzen hozzám, tényleg minden rendben van-e. Én meg minden alkalommal megnyugtattam, hogy igen, jól vagyok, nyugodt vagyok, nem fáj, nem kérek semmit...

Nem nagyon aludtam, járt az agyam, kicsit újjászülettem aznap. Persze végleg akkor fogok, ha még a maradék két "szabászati" folyamat is lezajlik és az előírt idő eltelte után majd egyszer gyógyultnak nyilvánítanak. Addig meg - a jól bevált forgatókönyvet követjük: kihozzuk a helyzetből a legjobbat, amit csak lehet. ;)