... a karma hatalma, ...

... avagy hogyan segíts be az őrangyalodnak. 

Szóval a héten kissé túllőttem a célon az óraszámokat tekintve, de hát most hogy is mondhatnék nemet, amikor megkérdezi tőlem a tanfolyamszervező, hogy egy hétre bevállalnék-e néminemű túlmunkát, azaz mennyire jól is jönne nekem, ha nagy hirtelen lenyomnék 30 órát intenzíven valakivel a nyelviskolában. Hiszen meg se kottyan az a harminc óra, meg a meglévő mondjuk tíz, ja és ne feledkezzünk meg persze az itthoni akárhányról, ... szóval összességében holnap estig meglesz ám az a 63 darab, akárhogy is számolom. Feljegyezhetem a legújabb rekordomat. És tulajdonképpen meglepően jól is bírom a  dolgot, bár esténként enyhén üvegesre váltott szemmel bambultam már csak magam elé és teljesen egyszerű kérdések megválaszolása is elég kemény agymunkámba került, na de mindjárt vége a feszített tempójú sztahanovista hétnek, ma délután meg amúgy se volt más program, vagyis lett volna, de átszerveztem kicsit ... így elmentem virágpiacozni Angyalföldre a barátnőmmel, aki már profi módon járja a maga kis beszerzőkörutait és bármire (vagy majdnem bármire) van szükségem, szinte rögtön tudja hova, meg mikor, meg mennyiért. Szóval elmentünk, bevásároltunk, mert a nagy májusi projektemhez kellett pár ez, meg az, már fejben mindent megterveztem, a kivitelezés meg (szinte) gyerekjáték lesz ezek után. :D Ha minden igaz, már nem kell semmi extrát beszerezni, jöhet a kreatív alkotási folyamat tényleges gyártási része ...

Na, szóval találkoztunk, csevegtünk, elmentünk, vásároltunk, majd hazaszállított, csomagostul, cuccostul, fülemre, kezemre, vállamra akasztott szatyrostul, mindenestül. Ami mondjuk, lehet, nem is ártott, mert a mai szerencseadagomat bőven kimerítettem karmaügyileg, mielőtt összefutottunk. :)

De kezdjük az elején: Reggel, mit reggel, úgy éreztem hajnalok hajnalán, letámolyogtam a konyhába, magamba töltöttem a szokásos adag kávémat, közben igyekeztem elfogadható állapotúra pörgetni az agyműködésemet. Összekanalaztam magam, arcot festettem a fejemre, elindultam az újabb adag intenzíves órámra. A metrón zombizva feltűnt, hogy a mellettem ülő - nagyjából velem egykorú - nőnemű erőst szipogva turkál a táskájában, majd eredménytelen hajsza után feladja és ölébe tett kézzel szipog tovább. Elsőre azt hittem, csak megfázott ebben a szeszélyes áprilisban, de amikor lopva ránéztem, feltűnt, hogy a könnyei is potyognak. Nem állítanám, hogy ilyen szituációkban minden áron leküzdhetetlen kényszer tölt el, hogy beleavatkozzak mások lelki életébe, de valahogy úgy éreztem, annyiban sem hagyhatom. Tehát ráálltam a szerintem arany középútra és előkotortam a tatyómból neki három papírzsepit, majd egy szó nélkül az összekulcsolt kezébe tettem. Cserébe kaptam egy hálás, könnyektől elmosódott pillantást, mielőtt leszálltam volna. A nyelviskolába érve az egyik kolléganő jött éppen, hogy márpedig ma tutira otthon felejtette a cuccot, amit meg ma feltétlenül magával kellett volna hoznia. Neki is mázlija volt, mert nálam meg volt feleslegben, ergo neki is adtam. 

Miután lezajlott a mai 8 órám, agyhalott állapotban próbáltam eltalálni a barátnőmmel megbeszélt találka színhelyére, amihez igénybe kellett vennem a metró szolgáltatásait is. Az aluljáróban egy enyhén állott szagú bácsika sétálgatott fel és alá, miközben minden arra járótól egy százast próbált elkéregetni. Gondoltam, legyen akkor mára három, előkotortam a százast, amin délelőtt nem vettem meg az automatából a Balaton szeletemet és kezébe nyomtam. Aztán metró, végállomás, lépcsősor az aluljáróba, ahol is közismerten rám jellemző mozgáskoordinációm demonstrálása érdekében lefelé menet úgy összeakasztottam az ötödik lépcsősornál a jobb lábamat a ballal, hogy ha tanítanák sem sikerülne senkinek jobban megkoreografálni. Már éppen az suhant át estemben a fejemben, hogy szegény barátnőm hiába fog rám várni az utca túloldalán, mert én itt fogok összetörten fetrengeni a lépcső aljában, szanaszét potyogott cuccaim körében, amikor bal felől elém lendült a tőlem két lépcsővel lejjebb, normális ember módjára közlekedő fiatalember jobb karja és én teljes lendülettel  rácsaptam, mentőövként kapaszkodva a csodával határos módon elém került segítő kézre. Kapaszkodtam, erőből. Szóval megmenekültem, nem zuhantam teljes lendülettel arcra, a srác meg miután rám mosolygott, lazán továbbment. Én meg azon gondolkoztam, mivel próbáljam kiengesztelni az én tuti rongyos idegzetű védőangyalomat. :D És ezek után kifejezetten hálásan fogadtam, amikor a barátnőm a vásárlást követően felajánlotta, hogy mindenféle motyómmal együtt hazaszállít. Egyben. Kapuig.